hajnalban, amíg alszom, meghal az egyik szomszédom. illetve 

nem is lesz a szomszédom. vagy ki tudja? értelmezés dolga. este 

a feleségem kérdezi, hallottam-e. először azt hiszem, valaki 

a társasházból. fut szemem előtt a lakók arca. izgalom, 

kíváncsiság, szorongás. ki lehet, aki ilyet csinál? feleségem 

az ablak felé bök: a hajléktalantanyán. s hogy jó lenne már, ha 

felszámolnák. szóval a bonyolult tulajdonviszonyok okozta 

gazdátlanság miatt omladozó egykori irodaházban, aminek 

környékét, mint az elképzelt, ember-utáni csendben, benövi a zöld. 

nem fogom ismerni azt a szomszédomat. nem tudom, fiatal volt, 

öreg, borostás vagy szakállas, semmit nem tudok róla. bennégett, 

mondja a feleségem. de az is lehet, hogy szénmonoxid-mérgezés. 

belealudni a halálba, gondolom. kinézek, s látom, a kitört 

ablaküvegek fölötti homlokzatot feketére festette a füst. 

szóval, amíg alszunk, meghal a szomszéd, aki nem szomszéd, csak 

egy hajléktalan, s a közeli épületben húzza meg magát. többen is 

elvackolják ott magukat telente. nem hangoskodnak, tilosban járnak, 

nem is igen tűnnek föl senkinek. persze korábban észlelem, 

hogy az utcafronti kerítés függőleges vasai közül valaki kiszakít 

kettőt. a résen oldalazva bárki beléphet az udvarra, az épület 

kitört üvegű fémajtaja is szabad bejárást enged. látok is majd néha 

egy vézna, szatyros figurát ki-bejárni ott. pontosabban előfordul, 

hogy alkonyattájt találkozunk az utcán, a kitépett kerítésvasak 

környékén, de megy tovább, és amikor valamiért visszapillantok, 

akkor veszem észre, hogy éppen bújik be a résen. az elhanyagolt 

épület elhanyagolt udvarán néhol embermagasra nő a dudva. 

parlagfű is lesz, ami zavar, mert allergiás leszek. zavarnak 

a hajléktalanok is, mert eszembe juttatják, én is lehetek az. 

elszabadulhatnak az emberben a szörnyek. elgondolom magam, 

amint kéregetek egy pláza előtt, a kezem koszos, a szám 

cserepes, a ruhám a sokszori átizzadástól büdös, elnehezült, 

a nadrágom húgyfoltos, és csupán minden századik ember lök 

némi alamizsnát. vagy senki. azt viszont nehéz elképzelnem, hogy 

kukákból étkezzek. persze mindegy, ki mit nem tud elképzelni, mert 

a valóság bármit felülírhat. ha hajléktalan leszek, mit fogok enni, 

hol fogok mosakodni? be merek menni a szállóra? s ott tényleg 

kirabolnak? esetleg bohókás fiatalok benzinnel locsolnak le, 

s felgyújtanak, ha egy tapsikolós, jázminos éjszakán padon 

hálnék? a hidegben talán az a legszörnyűbb, hogy nem tudjuk 

abbahagyni a didergést, pedig nem vagyunk lázasak. leginkább 

mégis attól félek, hogy nem jutok gyógyszerhez, pedig még 

nem is szedek elhagyhatatlanokat. húsz éve rettegek már akkor 

ettől. vagy még régebben. esetleg háború dúl, s nem lesz orvosság. 

csak egy magánapokalipszis. vagy egy félkontinensnyi.