Doina Gecse-Borgovan: Haza: úton. Fordította Vallasek Júlia, Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2025.

Az otthon nem mindig ott kezdődik, ahova az ember személyi igazolványa szól, olykor egy faluba vezető nyárfasor végén, máskor egy Joffre-torta ízében, vagy egy rég nem látott könyv lapjain találhatunk rá. Doina Gecse-Borgovan Haza: úton című önéletrajzi ihletésű műve ezeket a pillanatokat hivatott megragadni, néhol finom iróniával fűszerezve, máshol fájdalmas felismerésekkel vagy épp veszteségekkel karöltve. A nyolcvanhat rövid történetből álló kötet Vallasek Júlia fordításában és a Lector Kiadó gondozásában látott napvilágot, és biztos, hogy a látszat ellenére nem egyszerű olvasmány: könnyed nosztalgia mögé rejtve ösztönzi számvetésre és újraértelmezésre a befogadót. 

A mű szerkezetét erőteljesen meghatározzák a helyek és a tájak: a gyerekkor biztonságos helyszíne, Brăila és a felnőttként megszelídített Kolozsvár folyamatosan összehasonlításra kerülnek. A brăilai gyerekkor idealizált és nosztalgiával átszőtt; az érzelmi stabilitás szimbólumává válik. Ezzel éles ellentétben áll a kolozsvári egyetemista élet, melyet a hideg, az idegenség és a magány érzése hat át. A városnak kezdetben nem sikerült beteljesítenie az újdonsült bölcsészkaros hallgató elvárásait: nem a kiteljesedés, hanem a nehézkes beilleszkedés terepévé válik – „A Guns ’n Roses és a Nirvana zenéjébe fojtottam az első diákhónapok keserűségét. Meg levelekbe és szürke érmés telefonokba, amelyekről anyát hívtam, hogy remegő hangon elmondjam, mennyire hiányzik, és hogy vágyom haza.” (150.) A brăilai életről alkotott kép azonban vidámabb, annak szerves része volt a szomszédasszonyok közötti versengés – legyen szó takarításról vagy kolivakészítésről –, amely egyszerre jelentett kötöttséget és összetartozást.

A kötetben az otthon fogalma azonban folyamatosan alakul és újraértelmeződik, hiszen az elbeszélő számára a helyek nem pusztán földrajzi pontok, hanem az identitás és az önazonosság leképeződései is egyben. Így hát a kolozsvári bölcsészkaros évei – „A hiány és újragondolás évei” (167.) – az olvasásszeretetének megélése mellett olyan élményt nyújtottak, amellyel az egyetemisták többsége könnyen azonosulni tud: miként válik Kolozsvár egy hideg, taszító városból mégis otthonná.

A szerző Brăilán eltöltött gyerekkorának meghatározó része a multikulturális közeg, a szomszédságot a románok, görögök, lipovánok és magyarok békés együttélése jellemezte: „Tarkabarka, különféle színekkel, nyelvekkel és szokásokkal tele világban nőttem fel. Mindenki nyugodtan, vidáman használta a saját anyanyelvét anélkül, hogy azon aggódott volna, hogy azzal másokat megbánt.” (42.) Ez a sokszínű kulturális háttér az elbeszélő felnőttkorában is meghatározó maradt: elég volt egy magyar kifejezés – a harmincas figura – megfejtésének öröme vagy egy pohár boza közös kortyolása ahhoz, hogy két különböző nemzetiség között hidat teremtsen. Éppen ezért érte váratlanul a kolozsvári Bölcsészkaron, hogy társai mitikának csúfolják: „az a világ, amelyben felnőttem, sosem tartotta úgy, hogy az anyanyelved vagy a születési helyed okot adna a lenézésre.” (258.) Brăila gazdag kulturális és nyelvi mozaikja alapvetően formálta az elbeszélő identitását és világlátását, a Kétnyelvű románc a toleranciáért című fejezetből kiderül, hogy a fiát kétnyelvűnek neveli: „Tudja, hogy egy kicsit székely, egy kicsit bécsi, egy kicsit erdélyi, egy kicsit havasalföldi, egy kicsit dobrudzsai, és mindennek helyet szorít az identitásában.” (258.) – bemutatva, miként formálódik a tolerancia és a sokszínűség iránti érzékenység a személyes tapasztalatok nyomán. Brăilához továbbá a gyermeki játékosság és gondtalanság kapcsolódik – a gyerekkorban játszott játékok vagy éppen a hűtőszekrény (Fram) vagy a teherautó (UFO) megszemélyesítése –, míg Kolozsvárhoz a felnőtté válás nehézségei, a meleg, kényelmes otthon elhagyása.

