– Akkor mi most elmennénk, drágáim. Holnap találkozunk a városban, ha nem, akkor este a hajón – áll fel Tatjána.
– Nem várjátok meg Eduardot…
– Nagyon fáradt vagyok, napok óta alig aludtam… – és szól a pincérnek, hogy hívjon egy taxit.
– Ebben a viharban nem járnak a taxik.
– Messze van a szállodánk? A Hiltonban vagyunk…
– Gyalog? Ebben a viharban…
– Van itt szoba?
– Nincs! Ha hamarabb tetszettek volna szólni, most adtam ki az utolsót ezeknek az ázott fiataloknak.
– Akkor mégis megkérném, próbálja meg a taxit…
– Elviszem önöket én – sóhajt a pincér, és előreindul.

Ők követik, visszanéznek, az újra meggyújtott gyertyák libegő fényében Diána közel hajol Carlához, és valamit suttog neki, az ajtóból nem érteni, arcuk sápadtnak tűnik, viaszszínűnek, olyanok, mint összeesküvő porcelánbabák.

Még egyszer tétován int búcsút, maga is meglepődik, hogy mennyire sajnálja az elválást, úgy érzi, mégis hozzájuk tartozik, szeretne visszafordulni és elmondani nekik, hogy mennyire megszerette őket, hogy mennyire hálás Carla őszinteségéért, hogy méltányolja törekvéseit, együttérez vele, de nincs már ideje, mert Tatjána megfogja a kezét, és magával húzza. Kilépnek az ajtón, és a szemükbe vág az eső, hirtelen kerülnek bele a tomboló viharba. Vadonatúj fehér öltönye azonnal elázik. Az orkánszerű szélben összekapaszkodva állnak, a zuhogó esőben nem látni semmit, távolról hallatszik a felkorbácsolt tenger dübörgése, aztán váratlanul, mintha a semmiből, megjelenik előttük egy fehér autó, a pincér kitárja az ajtót, ordít valamit, talán hogy siessenek, s ő, mintha álomból eszmélne, maga után húzva Tatjánát, néhány ugrással eléri a kocsit, beülnek, s ahogy bevágják az ajtót, a foga között szitkozódó, ezt a kibaszott vihart, ezt a hülye özönvizet szidó vezető azonnal indít, hatalmas víz hömpölyög az úton, a sportkocsi néha tengelyig merülve, spriccelve a hatalmas tócsákban, az egymást sokszorozó pocsolyákban, őrült sebességgel halad előre, a reflektor alagutat hasít ki a sötétségben, a didergő Tatjánát ölelve, melengetve is döbbenten látja, hogy mennyire meghajlanak, szinte panaszosan, emberi hangon sírnak az út mentén a fák, aztán már nem figyel semmit, s csak akkor tér magához, amikor a kocsi megáll a szállodájuk parkolójában.

– Megérkeztünk – hallja a pincér hangját.
– Mivel tartozunk? – kérdezi homlokát dörzsölve Tatjána.
– Maguk semmivel, asszonyom. Eduardo úr már mindent kifizetett, borravalót is többet adott, mint amennyi az én fizetésem.

Megköszönik a szívességét, elbúcsúznak, kiszállnak, berohannak a szállodába. A pultnál oxigénezett hajú fiatal nő ül, a gyertyák libegő fényében vigasztalanul sápadt az arca, résztvevően nézi őket, némán nyújtja át a kulcsot. Nem kérdez semmit, csak amikor tétován megindulnak, szól éles hangon utánuk, hogy gyertyát és zseblámpát is tud adni, de ne lepődjenek meg, gyalog kell felmenniük, több mint két órája áramszünet van a vihar miatt. Ő már évek óta itt dolgozik, de higgyék el, ilyen még nem volt, restelli, de nem tehet róla… Az igazgatóság nevében is elnézésüket kéri…

A zseblámpa sárgás fényében egymásba kapaszkodva mennek felfelé, a szoba szerencsére nem ázott el, valaki előzékenyen becsukta az ajtót, és az ablakokat is, amit este, mikor elmentek, óvatlanul nyitva hagytak. Lehányják magukról a nedves ruhákat, Tatjána szánakozva nézi az ő elázott, gőzölgő öltönyét, gondosan kirázogatja, vállfára teszi, kisimítgatja, s azzal vigasztalja meg – mintha őt pontosan ez érdekelné –, hogy holnap reggel leadják a szálloda tisztítójába, ott majd avatott kezekbe kerül, kivasalják, rendbe hozzák, ne essen kétségbe. Ugyan, legyint ő, de nem folytatja, tétován öleli át a nőt, magához húzza, meztelen testük követelőzőn feszül egymásnak, eszeveszetten csókolják, harapdálják egymást, szinte beesnek a fürdőszobába, döbbenten észlelik, hogy a meleg csap hörög, langyos, majd egyre hidegebb vízzel mossák le egymást, érzi magán a nő követelőző kezét, letérdel, combjai közé fúrja a fejét, de szerelme remegve húzódik el, ne itt, suttogja, s fürdőlepedőikbe burkolózva mennek vissza a szobába. Tatjána elővesz egy üveg bort, tölt, iszik egy kortyot, feléje nyújtja az üveget, még mindig remeg, összekoccan a foga, reszket a keze, néhány csepp ki is loccsan az üvegből. Ő nem kér, inkább vizet kívánna vagy valami erőset, de képtelen felemelkedni az ágyról, érzi, hogy Tatjána még mindig vacogva fészkelődik be melléje, az ő fürdőlepedője alá, érzi simogató kezét a combján, ellazul, hanyatt fekszik, magához húzza a nőt, hajába rejti az arcát, egyetlenem, suttogja rekedten, egyetlenem…

 
A sötétben nem lát semmit, meg-megrezzennek az ablakok a szélben, hallani a tenger bömbölését, az eső erősödő, halkuló, megint erősödő staccatóit. Valahonnan azonosíthatatlan, fenyegető moraj hallatszik.

