Árnyak táncolnak a szoba falán,
csupa holdbéli, furcsa gnóm, szirén
táncol az erdőn, csermelyek szinén,
a költő alvó íróasztalán.
Talán csak árnyak vannak, semmi más:
magunk vagyunk e sok foszló alak,
nincs is világ, nincs ember, semmi, csak
a Semmi álma, gyáva öncsalás;
bábuk vagyunk, széllel bélelt pojácák,
melyek magukat bolondítva játsszák
az életet; örömünk és bajunk
illúzió mind, nincs napfény, se jóság,
az ős Maya az egyetlen valóság:
tarka istrángján élünk és halunk.