A gyerekkor azonban nem csupán múltbeli események halmaza, hanem szerves részévé válik az identitásnak. Ezt hangsúlyozza a szerző megrendítő felismerése, amikor apja halála után és édesanyja Kolozsvárra költözése előtt kidobja a gyerekkori regénypróbálkozásait: „Az életem egy részét hajítottam kukába, utána úgy éreztem magam, mint egy gyökerestől kitépett fa, ami már nem tartozik sehova.” (221.) Ám Gecse-Borgovan a szocializmusban megélt gyermekkor árnyoldalait is ábrázolja: „Legjobban a december 24-i bejegyzés ráz meg. 23-án éjszaka Brăilán is lőni kezdtek.” (227.) A történelmi trauma visszhangja a jelenbe is átnyúlik: a Szavak, mint kísértetek című fejezetben az orosz–ukrán háború hírei újra felidézik a félelem és a törékenység érzését. „Reggel óta, amióta elolvastam az első, háborúról szóló híreket, egyre ez jár a fejemben: milyen törékenyek vagyunk, hogy a biztonságérzet csak illúzió.” (233.) A múlt és a jelen így szorosan összefonódik, s a szerző rámutat arra, hogy a béke és az otthon biztonsága ideiglenes és újraértelmezésre szoruló állapot. 

A kötetben párhuzamosan jelenik meg a felnőtt, tapasztalt nő képe és a naiv, érdeklődő gyermek nézőpontja, melyek egymásba olvadva alakítják a narrációt. Így az elbeszélt idősíkok sem egységesek, a régmúlt és a közelmúlt folyamatosan váltakozik: néhol a felnőtt nő emlékezik vissza gyerekkorára – „Az én feladatom volt sertepertélni a kapu körül és figyelni. Amikor feltűnt az utcán, be kellett szaladnom, hogy figyelmeztessem őket.” (44.) –, máskor a fiatalabb énje szemszögébe belehelyezkedve írja le az egyes eseményeket – „A barátnőm négy évvel idősebb nálam, már licista. Ő a példaképem mindenben...” (111.) A történetek nem lineáris rendben tárulnak az olvasó elé, a nagyvonalakat a Proust-effektus használata rajzolja meg, az emlékfoszlányok mozaikszerűen, asszociatív módon tárulnak fel, majd ezek az emlékkockák újabb pillanatokat hívnak elő. Az illatok, az ízek és a tapintás hangsúlyos szerepet kapnak, ezek az emlékezés katalizátoraiként működnek. Érzékletes példa erre a Csendben kel a kalácstészta című fejezet, ahol a kalácsdagasztás folyamata előhívja a gyermekkor egy pillanatát: „anya pedig meg volt győződve arról, hogy a kalácstészta legjobban csöndben tud megdagadni. [...] Ezek járnak az eszemben, miközben az első kalácsomat dagasztom.” (25.) 

A hiány is markáns szervezőelvévé válik a kötetnek, különböző kontextusokban és érzelmi intenzitással jelenik meg: a veszteség tapasztalatában, például egy nagyszülő emlékének felidézésekor vagy az elbeszélő számára kedves romántanárnő lecserélésének fájdalmas pillanatában, ugyanakkor a hétköznapi, látszólag jelentéktelen tárgyakban is feltűnik, akár egy porolórúd alakjában, amely a közösségi összetartás jelképévé válik – „Pedig milyen fontos szereplője volt a porolórúd az én lakónegyedi gyerekkoromnak!” (59.) 