– Maradjunk így, ne mozdulj, jó… – nyög Tatjána. – Azt hittem, soha nem érem meg ezt a pillanatot, már nem tudtam a drága Carlára sem figyelni… Nem tudtam már semmire sem figyelni. Egyre rólad képzelődtem, erről a pillanatról. Én…

Féloldalra fordulva fekszenek, érzi a nő illatát, két hete érzi, ebben az illatban él, a bőrén is érzi, a haján is, a ruháin, a faszán, mindenütt érzi, s ahogy nyelve a szájába kúszik, érzi a nyála ízét is, az előbb megivott bor fanyar zamatát, tulajdonképpen Amarillával is ezért kezdett ki, hogy elmeneküljön ez elől a bűvölet elől, de nem sikerült, és jó is, hogy nem sikerült, hiszen el akart ő menekülni egyáltalán? Dehogy akart, egész életében pontosan oda vágyott, ahol most van. Beszívja a nő illatát, nyelvével izgatja bal mellbimbóját, majd a jobbot is, most valahogy elképzelhetetlennek tartja, hogy kikezdett Amarillával, most, hogy a kényszerű, több napos szünet után végre tovább rajzolgathatja egymásra csúszó palimpszesztjeit, úgy tűnik, mindig is ez volt, mindig is benne volt, nem is váltak szét, s mint aki hosszú távollét után végre hazaérkezik, s birtokába akarja venni a házat és a kertet, s eszeveszett sürgölődésbe kezd, mintha mindent azonnal akarna elrendezni, hiszen semmi nem tűr halasztást, s a pillanatnyi nehézséget csupán az okozza, hogy nem tudja, mivel is kezdje el, teendői ráomolnak, lélegzeni sem tud a felelősség súlya alatt, hiszen annyi mindent kellene elrendeznie, de valahogy nem látja át a régen elhagyott otthon latens hierarchiáját, nem tudja, kivel is kezdje el, mert képtelen átlátni a rendszert, képtelen választani a fontos és a kevésbé fontos dolgok között, magányos középpont magányos körben, áll a szoba közepén, és tétován nézegeti az egyszerre ismeretlennek tűnő otthont, az ugrásra kész állatokra hasonlító bútorokat, a kiolvashatatlan képek fenyegető üzenete balsejtelemmel tölti el, aztán kimegy az elvadult kertbe, hátha megvigasztalja a tébolyítóan zöld káosz… Hirtelen, a fenekénél fogva rántja, húzza, vonja még közelebb magához a nőt, s mohón tapad rá a szájára, foguk összekoccan, a vér ismert íze a szájban sem tántoríthatja el, a kert felett most felhő úszik át, és halkan, figyelmeztetően puffan egy renitens császárkörte. Lomhán repülnek a sirályok a kert felett. Ez annyira meglepő, hogy felnyög, és önkéntelenül is elfelejti, hol van, a nő sikoltozása téríti magához, a madarak eltűnnek, szétesik a kert, kinyújtott nyelve Tatjána kinyújtott nyelvéhez ér, néhány pillanatig mintha vívnának, aztán felüvölt, és a maga számára is váratlanul gyorsul fel, ráfordulva a nőre, kezével feszíti szét a combját, hogy olyan mélyre érhessen benne, amilyen mélyre még nem, és a császárkörte váratlanul megállapodik a levegőben, nem esik le, boszorkányos, gondolja, és valahonnan, tudata mélyéről ismét meghallja a távoli, azonosíthatatlan, baljós morajlást. A villámlások fényénél egy pillanatra szembenéz a kerekre tágult szemű szerelmével, s önkéntelenül is megfeszül, számol, várja a mennydörgést, hogy aztán fékevesztett iramot diktálva folytassa, amit elkezdett, egy idő után felvéve az ablakokon és a tetőn dörömbölő eső sajátos ritmusát, behunyja a szemét, a kert is eltűnik, a madarak is, csak az ismeretlen, fenyegető zúgás hallatszik, s váratlanul villan fel a tükör, s a tükörben kékesen derengő szoba, ahol huszonöt éve nem járt, ahova Violával jutottak el a meghitt őrület legváratlanabb pillanataiban, hogy együtt repüljenek a derengő, egymásba nyíló termeken át, a távoli, feketén zúgó erdők felé, ahová Viola szerint már azért sem juthatnak el soha, mert onnan nincs visszatérés…

– Fáradt vagy? – kérdezi később Tatjána, de még nem engedi ki magából. – Nem is csodálkoznék, ha elfáradtál volna, hosszú volt ez a nap, s állandóan mások meséltek, noha én inkább téged hallgattalak volna…

