[2020. november]

---

RÉSZLET A „TÓ” MUNKACÍMET VISELŐ REGÉNYBŐL

Ma munka után megint betért a képtárba. Ahogy majdnem minden hétköznapon az elmúlt tíz évben. Sietnie kellett, a képtár hétköznap hatig volt nyitva, ezért amikor pontosan ötkor letette a munkát, szedte is a lábait, hogy minél hamarabb az épülethez érjen. Kellett harminc perc, míg átvágott a városon, s leküzdötte a gyár és a képtár közötti távot. Mert ez küzdelem volt a javából, egyrészt a várossal, a falánk zajjal, a dübörgő forgalommal, a tolongó, a mind hozzá dörgölőzni akaró emberek sokaságával, de küzdelem az idővel is, hogy minél több maradjon belőle, abból a szabad órácskából, amely minden egyes nap kiméretett neki, s amiből, bármennyire is sietett, bármennyire kapkodta a lábát, végül úgyis legfeljebb harminc perc maradt.
Minden nap csak harminc perc.
Elég kellett volna ez legyen. Hiszen egyetlenegy kép volt, ami miatt minden egyes nap eljött ide, annak pedig már ismerte minden egyes vonását, foltját, elszíneződését, sőt még a repedések erezetét is a lekopott lakkozású képkereten. Ismert minden apróságot a képen, de úgy érezte, pont az egészet nem ismeri, a kép tartogat neki valamit, egy titkot, egy ráméretezett rejtélyt, amit neki kell felfednie, megfejtenie, de ha megfejteni nem tudja, legalább annyit elmondhat, nyugtatgatta magát: a titok közelében volt, ott volt, ott időzött, ha csak naponta egy félórát is.
Végre odaért a képtárhoz. Feltárta a vastag, masszív faajtót, és belépett rajta. Régebb még lepengette a jegyárusnál a belépő nevetséges összegét. Mára azonban nem kellett semmit fizetnie. Hagyták, hogy ingyen bemenjen. De nem is hagyták, már észre sem vették, mikor megérkezett. Mintha már ő is a képtárhoz tartozott volna, mint a masszív faajtó, mögötte a portás aprócska fülkéje, a felfelé kanyarodó, széles műmárvány lépcső, az itt-ott berepedezett falak, az emeleten, a kiállítótérben, a súlyos, cirádás díszítésű képkeretek által bilincsbe zárt festmények, meg ott fent, a szűk lépcsőzet mellett, abban a kis, elhanyagolt betérőben az a felejtésre ítélt, titokzatos kép, amely miatt minden nap eljött ide.
De még mindig meg kellett tennie néhány lépést, hogy eléje állhasson. Először fel kellett kaptatnia a puha, mára már kifakult, foszladozó szélű szőnyeggel borított lépcsőzeten, be kellett lépnie a fő kiállítótérbe – ezt nem lehetett kikerülni –, s a lépteitől visszhangzó hatalmas térben leszegett fejjel, a maga imbolygó járásával végig kellett haladnia a falra felerősített hatalmas egész alakos festmények, széles tájképek, rikító csendéletek között. Mélyen lehajtotta a fejét. Már nem akarta látni ezeket a képeket. A rajtuk elterpeszkedő, marcona, dölyfös tekintetű urakat meg a telt keblű, merev nyakú úrinőket, a város, az ország nevezetességeit, akik úgy néztek előre a magasban, rezzenéstelen tekintetükkel a dermedt örökkévalóságon függeszkedve, mintha csak erkölcsi fölényüket akarnák ezen a módon érvényesíteni. Ez azonban bármi, csak erkölcs nem, állapította meg mindig. A puszta gőg, az üres tekintély öltözött be ott a magasba tollforgóval ellátott süvegekbe, térdig érő dolmányokba, gazdag hímzéssel sújtott díszmagyarba meg díszes mentékbe, hatalmasra duzzadt krinolinokba. Meg azok a tájképek, csendéletek! – jött mindig indulatba. A kapkodással, túlzással takargatott tehetetlenség „mestermunkái”. Megannyi, a természet ellen elkövetett merénylet. A vásznakra trehányul felvitt és bizonytalanul szétpakolt, rikító színfoltok. Dülöngélő perspektívák, összeesett kompozíciók. Amelyek nem megragadták, megformálták, hanem szétkenték a természet és ezzel a létezés titkát.
Eltakarták az izzó valót.
Amihez mindig közel próbált kerülni.
