Ketten voltak. Mindketten igen sötét bőrűek, egészen sötét kordbársony ruhában, fekete körvonalaikban mindössze annyi különbséggel, hogy egyiküknek széles karimájú, fekete kalap fedte a fejét.

Tökéletesen beleolvadtak a nyári éjszakába, sőt, külön bejáratú hangulatomba is. Valahogy úgy éltem, mint a bagoly, mondhatnám, az élet leglényegesebb mozzanataira is leginkább a sötétség leple alatt voltam képes ráhangolódni.

Változatos árnyalatú kóborlásaim során igen sokféle emberrel vagy emberhez hasonló teremtménnyel volt alkalmam találkozni: mézesmázos vagy erőszakos homokosoktól kezdve olcsó trükkös csalókig, de nem hiányoztak a bármilyen gonosztevésre hajlamos, dörzsölt gazemberek sem.

Magányos bolyongó lévén nyilván elkerülhetetlen szükségletemmé vált a körültekintő elővigyázatosság.

Az imént említett két barna bőrű ember mégis inkább kíváncsivá tett, semhogy óvatossá.

Mihelyt lépéstávolságnyira megközelítettük egymást, nyugodtan megálltak, anélkül azonban, hogy utamat elállni készülő szándékukat kimutatták volna.

Ekképpen álltunk, szemtől szemben még jó néhány másodpercig, amely idő éppen elég volt arra, hogy gyors, képzeletbeli portrévázlatot készíthessek róluk. Nem tudtam dönteni.

A cingárnak tűnő kalapos mindkét keze fekete bársonynadrágja mellett feszült mintegy tiszteletteljes vigyázzállásban, ezért hát én is lazábbra engedtem a bal zsebemben minden helyzetre készen álló, öklömre szabott, nagy méretű vízcsaptekerőt.

A férfi tekintete azért tetőtől talpig végigpásztázott, szomorú volt, és igencsak lemondó.

Mellette nagyon csinos, szintén teljes egészében fekete lány, alighanem az asszonya.

Az ő szeme viszont jellegzetes női kíváncsiságtól hajtva, érdekes kidolgozású, keresztben végződő ezüstláncomon akadt meg.

Mintha összefonódtak volna gondolataik, egymásra néztek, majd a lány szólalt meg meglepően szabatos tömörséggel:

– Uram, itt vagyunk a park közepén, a sötét fák között. Kéne nekünk az a lánc. Semmi egyéb.

Bal zsebemben ismét megfeszült az a vasszerszám, de kalandos életvitelem újra a kíváncsiságot hagyta felülkerekedni:

– És aztán miért kéne a lánc? Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy az egy emlék nagyanyámtól, és inkább mindkettőtöket fellógatlak valamelyik szép, búskomor fára, mintsem odaadjam, hogy ott csüngjön valamelyikőtök koszos nyakán.

Most a kormos férfi szólalt meg bánatosan: 

– Uram, engedje meg, pisálnom kell, aztán elmagyarázom.

Szinte elnevettem magam. míg ő a legközelebbi fánál a sietségtől fel-felnyögve befejezte kínos műveletét.

Aztán visszalépett régi helyére, felvette az előbbi tisztelgő pózt, és mesélni kezdett:

– Uram, az ön lánca harminchat szemből áll, megszámoltam. Nem említve a keresztet. Nekünk pontosan hat porontyunk van. Mindegyiknek jutna hat darab lánszem. Enni. Ők azt mind megennék, és talán jól is laknának tőle, mert aprókák. Mindükhöz nagyon ragaszkodom, pedig nem is az enyémek. Ez a nyomorult asszony folyton félrelépett. Ezért aztán a keresztet mi ketten ennénk meg, hátha eltörlődnének a bűnök. De üljünk csak le egy percre, elzsibbadt a lábam, maga pedig mindent jobban meg fog érteni.

Minden kételyem és aggodalmam eloszlott, ezek félnótások, gondoltam, helyet foglaltunk a mögöttünk álló, színes padon. Én kerültem középre. A jobb oldalamon ülő kalapos feje búbjára tolta főfedőjét, homlokát izzadságcsöppek lepték el.

A barna lány finom mozdulatokkal emelte derékig hosszú szoknyáját, combját lassan, gyakorlottan az enyémre helyezte. A férfi elfordult. Tiszta bőr, hús illatát szívtam magamba, bárhogy is alakult a helyzet, pulzusom felgyorsult, jelezve, hogy vesztésre állok.

Viszont még mielőtt továbbléphettünk volna, a lány mélyen a szemembe nézett, és megszólalt:

– Uram, ön most választhat. Hosszú út előtt áll, amelyről nincs visszatérés, ugyanúgy, ahogy a jobb oldalán ülő embernek sincs többé. Csakis magától függ. Mehet vagy maradhat.

Szeme feketén, könyörtelenül csillogott, mint a mocsár.

Sem előtte, sem utána, emberi arcba ágyazva nem láttam, de még elképzelni sem tudtam ilyen tekintetet.

Tűnő testi vággyal vegyes fohászt intéztem halott nagyanyámhoz, aztán gondolkodás nélkül letoltam a lány forró combját, vissza, a helyére, lekapcsoltam a láncot, és a lány barna, pihés nyakára akasztottam. Szó nélkül váltunk el, én pedig lassú léptekkel a közeli domboldalon meghúzódó kiskocsma felé vettem utamat.

Tovább vezekelni.