Nem válaszol, simogatja a fenekét, a hátát, a combját, úgy érzi, egy alagútba került, amelynek nem látni a végét, lehet, hogy el is alszik? A nőnek mindenesetre meg kell ismételnie a kérdését, s ez annyira váratlan, hogy beleborzong, és hirtelen tér magához. Hogy mit csinált ő 1988. március 15-én? Elképedve akar tiltakozni, ezt ne, csak ezt ne, ki akarja fejteni, hogy miért nem akar többé egyáltalán semmire sem emlékezni, inkább beleveszne a nő bűbájos illatába, a varázslatos pinukájába, becézi, igen, legszívesebben örökre ott maradna, minek elhagyni azt a világmindenség e páratlan helyét, ahol otthon érzi magát, de nem tud megszólalni a meglepetéstől, mit akar ez a Tatjána, igazán aludhatnának már egy kicsit, s különben is, honnan a bánatból tudná, hogy hol volt és mit csinált tizenegy esztendeje és pontosan március 15-én, de mielőtt kitörne – ez megint mi? Mi a bánatot akar ezzel a március 15-ével? Mi ez a kényszerű nyomozás? – váratlanul villan fel, hogy igen, persze, Andival volt, hát kivel is lehetett volna, a felesége a hajnali vonattal jött fel a fővárosba, s ő másnaposan, morcosan, remegő lábakkal, de für alle falle, ha lúd, legyen kövér, reszkető kezében virággal várta a mocskos, hideg, nyomasztóan szegényes Gara de Nordon, a rosszarcú, rosszul öltözött, mogorva emberek között, a félhomályos, huzatos peronon. Sok volt a cigány, és sok volt a katona. Színes katrincás, káromkodó cigányasszonyok… Kenyérrel teli zsákokat vonszoló vidékiek. Mindezt tétován, kapkodva kezdi el mondani. Tatjána lenyul az ágy mellé, fölemeli a borosüveget, iszik, majd megitatja őt is.

Vegyük sorra. Tehát a feleségét várta?

Igen, mégis kit várt volna, akkor még azt sem tudta, hogy a kedves Tatjána egyáltalán létezik.

Várhatta volna valamelyik szeretőjét is. Vagy a kedves Klárát, vagy akkorra már befejeződött a barátja pere?

Hogy jön ide az az ordas kurva, és éppen most, nem érti, mit akar Tatjána?

Ő akkor megint Pesten volt, kibulizott magának egy féléves ösztöndíjat, s március 14-én érkezett. Kiderült, régi barátja, az a költő, kábítószer-túladagolás következtében időközben meghalt. Barátnője, a szép Szilvia viszont, akinek a lakásában megszállt, meghívta egy bulira. Hétkor kezdtek készülni, előzőleg együtt fürödtek, s a hatalmas fürdőszobatükörben alaposan megvizsgálták egymást, de megnyugodtak, egyikük sem változott különösebben, diadalmasan nevettek, de amikor Szilvia eléje térdelt, kedvetlenül lökte el, s hogy kibékítse, vagy még jobban felizgassa – kapcsolatukba sok minden belefért, szerettek játszani egymással, szerették túlfeszíteni a húrt –, a hülye férjéről kezdett mesélni, s később, amikor már felöltöztek, Szilvia tétován hozta szóba a nemzeti ünnepet, s akkor határozták el, hogy lesz, ami lesz, másnap kitűzik a kokárdát, és elmennek a Petőfi-szoborhoz, noha ez, figyelmeztette Szilvia, azért korántsem veszélytelen, a hatalom inog, de talán éppen ezért, valószínűleg tüntetőleg, a fiatalokat és az ünneplőket elrémítendő, kivonulnak a rohamrendőrök is, minden diktatúra akkor a legveszélyesebb, amikor már döglődik. Na jó, értetlenkedett ő, de az ország nemzeti ünnepén csak nem kezdik gumibotozni a magyar ifjúságot. Szilvia résztvevően nézett rá, ő attól fél, hogy igen, hogy igazi nagy balhé lesz, ha fél, inkább maradjon itthon. Ő, nézett rá, és nevettek. Egy orosz lány olyan, mint az oroszlán, vihogott. Én figyelmeztettelek, a bánatba, ne gyere nekem azután azzal, ha pofán vernek, hogy nem szóltam előre. Ő meglepetten nézett rá, komolyan soha nem gondolt arra, hogy éppen a Moszkvához képest szelídebb, béketűrőbb, liberálisabb Pesten fognak gumibotozni a rendőrök, de hirtelen feltámadt félelménél erősebb volt a kíváncsisága, és elhatározta, bármi történik, feltűzi a kokárdát, és elmegy a Petőfi-szoborhoz… Érdekli különben, hogy 14-én este hol volt ő és mit csinált? – fordul feléje, s ahogy megmozdul, ő váratlanul érzi meg, hogy ismét merev, szó nélkül fordítja a hátára, de a nő ellenáll.

Még ne, suttogja, még ne, várjál, ne siess, inkább, fordulnak ismét féloldalra, meséld el, hol voltál akkor, kivel voltál, mit éreztél és mit gondoltál?…

Otthon volt, és igyekezett pihenni, mert tudta, Andi látogatását nem ússza meg egy gyertyás vacsorával. Elég hamar elaludt a televízió előtt, tizenkettő felé zúgó fejjel ébredt, a képernyő ezüstösen villogott, akkorra már hazájában szinte alig volt nézhető tévéműsor. Meccsek s az obligát híradók, amelyek azzal kezdődtek, hogy éppen hol járt, miket beszélt a scorniceşti-i tölgy, a kortárs világ meghatározó személyisége. Nézte a tévé villogó képernyőjét, mintha elhalasztott ügyeire emlékeztette volna ez a számonkérő villogás. Kikapcsolta a készüléket, odatámolygott a félhomályban az ablakhoz, és bámulta a sötét várost. Hideg volt, fújt a szél is, hópelyhek kavarogtak a levegőben.