Fiatalkorában sokat rajzolt. Szerette felskiccelni, csak úgy magának, azt, amit látott. Nem a valósághűség, a látvány pontos visszaadása érdekelte, arra hamar rájött, hiába próbálkozik, a képre nem tudja átmenteni a valóságot. Legfeljebb arra próbál törekedni, hogy a kép felől igázza le azt. Nem a részletek érdekelték, nem a tárgyak, a szem elé tartott ceruzával kínosan méricskélt arányok, megrövidülések, árnyékolások, hanem a látvány mélyében dolgozó erők, a formák egymásnak feszülése és kibékülése, a megmutatkozásnak az a hol légies, hol szigorú szerkesztettsége, ami mindig fontosabb volt számára annál, mint ami megmutatkozott. Aztán egyszer csak felhagyott az egésszel. „Nem tudtam a kezemmel követni, amit a szememmel látok” – szokta később mondogatni. „Mintha csak bunkósbottal próbáltam volna lesimogatni egy virág hímporát.” Az éhség azonban megmaradt benne. Éhség a térben forrongó, csapongó erők után, továbbra is elbűvöl­te a takarás és a megmutatkozás, az élek, a szögletek kívánatos erőszaka, a szélek presszáló terrorja, a horizontok árulása, de leginkább az a szeméből kicsapó, repdeső lángcsóva – hiszen egy idő után már a saját nézését is érzékelte –, amely egy ovális látványba rántotta össze a világot előtte. Ez a látvány pedig szinte kérte, könyörögte tőle, hogy képpé válhasson.
Csak már nem rajzolt. De helyette mondott, beszélt, ha adódott egy kis lehetőség, azonnal szónokolni kezdett a képeiről. „Papolni”, ahogy a haverjai mondogatták az állomási iskola melletti kocsmában, ahová minden nap betért a képtár után hazafelé tartva, néhány pohárka meggypálinkával levezetni a benne ottragadt feszültséget. Nem is kocsma volt a helyiség, hanem egy valamikori tágasabb garázs, amibe néhány műanyag asztalt és széket helyeztek, legyen hová leroskadnia annak a néhány kerületi fazonnak, akik már kora délután óta a lerakódott időt próbálták szétszálazni poharaik, söröskorsóik mellett.
Na, ugrott-e ma a zerge? – fogadta kajánul a túlsúlyos némettanár is­merőse, aki a napi idegtépő gyerekzsivajt próbálta itt belefullasztani a sűrűn magába döntögetett olcsó köményesbe. Nem válaszolt, mit is mondhatott volna, már rég túl volt ezen a csalódáson, ehelyett bütykös ujjaival erősen ráfogott a pálinkáspohárra, rámeredt annak csillogó, felső peremére, s úgy kezdett beszélni, mintha szavaival abból az apró lyukból kellene átemelnie egytonnányi igazságot.
Életünk egyetlen ajtónyitódás és ajtócsukódás között zajlik – mondta. Benyitunk és kilépünk belőle. De nem az esendőre, a végesre, a tökéletlenre nyitunk rá, ahogy sokan gondolják. Hanem az örökkévalóra. A Paradicsomra nyitunk rá azzal, hogy feltárjuk az ajtót. A csukódással pedig azt hagyjuk magunk után. S ha nem is a Paradicsom kellős közepébe kerülünk, de azt biztos elmondhatjuk, hogy a közelébe. A közelébe kerülünk, hogy láthassuk. Láthassuk az előretörekvő tökéletest, a megismételhetetlent, a sohasem voltat, a soha vissza nem térőt. Ha pedig képtelenek vagyunk a látásukra, ott vannak nekünk azok, akik meg tudják ezt mutatni nekünk. A fes­tőink. Főleg a régiek, a nagyok, a tiszteletreméltók: Fra Angelico, Leonardo, Mantegna, Caravaggio. De az újabbak is: Cezanne, Klee, de Chirico, Ernst, Bacon. De nem a láthatót adják vissza képeiken ezek a mesterek, hanem láthatóvá tesznek. Megtanítanak látni minket. Megtanítják észrevenni a körülöttünk lévő mennyországot. Mert mennyország az, ahol a fény felé törnek, a fénytől szenvednek a tárgyak, ahol még a borzadály is a megmutatkozás gyönyörétől reszket. Mint egy varázspálca érintésétől, a fénytől felsorakoznak a dolgok. De nemcsak felsorakoznak, hanem elfoglalják a csak rájuk méretezett, nyitott helyüket, leválnak ragacsos árnyékaikról, hogy a véglegesség könyörületével tekinthessenek vissza ránk. Mert végül nem te nézel, nem te látsz. Ha sokáig figyelsz, egyszer csak ezernyi szem nyílik ki körülötted, feléd bólintanak a fák, biccentenek a roskadt épületek, a cipők­ből a járás eltökéltsége tekint kifelé, a földútból az elhagyatottság nyugalma árad, míg a fehéres sziklából a nap meleg ragyogása kezd egyenletesen áramolni.
