Az este megszólított egy tücsök.
„Mondd csak, pajtikám – kezdte –,
mit is csinálsz te itt,
tulajdonképpen?”
S én, aki az utóbbi hetekben
egy nagy magyar klasszikust
olvasgattam, ötszáz oldalakon át,
csak ültem a csillagok alatt,
hallgatagon, mert hogy
mit is válaszolhatnék a tücsöknek.
Azon kívül, hogy: „Hegedülök,
pajtikám, én is, egyre inkább
a magam gyönyörűségére!”
Mert hát azt csak nevetséges
lett volna mondanom neki,
hogy hát, tudod,
most, miután azzal küldtek vissza
a szűrővizsgálatról,
hogy csak valami árnyék,
nincs semmi más,
vagyis hogy mégsem vagyok
tehát tüdőrákos,
szeretném, pajtikám,
a hangyaszorgalmú, nagy
magyar klasszikus, a
pulmonológiai intézet s
a ti kompániátok
között a helyem
tisztán látni.