De ő oroszként hogyan menjen el annak a forradalomnak a legnagyobb ünnepére, mely forradalmat másfél évszázada éppen az orosz seregek verték le és fojtották vérbe. Egri bikavért ittak, hangosan is elmondta kételyeit, Szilvia bambán bámult rá, az ismeretlen férfiak és nők komoran néztek maguk elé, aztán egy szakállas filozófus vigasztalta meg, de hát az akkor volt, és te most vagy itt, nálunk, s különben is csak a saját hajójáért felelős az ember, s mi, liberálisok különben sem hiszünk a kollektív bűnösségben, ilyen nincs, ez marhaság… Látta, hogy mindenki fellélegzik, egy szeplős, jó alakú lány tétován kezdte el, hogy akkor is voltak olyan oroszok, akik másképp gondolkodtak erről az egészről. Ötvenhatban is voltak, mondotta ő kihívóan, és érezte hogy ólomnehezek a tagjai, de mégis a szovjet hadsereg verte le a magyar forradalmat. Te hány éves voltál akkor? – kérdezi a lány kíváncsian. Egymásra néznek, nevetnek, az egri bikavér számonkérően villan meg a talpas pohárban. Megszédül, kimegy a fürdőszobába, már a sminkje sem érdekli, az sem, hogy esetleg leolvad a szemfestékje, mossa az arcát a hideg vízben, amikor hallja, hogy nyílik az ajtó. Az ismeretlen lány. Mit akarsz? – vicsorít rá a tükörből. Mindketten nevetnek. Pisilni, mondja a lány kedvetlenül. De mégis, nem várnád meg, amíg kimegyek? Miért, prűd vagy? – kérdez vissza döbbenten a szeplős lány. Rábámul, de az már kihívóan csorogtat is. Vannak férfiak, nyögi, akik fizetnének azért, hogy hallhassák!… Ő meg sem törli az arcát, idegesen viharzik ki a fürdőszobából. A konyhában magas fekete férfi áll, és maga elé bámulva dohányzik. Ő tétován kér egy tüzet, az ismeretlen szó nélkül kattintja fel az öngyújtóját, s megbűvölve nézi őt. Te ki vagy? – kérdezi. – Téged még nem láttalak itt. Hát nem mindegy?, von vállat ő. A férfi melléje lép s be akar nyúlni a blúzába, valószínűleg azért, hogy megsimogassa a mellét, ellöki, köhögni kezd. Te megőrültél, mered rá. Miért, nem tetszem neked? Nem, mondja ő dühösen, de aztán nevetni kezd. Nem tetszel nekem, folytatja. Van ilyen, ne keseredj el azért, nagy a világ, még megtalálhatod az igazit. Keresni kell. A boldogság kék madara itt kóvályog felettünk. Fel a fejjel… Én téged már láttalak valahol, bámulja a zavar legkisebb jele nélkül a férfi, és mélyeket szív a cigarettájából. Nem hiszem, mondja ő durcásan, s érzi, legjobb lenne befejezni ezt az ostoba beszélgetést, amelynek az irányítása lassan, de biztosan csúszik ki a kezéből, s visszamenekülni a szobába a többiek közé, de nem mozdul, hősiesen szívja a cigarettát. Na mondjad, kezdi újra türelmetlenül a férfi, hol láttalak én téged. Feléje nyúl, ujján megvillan egy zöld köves pecsétgyűrű, megfogja az állát, s maga felé fordítva az ő arcát, a szemébe néz. Hát itt nem, az biztos, kapja el ő idegesen a fejét. Jártál mostanában Moszkvában? Te moszkvai vagy, lepődik meg a férfi. Akkor honnan tudsz magyarul? Jó kérdés, nyomja el a cigarettáját, és szó nélkül hátrál ki a konyhából, s szidja magát, hogy ő mindig az őrülteket fogja ki, a beképzelt bájgúnárokat… Felragadja a poharát, elkeseredetten iszik. A többiek a többpártrendszerről vitáznak, ez annyira meglepő, hogy a valószínűleg elkenődő sminkjéről is megfeledkezve, döbbenten hallgatja őket.