El tudjátok képzelni, mennyire lesújtóan tud nézni minket egy magyal­tölgy koronája?
Csak észre kell venni azt.
Észre kell vedd te is, tanárkám – intett egyet a mutatóujjával az addigra teljesen szétesett némettanár felé, majd hirtelen mozdulattal felhajtotta a ki tudja hányadik pohár italt, felállt, és a maga, végre teljesen belassuló, imbolygó lépéseivel hazafelé indult.
Ezek a lassú lépések vitték most a betérő irányába. Ilyenkor mindig volt egy kis nyugtalanság a gyomra tájékán, ami minden egyes lépéssel csak fokozódott. Vajon ott lesz-e még a tusrajz? Az a néhány, vacaknak, érdektelennek minősített, és valóban vacak, érdektelen mázolmány között. Nem hajították-e ki? De leginkább az foglalkoztatta, hogy vajon végre látni fogja-e, amit ez a kép már tíz éve ígér neki. Ígér vagy ajánl, ezt képtelen volt eldönteni, csak azt tudta, hogy hiába nézi, járja körül nap mint nap, hiába engedi magára, hordoztatja érzékeiben, hagyja átjártatni magát részleteivel, ezt az ígéretet vagy ajánlatot nem tudja beváltani; nem tudja megfejteni, amit a rajz címe sugallni próbál neki.
Az elugró zerge – mennyire zavaróan banális cím. Mert ez a cím volt dü­löngélő kézírással felírva a kép mellé gombostűzött fecnire, más nem is állt a papíron, sem az, hogy ki rajzolta, milyen technikával, sem az, hogy mikor. De az nyilvánvaló volt, nem ebből a világból való a rajz; errefelé nem festenek, rajzolnak így az emberek. Valahonnan távolból, Kínából vagy Japánból kerülhetett a városba, de hogy milyen úton, a sorsnak milyen buktatóin, kanyarulatain keresztül, azt nem tudta senki. Az egyetlen, egy személyben kapust, jegyszedőt, teremőrt, takarítót, karbantartót alakító öreg szivar biztos nem, őt gyakran kérdezgette a férfi, de a válasz mindig az volt, ez a kép már a munkába állása előtt is itt volt a képtárban, pedig az jó régen volt, több mint negyven éve. Ahogy azt sem tudta, ki írta fel a címet a cetlire, ki volt ennek a sokat ígérő, de mindent összekuszáló információnak a birtokában; feszedezett még egy tüske a szívében.
De számít-e bármi, ami képen kívül létezik? – lépett végre a beugró terébe. Odaállt a kép elé, körülbelül kétméternyi távolságra, de nem azért, hogy elkezdje bámulni, ezen már régen túl volt, ehelyett oda-odapillantásaival próbálta lopni a látványt, mintha így, félősen, sunyin csak elkaphatná, tetten érhetné azt, aminek a képen meg kellene mutatkoznia.
