A városoknak, akárcsak az embereknek, megvan a maguk lelke. Kapcsolat van az emberek és a városok között. Az emberek lelkesítik a városokat, s a maguk során a városok adják meg lakosaik lelkének formáját. Nem tudom, milyen lelkük volt azoknak az őseinknek, akik az ókori Mezopotámia el­ső urbánus konglomerátumaiban éltek, de az én lelkemet egészen biztosan három város formálta meg, az a három, amelyekben nevelkedtem, gyerekeskedtem és alakultam: Nagykároly, Nagyvárad és Kolozsvár.

Mindenekelőtt a Partium gyermekének tartom magam, már csak azért is, mert gyermekkorom első éveit Nagykárolyban töltöttem. Valósággal a Károlyi-kastély falai alatt nevelkedtem. Bár egy szocialista blokkban éltem, a nagyszüleim háza néhány lépésnyire volt a Kastélytól, a Doina utcában, az ortodox és a görögkatolikus templommal szemben, melybe ruténok jártak, közös udvarukban órákig múlattam az időt dáko-román harcok szervezésével. Ám a Kastély mindig is vonzó volt a számunkra. Oda mentem akkor is, amikor a pionírházban rendeztek valamilyen aktivitást: a néptánccsoport, később pedig a fotóklub tagja voltam; de azért is, mert többnyire az óriási arborétumban játszottunk, melyet a Károlyi grófok nemzedéke hozott létre. A Kastély főbejáratánál levő, egykori vizesárok fölötti kőhíd két ódon szovjet tank között húzódott, melyekre annak ellenére felmásztunk, hogy tilos volt, és úgy tettünk, mintha mindenféle ellenségtől védenénk a Kastélyt – lévén a legtöbbjük képzeletbeli, mint a sárkányok és a boszorkányok.

A Kastély melletti istállókban a város moziját rendezték be, itt is órákig maradtunk, gyakran egyik filmet a másik után néztük meg, s a jegysze­dők nem zaklattak. A mozi éles terpentinillatot árasztott, de az arborétumban szaladgálva kitisztítottuk a légutainkat: ez a park csodálatosnak tűnt a számomra, és meg voltam győződve róla, hogy mindenféle bűvös lények lakják.

A legjobban azonban a károlyi fürdőt szerettem, ahová minden szombaton elmentünk nagyapával, aztán meg elsétáltunk a vegyesboltig, ahol jutalmul kristálycukrot kaptam. Nagykároly utcáin biciklivel vitt nagyapa, s az épületek lenyűgöztek. Ellenben a leginkább az iskola nyűgözött le, ahol írni és olvasni tanultam, s amely szintén egy kastélyhoz hasonlított, amelyet Zárdának neveztek, és amelyet visszaadtak a piarista apácáknak.

Ám a lelkem közepe mindig Nagyvárad lesz. Édesapám halála után költöztünk ide, méghozzá a munkásnegyedbe, a Rogeriusba, amely egy hatalmas játszótér mellett terült el, labirintusok voltak benne meg medencék, és azt beszélték, hogy egy meteor ütötte gödörben húzták fel. Elbűvölt ez az ókori negyed, és ez a bűvölet a város iránti szeretetté változott. A régi jezsuita iskolába jártam, melyet az idők folyamán előbb Obergymnasiumnak neveztek el, majd Eminescu Líceumnak, majdnem mindig gyalog mentem oda, s elképzeltem, hogy egy terebélyesebb és lenyűgözőbb Nagykárolyban vagyok. A líceumi barátaimmal együtt a legtöbb időt a Korzón töltöttem. Akkoriban még nem hallottam a szecesszióról, sem az eklektikus stílusról vagy az art nouveau-ról, de a Nagyvárad központjában levő utcák formálták az eszemet és alakították a lelkemet. A központi sugárúton tett végtelen séták, ahol akkor barangoltunk, ha lógtunk, a könyvesboltokban tett kalandozásokká változtak, olcsó semmiségek keresésévé, de főleg olyan órákká, melyeket a teraszokon és a kávézókban töltöttük, ahol eltakartuk a karszámos zakónkat, és zaccos kávét hörpöltünk.

Volt egy nagynéném, aki pont a Nyárikert mellett lakott, ahol a Bihoreana vendéglő volt, a mai Aranyhordó. Ez a környék, szemben a nagy zsinagógával, mely akkoriban súlyosan romos állapotban volt, a vadászterületünkké változott. A színház melletti bazárnál levő udvarban úgy füstöltünk, akár a törökök, s az Astoria (ma Grand Hotel) szálló teraszán, ahol Ady Endre halálosan beleszeretett Brüll Adélba, arról álmodoztam, hogy költő leszek, és lesz egy saját múzsám, s olyan verseket írok hozzá, mint ez: „Meghalnánk, mondván: / ’Bűn és szenny az élet, / Ketten voltunk csak tiszták, hófehérek.” Rajongtam Adyért, aki károlyi volt, mint én, talán még Adélnál is jobban^*,^[1] aki csak játszott a szívével, így hát úgy nyírtam a hajamat, hogy hasonlítson az övére, s ezzel az őrületbe kergettem a politikai gazdaságtan tanárát, akinek az volt a rögeszméje, hogy „szabályosan” nyiratkozzam meg.