A hiány mellett a hagyományok, a mindennapi szokások és a városi terek változása is fontos szervezőelvvé válik a kötetben: ilyenek például a kolivakészítés rítusa vagy a személyes hóbortok – mint a sült gesztenye kézmelegítőként való használata a hideg téli estéken –, illetve a cukrászdák világa, amelyen keresztül a városkép és az emlékezet átalakulása rajzolódik ki: a gyerekkor ízei helyett a modern sütemények művi, sematikus világa jelenik meg, mely a fogyasztói társadalom értékvesztését tükrözi. Amikor a szerző fiával visszatér egy régi kedvenc cukrászdájába, a felismerés, hogy a sütemények már műízűek, a nosztalgia és a csalódás elegyébe fordul. A kolozsvári évek után megjelenő más nagyvárosi terek – a Bécsbe vagy Párizsba utazás – már nem az ijesztő ismeretlent, hanem a megszokás biztonságérzetét adják: „Szokásommá vált, hogy amikor Bécsben járok (sajnos igen ritkán fordul elő), beülök a Sacher kávézóba egy szelet süteményre.” (144.) Mindemellett a Duna folyása is állandóságot nyújt – a nő már-már családtagként tekint rá –, így azok az országok, amelyeken átfolyik, tartalmaznak számára egy stabil pontot, amely kevésbé hat ijesztőnek. 

A narráció az élet apró pillanatait kimerevíti, a lomha vasárnapok is értéket nyernek: „Az esős, hideg és minden szabályt nélkülöző vasárnapok lényege, hogy az ember megbecsüli őket...” (115.) Gecse-Borgovan kötete arra ösztönzi olvasóját, hogy merjen lassítani és értékelni az elillanó momentumokat. A kapcsolatok, a másik emberhez való viszony is központi téma: nem csupán a családi kötelékek, hanem az idegenekkel való, röpke, mégis jelentőségteljes találkozások is meghatározók. Ilyen egy ismeretlen kutya, akit a szerző évekig a szomszédjának tart, vagy egy magas, göndör hajú nő, akivel egy ügyfélfogadáson osztanak meg egy pillanatnyi, de őszinte mosolyt. Ilyen még a szerző harmincéves osztálytalálkozójára való visszatekintés, amely nem csupán nosztalgia, hanem a közös múlt és az emberi kapcsolatok megbecsülésének gesztusa is. De végigkövethető az emberi kapcsolatoknak az elhidegülése is, amikor a szerző nem mer odamenni egy ismeretlenhez, pedig tudja, hogy ezzel felvidíthatná a napját.

A generációs különbségek hangsúlyos szerepet kapnak a kötetben: a szerző egyrészt a fia gyerekkorát állítja párhuzamba a sajátjával, másrészt a család női tagjainak sorsát is összeveti: „Én vagyok az első egyetemet végzett nő a családban.” (132.) – jegyzi meg, s ezzel nemcsak személyes mérföldkövet jelöl ki, hanem a női szerepek történeti változását is érzékelteti. A Nevek, hangok, árnyak című fejezet különösen őszinte és közvetlen: Gecse-Borgovan itt családtörténetén keresztül vizsgálja, miként formálja az identitást a múlt és a női felmenők emlékezete. A dédmamák – Manda, Frăsina, Victoria és Dominica – alakjai a név mögül lassan hús-vér személyekké válnak. „Számomra csak nevek voltak, amiket gyerekkoromban párásztázokon leírva láttam, és hallottam, ahogy a pópa orrhangon kántálja őket. Csak az utóbbi években kezdtem érdeklődni utánuk.” (132.) A felidézés folyamata az identitás új szegletét nyitja meg, melyben a szerző a saját helyét és a nőiségét értelmezi újra: „Az én történetem is ennek a négy asszonynak a története. Felidézem őket, és úgy érzem, mintha tiszta, mély kútba néznék, amelynek vizében tükröződöm, és mintha jobban megismerném magamat.” (134.) 

Doina Gecse-Borgovan Haza: úton című kötete egyensúlyt teremt a múlt és a jelen, illetve a személyes és a kollektív emlékezet között. Az otthon itt nem statikus hely, hanem egy folyton változó lelki tér, amelyet az élmények, az illatok, az emberek és a szavak tesznek egésszé. A szerző érzékeny prózanyelve nemcsak a női tapasztalatot és az anyaság intim pillanatait emeli ki, hanem a közép-kelet-európai identitás törékenységét is képes hitelesen megjeleníteni. Így a Haza: úton nemcsak egy önéletrajzi ihletésű vallomás, hanem egyfajta közös emlékezésre hívás is: arra ösztönzi az olvasóját, hogy a saját múltja apró történeteiben ő is felismerje, hol kezdődik számára az otthon.