Mert képzeljetek el egy festményt – kezdett bele egyik nap a nagymonológjába a kocsmában, a meggypálinkás pohara mellett. Tusrajzot, helyesbítette egyből magát, alaposan megnyomva a szót, mint aki ezzel a hangsúlyozással már képes tudtára adni a nem éppen művelt hallgatóságának azt, amit a festmények és a rajzok különbségéről gondol. Hogy tudniillik, a festmények a rajzokhoz képest legtöbb esetben túlságosan elkenik, elmaszatolják a látványt, ehhez képest a rajzok levetkőztetik, saját eredetük, genezisük talajára kényszerítik vissza azt, ami megmutatkozik. Oda, ahonnan bármilyen látvány felfakad. Fekete vonal és folt, meg üres tér – ennyi volna a tusrajz. Tulajdonképpen tiszta ígéret: a színeké a színtelenségben, a felcsillanó érzékiségé a körvonalakban, a telítettségé a szikárságban, a mozgásé a mozdulatlanságban. A megfeleltethetőség teljes hiánya, amiből mégis valamilyen felfoghatatlan pontosság származik. Erről a pontosságról akart beszélni a révedten poharaik fölött görnyedező alakoknak, arról, ahogy ez a rajz a domború és a homorú, a függőleges és a ferde, a halvány és a sötét, a sűrű és a ritka váltakozásain keresztül tulajdonképpen a világ mozgásának ütemét szabja meg. Azt az ütemet, ami itt, szinte észbontóan, a mozdulatlanságra mutat. Mert mi látszik a tusrajzon? Egy hegycsúcs, alatta sziklás katlan, benne két tó, egy nagyobb és egy kisebb, keskeny földnyelvvel elválasztva – legalábbis ezt idézte meg benne a rajzon található, néhány szemet kecsesen vezető görbe vonal, folt meg az a rengeteg fehér, itt mégis világító üresség. Tudjátok, a természet, a „magasztos természet”, tette hozzá gunyorosan. Mert a gúnyon kívül nem talált megfelelőbb eszközt annak hangsúlyozására, hogy hiába a hegycsúcs, fölötte a felhők pettyezte ég, hiába a katlan, a földnyelv s a tavak, ezen a képen még sincs semmi heroizmus, nem tör benne semmi az égnek, nem feszül egymásnak semmi, nincs benne magasság, távlat, szédület, mert ezek helyett valami észbontó egyensúly mutatkozik meg. Maga a szétterülő mozdulatlanság, amit csak egy ilyen, nem ebből a világból származott rajz tud megmutatni. Megmutatni azt, hogy ez a mozdulatlanság nem hiány, nem fogyatékosság, hanem valóság. Mintha épp azt a pillanatot sikerült volna megragadnia az ismeretlen művésznek, amikor semmi nem történik, mert éppen levegőt vesz a táj. Irtózatos, levegőbe vésett súlya van ennek a mozdulatlanságnak. Le­vegőbe vésett – hangsúlyozta, amivel azt szerette volna kiemelni, hogy ez a mozdulatlanság tulajdonképpen a képen található törékeny egyensúlyból fakad, mintha csak az egész rajz, annak minden részlete egyetlen apróságon függeszkedett volna, egy apró folton a nagyobbik tóban, ami egy lapos követ idézett meg a szemlélőnek. Egy gyámkövet. Mert olyan ez a kő ennek a tájnak – rebegett már csak maga elé, mintha attól fél volna, szavaival ő maga töri össze azt a kényes egyensúlyt. Hiába van benne, hiába csak egy elenyésző része az egésznek, mégis rámutat a kép minden egyes részlete, aminek köszönhetően összefogja, megtámasztja, kitartja…, kitartja a mozdulatlan pillanatot, hagyja megmutatkozni, amivel azt is kifejezi, hogy csak ez a pillanat számít, csak a pillanat van, de ez más pillanat, mint amihez hozzá vagyunk szokva, ez nem az alig feltűnő és egyből tovább­rebbenő, el­e­nyésző pillanat, ez maga az örökkévalóság, és nem azért, mert nem tud elmúlni, ez is elmúlik, továbbrebben, de ami utána jön, ami utána következik, már nem tudja eltörölni, nem tudja érvényteleníteni, mert már minden ezután jövő ehhez a pillanathoz igazodik, tőle gazdagodik, tő­le lesz az, ami.
De hol van az egészben a zerge? – bődült fel a kocsma hátsó szegletében egy öblös hang, a biológiatanáré. Amivel még az elhaló rebegést is sikerült teljesen beléfojtania. Mert mit is mondhatott volna, tudta, hogy igaza van a „kollégának”; részegen már így szólította a jelenlevőket. Hiába szónokol ő itt, mondja a maga igazát a rajzról, a mozdulatlanságról, az eltörölhetetlen pillanatokról, a képről úgyis csak a féloldalas igazságot tudja, csak azt képes észrevenni, látni, de a legfontosabbat nem, amitől kiegészül, egész lesz a rajz, s amitől végre befejeződik a hosszú évek óta tartott kutatása is: az elugró zergét az istennek sem.
