[2020. november]
Annyiszor eszembe jutott már, vajon elgondolkoztál-e azon, hol volt az a pillanat (vagy volt-e egyáltalán), amikor a színültig töltött pohárból kicsordult az első csepp, amikor a túl hangos rockkoncert százhuszadik decibelje nyomán pókhálóssá tört a művházban az ablaküveg, amikor a tizenegyedik késszúrás épp egy halálnyival jelentett többet, mint a tizedik… azaz, amikor elveszítetted őt. Volt-e a végtelen időben meghatározható, végtelen számú pontok között egyetlen, amelyen innen még te voltál neki a minden, a csak és kizárólag, az „amíg a halál el nem” és hasonlók; ám egy nap, egy perc vagy akár a pillanat töredéke múlva megszűnt a tied lenni, és úgy tekintett rád, akár egy idegenre, mintha nem is te, hanem a szomszéd Lajos bácsi, a pizzafutár avagy (bármely más random személy beilleszthető) lettél volna.
Az is lehet persze, hogy egyáltalán nincs ilyen pillanat. Hogy a „Most múlik pontosan” és társai mind ostobaság. Mert az a pont egyszerűen nem létezik. Csak fokozatos megsemmisülés van; egyik napról a másikra történő kihűlés, szakaszos elidegenedés, apró léptekkel az otthonotokba osonó közöny. Tehát, ha azt gondolnád, az a bizonyos múlt kedd tehet az egészről, nagyon is tévednél. Pedig hát, az a múlt kedd, az bizony megtett mindent azért, hogy a ti casus bellitekként vonulhasson be a világtörténelembe. Persze fáradt voltál, ideges és kimerült, mert a főnököd meg az ügyfél meg a front meg a havi zárás meg minden; de valld be, hogy nem kellett volna üvöltöznöd vele immár századszor, és olyasmiket a fejéhez vágnod, hogy már megint csalódtál benne, hogy nem igaz, hogy nem lehet rendesen megfőzni egy pörköltet anélkül, hogy ne sózná el az ember, illetve, hogy a saját anyád is sokkal jobban tudja nála, hogyan kell rendesen gyereket nevelni.
De mégsem ez a kedd volt az a pont – már ha van ilyen pont, persze. Akkor már sokkal inkább a tavalyi szenteste. Emlékszel? Dehogy emlékszel. Hiszen ott sem voltál. Vagyis fizikai valódban természetesen igen, te meg a két hüvelykujjad, amelyek rendületlenül püfölték a telefonod, akárhányszor csak kiment a konyhába, a gyerekek pedig nem néztek oda, mert túlságosan el voltak ájulva a villogó karácsonyfaégők fényözönétől. Azt hitted, úgysem jön rá – aztán pedig, amikor már tudtad, hogy rájött, azt, hogy azért jött rá, mert belenézett a mobilodba. Pedig nem nézett bele. Nem abba nézett bele. Hanem a szemedbe – ott látta meg. Amikor a nagyobbik kölyök kibontotta az ajándékát, azt a gördeszkát, amelyért hosszú hónapokig nyüstölt titeket, módszeresen, együtt, majd külön-külön is, és egy olyan csodálatos köszönőbeszédet rittyentett oda a fa alá, amikor letépte róla az utolsó fecni csomagolópapírt, hogy meghatottságában még Lajos bácsi is elpityeredett a fal túloldalán, te pedig, gondolom, épp ott tartottál az sms-ben, hogy „én is rólad, te szexi dög”, majd egy szó nélkül felálltál, és kimentél a vécére, ő ebből megértett mindent.
De nem, nem is a tavalyi szenteste tehetett róla. Pedig mennyivel jobb lenne, nem igaz? Akkor megkönnyebbülten azt mondhatnád, ha nem válaszolsz egyből arra az sms-re – hiszen csak megértette volna az a másik, végtére is karácsony volt –, rendben lennétek még ma is, és maradt volna minden ugyanúgy. Feleség, két gyerek, nyolc kerék, négy szoba, ötszáz lóerő, két kutya, havi kilencszáz, heti három – földi mennyország. De vesztedre nem is ez az este volt a ludas. Talán inkább a negyvenedik születésnapja. Amelyet – és ezt azért kénytelen vagyok a mentségedre felhozni – nem felejtettél ugyan el, de messze nem úgy ünnepeltetek, ahogyan szerette volna. Hogy miért, hogyan szerette volna? Ezt most tőlem kérdezed? Hát, nem tudom. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem, hogy majd’ tizenöt év után te sem tudtad. Bár, ki kell javítanom magam. Nem az volt a gond, hogy nem tudtad, hanem, hogy azt hitted, a nagy semmi és a „majdnem hoztam egy szál rózsát” közti arany középút éppen elég lesz. Bár, biztosan van olyan, akinek elég is lett volna. Csak akkor nem tudom, tizenöt éve miért nem azt az olyant vetted el.
De hogy megnyugtassalak, nem a negyvenedik születésnapja volt az a pont. És nem is a negyvenegyedik. Sőt, semelyik. Ennyi év után különben sem várt volna meglepetésvacsorát gyertyafénnyel, öltöny-nyakkendővel, „a gyerekek anyámnál” kezdetű mennyei szimfóniával. Szerintem igazából nem is várt semmit. Legfeljebb egy szelet süteményt a kedvenc cukrászdájából vagy egy képeslapot egy kedves kis üzenettel vagy egy csokor gerberát vagy azt, hogy ne épp aznap csald meg a kisebbik fiatok osztályfőnökével. Vagy legalább, hogy az az osztályfőnök ne legyen fiatalabb nála. Vagy vékonyabb. Vagy nagyobb mellű. Vagy kevésbé terhes. De nem, nyilván nem ezért vetélt el másnap. Ezért nem vetél el senki. Brit tudósok is megállapították. Szóval nyugodtan fellélegezhetsz.
Ne haragudj. Nem kínozlak tovább. Elárulom: nem volt ilyen pont. Ő sem tudna ilyesmiről beszámolni. Még ha az őrszobán vallatnák is szegényt, tudod, mint a filmeken, egy olyan puritán kis fülkében, ahol nincs semmi, csak egy asztal meg két szék meg egy ablak, amelyiknek a másik fele tükör, vagyis hát pont fordítva, mert belül tükör és kívül ablak, de mindegy, szóval, akkor sem. Azaz, egy pont mégiscsak volt, de erre meg ő nem emlékszik. Vagy csak nem akar. De bármelyik verzió is a helyes, az számodra mindenképpen előnyös. Talán az a pillanat volt az – már ha létezik ilyen –, amikor a szemedbe nézett azon a kedden, azon a szentestén, azon a születésnapon vagy azon a (bármely más random dátum beilleszthető), és hirtelen, egyszer csak nem azt az embert látta többé, akit eddig. Amikor az egyik pillanatban még te voltál neki a minden, a csak és kizárólag, az „amíg a halál el nem” és hasonlók; a következőben viszont már csupán majdnem minden… utána meg… semmi. Persze, a semmi azért túlzás, mondaná, de a helyében talán én is hazudnék magamnak. Pláne, hogy akkorát nem is kell. Mert nem vagy semmi. Talán soha nem is leszel. Hiszen a tizenöt év meg főleg a két gyerek, az sosem lesz semmi. De mondjuk… majdnem semmi. Az még lehetsz. Vagy talán már vagy is. Avagy még nem, de közeleg az a pillanat. Már ha van olyan. Van olyan? Nem tudom. De komolyan, ezt most tőlem kérdezed?
