[2018. július]
Dsida Jenő arany és kék szavai úgy lettek az idő sötétjén átsugárzó lámpásokká, égő-fénylő igékké, hogy testet, hangot örökítve belecsendesedtek a világba. Külső valósággá lényegedett át minden nagycsütörtöki fohász és töredékben maradt tízparancsolat. A bomló szerelem és a kóborló délutánok. A felfelé tartó léptek, a bujdosás és az önmegfeszítés.
„célod, hogy rálelj önmagadra” – ez az első és egyetemes parancs, ez a kezdet: az isteni és földi szféra közötti összeérés. Itt lehet emberré, aki ember akar lenni. Itt mondhatja el mindazt, amiről csak hallgatni lehetett. Itt álmodhatja meg százezer álomból azt az egyet, „melynek értelmét nem találod, / melynek értelmét nem találom”. Mert itt feloldódik minden értelem és megmagyarázhatóság. Itt a mélybe zárul a beszéd. Megszűnik a tett, és íztelen lesz a sötét, keserű ital. És hiába keressük határait, itt kitágul a mindörökké.
Ha valaki jönne, és lefödné a lámpát, itt akkor is világos maradna. Ha hazaindulnék az éjszakában, megtelne holdfénnyel a zsebem. És olyan lenne, mintha egymásba tükröződne két végtelen. Az egyik, ami belőlem indul, és a másik, ami a mindörökkéből ered. „Talán holnapra összetörik a lelkem”, ahogy a tükröződő végtelenek kisimuló görbe tükre is szilánkokra hasadhat. Jobb lenne szembekötősdit játszani, nem tudni a félelemről. Gyerek lenni, sziporkákat keresni, a holdfény tört sugarait. Itt csörög a dió, amott a mogyoró. És várni. Várni az eljövetelt, a megtalálást. Amikor kinyílik a szem, és kinyílik a világ.
Mint amikor nincs csatlakozás. És hat óra a késés. A fullatag sötétben „sors elől szökve, mégis szembe sorssal”, tudni, hogy mégsem maradunk egyedül. Bekötött szemmel, a kocsárdi váróteremben, amíg mindenki alszik is tudni, hogy vége lesz a nyirkos, sötét nagycsütörtöki éjnek. Elhallgat a zörgés, a titkos utak fénybe futnak. És lesznek emberek, akik szólni fognak. Meghitten, igazul. Mert Péter felébred, János felébred, Jakab felébred, Máté felébred. Mind felébrednek. Mert meg lehet váltani és meg lehet váltatni. És útnak indul a törött testben a nehéz lélek. Hogy egész legyen. Újra teljes.
Vezeti majd csillagok szava, ezeregy éjszaka, a felejtés, a messzeségek messzesége. Kimegy a lélek a víz partjára. Hetenként többször. Megfürdik imádságban, megadás bíborában. Megsemmisülésben és mindörökkében. És amikor a nagy halál elé kuporodik, azt susogja: „Múljék el tőlem, Uram, ha lehet!” Múljék el a Naptól is a tűz, csóktalan maradjanak a fehérülő homlokok. Múljék el az árny a falról. Múljanak a nappalok, és a töprengés a válaszok felett. A magasságok mélysége, az ébren álmodás. Az ózonszagú levegőben megborzongnak a hársak. Lesz még feltámadás.
Mert még mindig „Szép a világ, gyönyörű a világ és nincs hiba benne”. Nincs hiba a fényben, a délután árnyjátékaiban. Nincs hiba a hexameterekben. Nincs hiba a szeretésben, a vallomásban, ahogy Krisztus és Pilátus szerepét egyszerre játsszuk el. Már nincs leselkedő magány és jégcsap-hidegség. Nincs hiba életeink végében sem. Nem bánt senki azért, hogy átnyargaltunk napjainkon, te, Tinti, meg én. Nem bánt érte senki sem, hogy végül megfogtuk a macskát.
Szép a világ, gyönyörű a világ. Hibáink ellenére is hibátlan maradt. Hibátlan benne a sóhaj és szemeink csukódása és fejeink elnehezülése. Hibátlan a dörgés, és a farkasok sem gyülekeznek már. Nem érzed, milyen rettenetesen fázol. Nincs már semmi, amit megváltoztatnál, eljegyeztek téged ismeretlen csillagok. Nincs már semmi, amit nevén neveznél, hajadba kötötték az utolsó szót is szalagnak. És most lebegnél, lebegnék veled. Szárnyat növesztenénk, hibátlan tollsimulást. Emelkednénk tajték fölé, átszitált színek közé, amíg sorsunk Icarus szabadságává lesz.
És mi idegenek leszünk ebben a szabadságban. Elfelejtjük egymás szívverését, a közös házunkban a tárgyak helyét. Egymástól távol kerülünk. A szépségtől és távolságtól elnémulunk, csak félálomban sejtjük egymás alakját, ahogy belemosódunk a keringésbe. Ahogy az égitestek, ahogy az erekben a vér, a tenger áramlatai. Már nem ismerjük egymás arcát. „S nem emlékezünk egymás nevére.” Mindent visszaadunk a világnak.
És vége szakad félezernyi dalnak. És epévé változik a víz, és kihuny két szemem világa, mert téged elfelejtettelek. Elfelejtettem elmondani annyi mindent neked. Már nem hallod, már nem érted, hogy mi nekem Jeruzsálem, hogy mi nekem minden magyar. Hogy te mi voltál, te mi lettél nekem. Csendesedik, morzsolódik ajkamon a zsoltár, utoljára járok Babylon vizeinél. „Sok tévelygés és sok kanyar / után jutottam el ide”, ide jöttem, hogy fekvőhelyem legyen. És hazám és nyelvem. Meghalni jöttem, önmagamhoz jöttem. Visszaadni szavaimat a világnak.
Mindent neked adok, világ. A tejfehér álmomat arról, hogy sosem születtem meg. A tenyeremben eltűnő vonalakat. A mozdulataim, ahogy este a lelket magamon elrendezem, takarózva és dideregve. A fájdalmak vibrálását a szélben. A ködtelenséget. Minden hibátlanságot, a hibáimat.
Visszaadom a „parányi, fekete betűt / az Isten regényéből”, ami voltam.