Közben villámlani, dörögni kezdett, erősödött a szél, de esni még egyelőre nem esett. Állt az ablakban, nézte a villámlások fehér fényében meg-megvillanó háztetőket, s újra, tévedhetetlenül érezte, hogy innen el kell mennie, amíg még van ereje valahol a világban új életet kezdeni. Barátai hívták, Rolfi Bécsbe, Alex Szegedre. A pénz? Hát a pénz köztük nem nagyon számított. Nem voltak milliomosok, jól kereső ügyvédek voltak, számíthatott volna rájuk, különben sem értették, hogy mit akar ő itt ebben a rothadó, bűzlő, reménytelen és vigasztalan kuplerájban, ahogyan nemes egyszerűséggel hazáját nevezték, amikor három-négy hónaponként meglátogatták. Mely hazád ráadásul nem is a tied, röhögött Alex, lakói téged bozgornak tartanak, hazátlannak. Mihez vagy hűséges, mondjad, strigókám. Egy ábrándhoz? A tájhoz? Az érzelmeidhez? A felszántott temetőkhöz, a ledózerolt falvakhoz?… Hát mit lehetett erre mondani? Hogy ő kitart, mert érdekli a végkifejlet. Barátai ugyan okosak voltak, és érzékenyek, de azt nem értették volna… Ő 1984 óta nem kapott útlevelet. Az a bizonyos per lehetett az oka, hiszen nem is túlságosan hosszú töprengés után mégis eleget tett a Klára kérésének, és elvállalta hazaárulással vádolt barátja és társai védelmét, noha kollégái is, meg egy civil ruhás ezredes is a leghatározottabban igyekeztek lebeszélni erről a szándékáról. Sőt, a szigorú ezredes burkolatlanul és brutálisan meg is fenyegette, ne gondolja, hogy mindent megengedhet magának, sziszegte. Ne legyen olyan nagyra magával, láttak ők még ilyen nagyfiúkat… Ekkor öntudatlanul is felnevetett. És szétnézett a vendéglőben, de egy asztalnál sem ült senki, következésképp nem tudta felfogni, kikre vonatkozik ez a többes szám első személy? Ez a mi? Meg is kérdezte, mire az ezredes elsápadt, agárarca rángatózni kezdett a dühtől. Ebből elég, rúgta ki maga alól a széket, s felemelkedve föléje hajolt. Maga szórakozik velünk, domnu avocat, de megbánja, keservesen fogja megbánni… S itt megint nem volt mit mondania, néhány percig ellenségesen kutakodva nézték egymást, aztán az ezredes sóhajtott, és visszaült a helyére. Miben reménykednek maguk, mondja. Mit akarnak? Én nem is értem. A párt és a rendszer mindent megadott maguknak, és mégis. Telhetetlenek, örökké másra vágynak, és hálátlanok. Jár a szájuk. Bezzeg ötvenben, amikor én kezdtem!… – liheg a férfiú, arcán nagy vörös foltok gyúlnak ki az izgalomtól, és egy hajtásra dönti magába vodkáját – majd, mint aki magához tér, egy, a külvilág számára fölfoghatatlan révületből, hirtelen hallgat el, nem fejezi be a mondatot, nem tudja meg tehát soha, hogy mi is történt ötvenben? Igaz, nem is érdekli. Ki lehet találni. Nem érdekes. A picsába, gondolja, kit érdekel? És már csak az foglalkoztatja, hogyan menekülhetne el ebből a lassan, de biztosan rájuk záruló helyzetből, de érzi, erre egyelőre nincs módja, ezért int a lesben álló pincérnőnek, és rendel még egy kört. Úgysem tehet mást, hát akkor legalább igyon, a mai nap úgyis az ördögé… Eszébe jut, hogy ma még nem is evett, figyelmeztetően kordul meg a gyomra, ezért hidegtálat is rendel, ha lúd, legyen kövér, sajt, sonka, szebeni szalámi, olajbogyó, túró, paradicsom, paprika, sorolja. A pincérnő mosolyog… Mi van? – bámul rá az ezredes. – Kirabolt valakit, tudja, mibe kerül a Capşában egy hidegtál? Mi van, hát nem maguk fizetnek? – kérdez vissza ő szarkasztikusan. Úgy hallottam, hogy gazdag a cég! Mire az ezredes arca ismét elsötétedik, de nem válaszol. Fegyelmezi magát, s ettől ő is rettegni kezd, amíg üvöltözött és fenyegetőzött, valahogy nem vette komolyan, de ez a konok, vészterhes hallgatás rosszabb mindennél, habár, vigasztalja magát, be is rendelhették volna a „szekcióra", és verhetnék is. A talpát, vagy a veséjét. Megborzong. A lábától kúszik fel a hidegség. Remeg. S ha elmenne, ötlik fel benne… Utána rohanna vajon, megpróbálná megakadályozni? De hogyan? Meg is ütné vajon? Erővel próbálná visszatartani? Hátradől a széken, és figyelmesen pillantva a komoran hallgató férfire, a maga számára is váratlanul kezdi el. – Szívesen elmennék például Velencébe vagy Firenzébe, Génuába, a milánói Scalába… Nem tudná véletlenül elintézni az útlevelet és az olasz vízumot? Magának biztosan vannak kapcsolatai, nem olyan embernek nézem, mint akinek akadály lehet egy kibaszott útlevél, egy kurva olasz vízum… Ne is reménykedj, te szarjankó, te pofátlan senkiházi… A férfi sziszeg, s közben mozdulatlan arccal bámul rá, ha távolról nézné őket valaki, most azt hihetné, apa és fia, vagy azt, hogy jóbarátok, esetleg éppen békülő buzeránsok, de nem nézi senki őket távolról. Az egykori jobb napokat is látott vendéglő, a lecsúszó bukaresti egzisztenciák találkahelye ebben a késő délelőtti órában még kong az ürességtől. Az ezredes sejthette ezt, azért is rendelte ide, s nem az ő kedves helyére, az utca túloldalán lévő Berlinbe mentek, ahol viszont már tizenegyre beindul az élet, emelkedik a poharakban a sörhab, nagy a ricsaj. A pincérnő megjön a vodkákkal, a hidegtállal, ő meg sem várja, amíg elmegy, mohón enni kezd. A túró összetéveszthetetlen ízére vágyik, serceg a paprika a foga között, a prágai sonka elomlik a szájában. – Tudja, hogy nevezték a prágai sonkát, diákkoromban? – kérdezi. – Honnan a nyavalyából tudnám? Én akkor mással voltam elfoglalva – böffent az ezredes, és egy fogvájóval olajbogyókra vadászik, de nem elég ügyes, ezért elsiklanak előle. – Şuncă cotropită , röhög ő. – És az orosz szalámit úgy nevezték, hogy salam agresiv. Ezt szerettem a románokban, mondja még kedvesen, de némi éllel. Hogy a legnehezebb helyzetben is volt humoruk… Egyetlen mozdulattal szúrja fogpiszkálóját egy olajbogyóba, és odanyújtja az idegesen kísérletező ezredesnek. – Halászott már kézzel? – kérdezi. – Az ember áll a hideg vízben, benyúl a mart alá, megragad egy-egy alvó halat, de óvatosan, erősen, egyetlen mozdulattal kell megfogni, másképp kicsúsznak az átkozott dögök, de ha mégis sikerült foglyul ejteni, azonnal, érti, abban a minutában ki kell dobni a partra, hadd vergődjön a füvön, úgyse vergődik már sokáig… – Maga tetszik nekem, a szertelen ötleteivel, kezd enni a férfi is, és vigyorog. Mi barátok is lehetnénk, nem gondolja? – Nekem már van barátom – vonja fel ő a vállát komoran. – Épp most ítélte el a Román Szocialista Köztársaság bírósága, minden erőfeszítésem dacára, húsz esztendőre. Ez nem azt jelenti, hogy elégedetlen vagyok a munkámmal, elvégre immár életfogytiglanra vagy halálra is ítélhették volna a felelőtlen marhákat. Felemeli a poharát, kihívóan pillant a meghökkent ezredesre, és iszik.