De látott egyebet. Magát is meglepte, mi minden tolul be a képzeletébe, miközben a rajzot nézi. Többnyire gyerekkorából, a múlt már bedőlt tárnáiból emelkedtek fel a képek, de volt úgy, hogy mintha egy idegen koponyát lékelt volna meg, teljesen ismeretlen helyszínek, alakok költöztek át a fejébe. Ezekhez a képekhez azonban nem kötődött semmi nyugalom, semmi megállapodottság, csupa ugrálás, vibrálás volt az egész, ami rettenetesen felzaklatta. Mintha csak a kép beindította volna mindazt, ami nem tudott kibontakozni, ami sóvárgás, vágyódás volt benne, vagy ami valamikor letöredezett, leszakadt, félbemaradt, hogy most mindez felkérezkedjen, gyötrő módon mozgásba jöjjön, megpróbáljon kiegészülni. De nem történt meg a kiegészülés, a képek reménytelenül csak forogtak, zakatoltak benne, ahogy az elugró zerge sem mutatkozott meg. Így ma is csalódottan indult haza. Ahogy annyiszor majd az elkövetkező években. Míg egy nap onnan kapta meg a választ, ahonnan sohasem remélte.
Épp a konyhában ügyködött este otthon, a kolbászos paszulykonzerv tartalmát próbálta felmelegíteni egy vaslábasban a tűzhelyen, miközben odabent a szobában a tévé duruzsolt, hol az Animal Planet, a Digi Animal World, a National Geographic, a Viasat Nature, mindig valamilyen a természettel, az állatvilággal kapcsolatos csatorna; ma éppen a National Geographic. Itt a konyhában ért el hozzá a televízió hangja, egy igazán ritka zergefajtáról beszéltek odabent, a karthausi zergéről, amely Franciaország délkeleti részén él, és amelyből ma legfeljebb százötven egyed van még életben. Eddig jutott a hallgatózással, mert végre kapcsolt, hagyta a paszulyt, hagyott mindent, és már pattant is a szoba irányába, s ezért az ajtófélfa mellett még épp elkapta a tévében azt a nagytotált, ami egy sziklaoldalt mutatott, abból kiemelkedve egy jókora sziklát, annak egyik kiálló nyúlványán egy zergét, és rögtön rá az elugrást… Igen, a zerge ugrását, ha annak lehet nevezni, amit látott, odarökönyödve az ajtófélfa mellé. Mert, a szó szoros értelmében, nem ugrás volt, amit a tévében látott. Sokkal inkább átfordulás, átbillenés, és ehhez a zerge még csak nem is a testét használta, nem elrugaszkodott a zerge, nem feszült meg a teste, nem görnyedt meg a lába, hanem beleúszott a mozdulatba, s valahogy elpattant, minden folyamatosság nélkül, mégis könnyedén, mintha csak egy kecsesen leejtett kézmozdulat volna a távolodó búcsúzás végén, áttűnt az ittből az ottba, az egyik dimenzióból a másikba: teljesen el a képből.
Íve van a könnyedségnek. Micsoda íve.
Ez volt az első gondolata. Ezt próbálta továbbgondolni, csak hogy fékezze magában azt a gondolattolulást, ami készült elborítani. Igen, könnyedség, természetesség, súlyos súlytalanság. Soha nem tapasztalt, látott ilyet. Nem érzékelte ennek még halvány másolatát sem maga körül. Mert nem ide tartozik. Nem itt van a helye. Sehol sincs helye, feszült ki a pillanat benne. Az egész életét árulásnak érezte. Hogy lehetett ennyire távol et­től? Mivel is töltötte el az életét? Hogy nem értette meg hamarább? Mert ez volt a következő gondolata, hogy érti. Érti a rajzot. Tudja, hogy az a törékeny, világtól elzárt tusrajz az, ami felől érthetővé válik ez az ugrás, ez a könnyedség. Kell a megörökített táj hozzá, a hegycsúcs, a katlan, benne a tavak, meg a nagyobbik tóban az a lapos kő. Ahogy kell a mozdulatlanság, a pillanat örökkévalósága is, mert csak az érvényesítheti ezt az ugrást, csak az hagyja megtörténni, azon támaszkodhat meg az a négy láb, az adhat irányt neki, erősítheti ki az elmozdulás sehova se tartozó légiességét.
Csak az a táj mutathatja meg azt, ami másként nem látható.
Az ajtófélfát támasztotta. Miközben lassan szivárgó füsttel és orrfacsaró bűzzel telt fel a lakás, az odaégett paszulyfőzelék szúrós, torokkaparó füstjével. De ő nem mozdult, hogy is mozdulhatott volna, már magában hordozta a mozdulatlanságot, az örökkévaló pillanatot. Mint egy hatalmas, szél simította sivatag terült szét benne a nyugalom. Innen pedig bármi beláthatóvá vált, ami valamikor elkezdődött, de félbeszakadt. Ennyiben végre azt is tudta pontosan – mintha még számított is volna valamit –, miért nincs rajta a zerge a képen, miért nem látható.
Mert éppen elugrott.