Végre megtestesül újra ez a táj is. Az idő mögötti időben tápláló párák pihentek itt, ahonnan a teret feltörő hangok megindultak, sírásból lett ez a mindegyre táguló üreg, árterétől megfosztott, csupán ég felé menekülő folyó. A partról monokróm tömbök néznek a víztükör fölé. A táj emléke a víz, a folyóvízé a táj. Emlékfoszlányok a rögök között megbúvó parányi létezőkről. A betonházak talapzatát átszövi az elakadt növényi lélegzet, a felszín alatt moccan, elindul az ismerős, születés előtti vidék.