A Familia irodalmi körére jártam, amelyet a Megyei Könyvtárban tartottak – ez 1989 után újra görögkatolikus püspöki palota lett. Ott olvastam fel első versemet, melynek Margot királynő volt a címe („Margot királynő úgy szeret, / Margot királynő megért, / De epekedik azért / A királyért, ki égbe ment”), és ott hallgattam a rockot is sztereóban, mert a könyvtárnak elképesztő bakelitlemez-gyűjteménye volt, s a lemezeket egy külön erre kialakított helyiségben hallgathatta az ember. A könyvtár egész építészeti tervét mintha a mesékből húzták volna elő, úgy tűnt, minden pillanatban felbukkanhat egy középkori lovag és néhány selyemfátyolos, porfírral ékesített úrhölgy, akik vidáman szökellve jönnek le a főlépcsőn, és az óriási falban levő üvegfestmények fénye világítja meg őket.

Minden gótikus-velencei épület megmaradt a fejemben és a lelkemben. Órákig bolyongtam a múzeum parkjában, és szaladgálás közben megkopogtattuk a fatáblákat a Kanonok soron, melyet mi Görög sornak neveztünk, mert a több száz görög menekültcsaládot az egykori barokk püspöki palotában szállásolták el.

De minden udvar közül a Fekete Sas volt az, amely a leginkább vonzott és elbűvölt, s nemcsak azért, mert a Libertatea nevű, ma már nem műkö­dő mozi előadásai előtt órákig ültem az üvegplafonja alatt, és elképzeltem, hogy a Belle Époque Párizsában vagyok, és várom a fogatot, hogy értem jöjjön és vigyen haza. A fogat a 3-as villamos volt, a nyugati atmoszférát árasztó vörös kocsik a Moszkva utcán haladtak el, ahol a roskadozó, de dí­szes és rendkívül költői homlokzatok sorakoztak.

Nagyváradon szerettem bele a filmekbe, és lettem a mozik fanatikusa, a Patria moziban, ebben az új épületben, mely a munkásnegyeden uralkodott, és a Crişanában, de főleg a Tineretuluiban és elsősorban az Arlusban, az egykori Apollóban, ahol többé-kevésbé titokban kalózkazettákat vetítettek.

Miután a nyolcvanas évek végén egyetemista lettem Kolozsváron, a város már elsőévesen a magáévá fogadott, és én nem hagytam el, már több mint 33 éve itt élek! Az Avram Iancu bentlakásban laktam, és naponta elsétáltam a Horea úton levő Bölcsészkarig, ahol kedvenc termem a Mariánum kiskápolnája volt. Kolozsváron is élveztem „a város fölött” nézelődni, ahogy Váradon tettem a Gombáról, melyet Kálváriának is neveztek. A Fellegvár közel van a Bölcsészkarhoz, gyakran jártam oda, hogy mint kispén­zű diák, elfogyasszam jaurtomat és perecemet. Órákat töltöttem az Egyetemi Könyvesboltban, és kávéztam a füstös Arizonában, ahol nagynevű írók és alkoholisták múlatták az időt. Még megéltem azokat az időket, mikor az egykori New York, ma Continental szálló kávéháza nyitva volt, s azokat is, amikor az Egyetemi Könyvtár melletti Croco még működött, akárcsak a Bohémkert. Sok mozi, melybe akkoriban jártam, mára már nem működik, sem a Favorit a Horeán, amely szintén terpentinillatú volt, sem a Munkás mozi, az egykori Rio, amelyet akadémiai épületté változtattak.

De a „Kolozsváram”, ahogy a kisebbik lányom nevezte, azokból a kis, szűk utcácskákból áll, amelyek Károlyra emlékeztetnek. Az a Kolozsvár, amely a Potaissa utca körüli várfal mögötti keskeny utcákból tevődik össze. Naponta elmentem a Mátyás-ház mellett, ahol most a Művészeti Egyetem Rektorátusa van, és gyakran bolyongtam a Sora üzlet mögötti utcácskákban. Ma naponta elmegyek a Színház- és Filmintézet központi épületébe, ahol a filmről adok elő, s amely az egykori Farkas utcában van, s ahol nemcsak a Sárkányölő Szent György szobrának másolata áll, hanem az én emlékeim nagy része is.

Demény Péter fordítása

* Ady csak úgy volt károlyi, mint Doru Pop, aki viszont Nagybányán született: Ady, mint tudjuk, Érmindszenten, bár később valóban Nagykárolyban is járt iskolába. – Pop „Adél”-nak nevezi Lédát, s bár a magyar irodalmi közbeszédben „Lédá”-nak mondjuk, úgy gondoltam, meghagyom ezt a formát, hiszen nem kopírozhatjuk a magunk tudását a más emlékeire. – A fordító jegyzete.