Váratlanul hallgat el, érzi, hogy a nő apró, alig érzékelhető, mégis izgató belső mozgásokba kezd, lehunyja a szemét, de nem mozdul, nem kezdeményez, átengedi magát a sóvár Tatjánának, amúgy is ő tudja, mire vágyik, s azt is, hogyan lehet a legjobb neki, az eső mintha erősödne, ki érti ezt, már órák óta esik, és megint hallani azt a baljós morajlást, mintha a föld mélyéről készülnének kitörni ismeretlen rémek, hogy birtokukba vegyék végre az elátkozott sötét várost. Semmi egyéb nem hiányzik, csak egy földrengés, dermed meg. Tatjána felnyög, verítékező testén remegések futnak át, de ő most sem mozdul, érzi, hogy megfeszül, mint az íj, mint a vitorla a szélben, s újra váratlanul látja meg a hatalmas tükröt és a mögötte derengő szobákat, ahova Violával jutott el néhányszor, a halál közelében kerengő kéj életfogytiglani pillanataiban, de azóta sem, nem is hitte, hogy eljuthat egyszer a tükör mögötti szobákba, ha nem is felejtette el az ezüstösen derengő, egymásból nyíló, beláthatatlan és rejtélyes termeket. Tatjána is megfeszül, s az újabb hatalmas villámlás fényében látja egy pillanatra, a tőle már feltartóztathatatlanul távolodó, elúszó arcát is, aztán hatalmas dördülések hallatszanak, ez itt csaphatott le, suttogja, valahol egészen közel… Kacsalábon forgó nyulacskám, mondja tagoltan, jól érthetően, kissé gúnyosan Tatjána, és ráfordul. Lobog a haja… Neki váratlanul jut eszébe Médi, akinek pórusaiból is izgató kórházszag áradt, s aki úgy szerette, ha ő ölelkezés közben is fején hagyja bojtos hokisapkáját. Vajon mi lehet vele? Él-e még? Nem látta harminc éve. Tatjána felsikolt, sebzett, követelőző hangját az egymást görgető mennydörgések sem tudják elnyomni, s ő úgy érzi, repülnek megint, a tükör mögötti szobákban köröznek, de mielőtt átrepülnének ezeken a félhomályos, ezüstösen derengő termeken, hogy elérjék a távolban sötétlő rengeteget, tűzbe és lángba borul minden. Aztán Tatjána leválik róla, kimegy, visszajön, kimegy ő is, jövet kiveszi a vizet és a whiskyt a hűtőből, iszik, Tatjána combjai közé fúrja a fejét, a nő, kedvesen ugyan, de felhúzza magához, simogatja. Összevéreztelek? – kérdezi. Bocsáss meg, drágám. Az eső, hallgatózik, mintha valamennyire mégis csendesedne, viszont a villámlások egymást követik, ki-kivilágosítják a szobát, de mielőtt még Tatjána szemébe mélyedhetne, megkeresni a szívének irányuló lándzsákat, mindig elsötétedik, s jönnek az egymást sokszorozó mennydörgések, amelyek közelednek és távolodnak a Hiltontól, de mintha mégis állandóan, feltartóztathatatlanul körülöttük köröznének.

Ült az ismeretlen társaságban, hallgatta a többpártrendszerről önfeledten vitázó magyarokat, s legszívesebben elrohant volna, hogy nyugodtan kibőgje magát, de nem volt biztos abban, hogy lábra tud egyáltalán állani, kicsit sok volt a vörösbor, nyakán lüktetett a verőér, válla fájdalmasan feszült meg, s érezte, hogy kivörösödik. Elővette retiküljéből kis kerek tükrét, s elborzadt arca látványától. A szemfesték természetesen leolvadt, nagy zöld foltok virítottak a szeme alatt, olyan lehetek, dünnyögte, mint egy kifestett indián harcos. A magas férfi is visszajött a konyhából, melléje ült le, töltött magának egy pohár bort, kortyolgatta. Nem akartam megbántani, jegyezte meg teljesen feleslegesen. Vannak itt elegen facér nők, suttogta ő, próbálkozzon azokkal, drága uram, vagy hajtson tovább. Mindenesetre hagyjon nekem békét! Fáradt vagyok, ha fel bírja fogni… Máris megsértődött, nevetett a férfi, és a szeme megvillant. Ennyire érzékenyek a moszkvai lányok? Szilvia! – fordult ő éles hangon barátnője felé, aki a könyvespolc mellett állva beszélgetett egy idősebb férfivel, és sűrűn pislantott az órájára –, haza szeretnék menni, ez az úr rám szállt, mindenáron velem akar beszélgetni, nem érti meg, hogy fáraszt, hogy én nem akarok. Unom már. Adjad a kulcsot!

Még hogy beszélgetni, vicsorog a férfi, és újra magán érzi a vetkőztető, követelőző pillantását. De ki akar veled beszélgetni, te orosz virágszál? Én téged akarlak, a pinádat szeretném kinyalni, gerincre akarlak vágni, mert kívánlak. Ebből elég, sikít ő, s mindenki feléjük fordul. Ez őrült, mutat zavarodottan a vigyorgó férfire. Sérteget, pimasz ajánlatokat tesz, mint egy országúti Máriának, egy löki Bözsinek, egy fürdős kurvának. Hiába intem le, hogy semmi esélye nálam, nem hagy békén. Egy perverz, tolakodó állat. Nem tehetek mást, én most elmegyek. Nem gondoltam volna, hogy az általam szeretett Budapesten is így elvadult az egész, hogy egy férfi szemérmetlen, trágár ajánlatokat tesz, s hiába mondom, hagyjon békén, tovább erőszakoskodik, hogy így nyalja ki a pinámat, hogy úgy vág gerincre… Ajánlom, mit nyaljon ki… Mindenki nevetni kezd, egyesek önfeledten tapsolnak… Beszélni könnyen beszélek, gondolta még, a kérdés csak az, lábra tudok-e állni? Panaszkodik, röhögött gonoszul a férfi. Mit szólna akkor, ha magának esnék, letépném a bugyiját, és megbasznám, itt mindenki előtt? Hogyan szeretné? Análisan, vaginálisan, esetleg orálisan? Maga megőrült, hallotta ő a maga sirós hangját, s megremegett a dühtől. Mondja, maga nem érti, amit mondok? Hagyjon békén! Nem, szikrázott a férfi. Maga egyre jobban tetszik nekem, ha dühös, drága Masenyka, Natasenyka, vagy mit tudom én, akkor még jobban tetszik. Fújtasson, drágám, mint a vadmacska. Felállott, kissé forgott vele a szoba, de indulata legyőzte részegségét, odament Szilviához, megkérte, hogy hívjon egy taxit, elvette, retiküljébe tette a kulcsot, és kivágtázott az ajtón. Már lement vagy két emeletet, amikor hallotta, hogy nyílik az ajtó, és felzúg a lift. A férfi. Dühében törni-zúzni szeretett volna, de gondolta, most megmutatja neki, az önző, beképzelt disznajának, és visszafordult, de két lépés után eszébe jutott, hogy várja a taxi, s lassan indult lefele, de szerencsére tévedett, sem a lépcsőházban, sem az utcán nem állott senki. Csalódottan ült be a taxiba, és bemondta a címet. Arra rezzent fel, hogy az idősebb, bőrsapkás sofőr aggodalmaskodva, már másodszor jegyzi meg, hogy kisasszony, követ minket valaki, kisasszony. Ha hazamegyek, gondolta azonnal, rájön, hogy hol lakom, és rám töri az ajtót. Így inkább megállott az Astoriánál, fizetett, és eltűnt a metrómegállóban, a tömegben, még látta, hogy a másik taxi is fékez a hotel előtt, kiugrik belőle a férfi, és idegesen pislog körbe. Rövidlátó lenne, aki hiúságból nem visel szemüveget? Meggondolta magát, mégsem ment le a metróba, hanem a Múzeum-körút felé tűnt el a forgatagban. Képtelenség, hogy ebben a tumultusban megtaláljon, gondolta elégedetten, noha csalódottan is. Kezdett tetszeni neki a férfi szenvedélye, sajnálta volna, ha nem talál rá, tétován indult meg, noha tíz óra már elmúlt, sokan jártak az utcákon. Szilvia a Lónyai utcában lakott, odáig most már elsétál. Döbbenten vette észre, hogy még mindig nem józanodott ki eléggé, s ha nem figyel oda, állandóan mellélép, mit szépítsük, tántorog. S akkor hirtelen látta meg a férfit, a Múzeum körúti antikvárium előtt állott, és figyelmesen nézett rá. Hova, hova olyan sietve, drága Tatjána? Már tudta a nevét is, melegedett el, érdeklődhetett a kéjsóvár disznó, de nem bírta eldönteni, hogy ez jó jel-e, vagy rossz? Megfordult és visszarohant a metróba. Ugyan milyen pártok jelenhetnek meg Magyarországon, töprengett, nem nagyon ismerte a magyar politikatörténetet, rémlett neki, hogy a háború után itt tényleg több párt létezett, rémlik a parasztpárt, a kisgazdapárt is, azt azonban – óvatosan forgatva a fejét s figyelve az utasokat, lesve, nem tűnik-e fel közöttük erőszakos hódolója, s maga sem tudta, szeretné-e, ha feltűnne – sehogy sem tudta elképzelni, hogy negyven év után hogy lehetne ezeket a nagy múltú pártokat újjászervezni, hiszen ha régi vezetői meg is úszták a magyar történelemben szomorú egykedvűséggel ismétlődő megtorlásokat, ez is hazája balszerencsés történetére emlékeztette, és elkedvetlenítette, eddig matuzsálemek lehetnek. Igen, kétségtelenül új pártok kellenének, de kik fogják megszervezni őket? A kommunizmust túlélő, második vonalbéli aktivisták, a régi, megbízható, most új szerepekben tetszelgő káderek, azok a fiatalok, akiket holnap meg fognak gumibotozni a rohamrendőrök, a szocializmus haszonélvezői, a szívós és kiirthatatlan klientúra?! A szamizdatozó, magát demokratikusnak nevező ellenzék, akiket a rendszernek sikerült elszigetelnie és meggyűlöltetnie? A renitens, de a hatalommal előbb-utóbb lepaktáló narodnyikok, ahogy a népi írókat és a körülöttük lebzselő értelmiségieket nevezte ő, magában, önkéntelenül is analógiákat keresve az orosz viszonyokkal… Bénán bámult maga elé a Kálvin téren, de a férfi nem volt sehol.

Ahogy fél fenékkel az ablakpárkányra ülve nézte városát a viharban, minden elmulasztott útja eszébe jutott. Hogy ő csak képzeletben utazhatott el ebből a kibaszott országból, a kóros unalom országából. Annyira sajnálta magát, hogy könnyes lett a szeme. Hogy ő legfeljebb csak haza utazhat, vagy a tengerpartra, aztán vissza ide, ebbe az épületbányába. Vagy a Gara de Nordra utazhat, hogy várja azt a kurva feleségét. Remegett, hullámokban tört rá az indulat. Megfordult, kitámolygott a konyhába, hogy keressen valami italt. Volt egy üveg megkezdett lengyel vodkája, meghúzta, s visszament az ablakhoz, a villámlások fehér csíkjai vakították, a hatalmas épületek között ide-oda guruló mennydörgések nyugtalanították, nem tudta, mit csináljon? Társaságra vágyott. Nőkre, férfiakra, bárkire… Egy normális városban ilyenkor lemehet az ember egy bárba, de itt nem, itt ilyenkor minden zárva van, az elvtárs és az elvtársnő alszanak, alszik tehát az egész ország, a párthatározatok szerint példásan teremtve újjá munkaerejét. Grimászkodott, újra ivott egy korty vodkát, és eljött az ablaktól. Gondolta, olvasni fog reggelig, de legnagyobb meglepetésére észrevette, hogy közben elvették az áramot. Káromkodott. A kibaszott kurva anyjukat! Őrültekháza! Vegyék el a levegőt is! Mindent vegyenek el, neki nem kell semmi! Ült az ágy szélén a hidegben, s itta a vodkáját. Rázta a hideg is, tehetetlen dühében legszívesebben kiugrott volna az ablakon. Akkor eldőlne végre, hogy tudok-e repülni? A takarót magamra húzva, felöltözve feküdtem az ágyban – mondja rekedten és indulatosan, újra átélve akkori lelkiállapotát –, tudtam, hogy három óra, és kelnem kell, s mivel ittam, nem ülhetek kocsiba, és ki tudja, kapok-e taxit? Minden bizonytalan volt akkoriban Bukarestben. Váratlanul jutott eszembe az ezredes, aki rettenetesen berúgott délig. Egy idő után én kifizettem a részemet, és elhúztam. Utána többet nem keresett, de tudtam, bármikor kereshet. Akár most is idejöhet. Fél hétkor az óra csergésére ébredt, tompán szaggatott a feje, alig látott. Zuhanyozott, felöltözött, rohant. Szerencséje nem hagyta cserben, leintett egy taxit, s az meg is állt. Elvégre tovább is húzhatott volna, s a sofőr is kiszólhatott volna, hogy foglalt vagyok, Öcsi, nem látod? Nu e cazul . Három perccel a felesége vonatának az érkezése előtt ért ki a pályaudvarra. Cudar idő volt, esett az eső, vett három szál vörös rózsát, és amire megérkezett a tizennegyedik vágányhoz, már be is futott a nagybányai gyors, és meglátta Andit, fehér bundájában szinte röpült feléje. Akkor egy cigánykölyök váratlanul nekirohant, és kikapta a kezéből a táskáját. Ő azonnal észrevette, várt, s amikor a kölyök mellette akart elfutni, elkapta, de nem verte meg, látta a rémületet a szemében, megsajnálta, és pénzt adott neki. Erre ért oda Andi, nézte a rózsákat, a piros tízlejest szorongató, félelmében vacogó kölyköt, s nem b&