[Látó, 2010. július]

A transzszilvanizmust váltó erdélyi realizmusnak mindössze 3–4 év adatott meg. Felröppenése 1935-re datálható, 1939-re pedig már a kitörő második világháború nemcsak az eszmét, de annak kitalálóit is százfelé fújta. A korszak történéseit úgy kell összerakni a kortárs írók itt-ott fellelhető egy-egy mondatából és a korabeli sajtóból, mint restaurálásra szoruló évszázados kőedényt. Tervezték ugyan az ifjú realisták a harmincas évek végén, hogy egy kötetbe rendezik azokat a levél- és cikkgyűjteményeket, amely az erdélyi realista írók feltűnésére, forrongására és fejlődésére világítottak volna rá, s képet adtak volna az egész erdélyi magyar szellemi élet erjedéséről a Vásárhelyi Találkozó időszakában1 – de ebből a kötetből vé­gül nem lett semmi. Valószínűleg erre a meg nem valósult kötetre gondolt Méliusz József is a Város a ködben című kötet utószavában, amikor arról ír, hogy a világháború és a „végzet martalékává" vált a „legnagyobb regény" (is), amely a „Gaál Gábor­nak címzett ezernyi, irodalomtörténeti értékű levelet" tartalmazta.2 A meg nem született könyv összeállítására Szemlér Ferenc, kiadására az Erdélyi Enciklopédia vállalkozott volna.
Az erdélyi realizmus sok mindenben rokonságot tart a transzszilvanizmussal. Tipikusan írói produktum ez is, és ugyanaz manifesztálódik benne, mint a transzszilvanizmusban: a szépíró Erdély élő lelkiismerete, ő siet az erdélyi társadalom megmentésére, nem a politikus. Az erdélyi realizmust éppúgy nemes lelkesedés fűti, akárcsak idősebbik „társát", és alapvetően két dolgot tart szem előtt ez is: egy élhetőbb világ megvalósítását Erdélyben, és az irodalom hozzáidomulását az új eszméhez.
Erdély élhetőbbé tételét persze egészen másképp képzelik el. Mert míg a transzszilvanizmus abban hisz, hogy a létező közös erdélyi szellemiség egyformán áthatja a magyarokat, románokat és szászokat, és nem engedi meg egymás semmibe vételét, addig az erdélyi realizmus nem hisz semmiféle közös erdélyi szellemiségben. A társadalom jobbítását a társadalom egészének a bevonásával, valamint a társadalom alapos és tudományos feltérképezésével tudja csak elképzelni. Ez a társadalom jobbító szándék az 1930-as évek közepére szinte egy időben üti fel a fejét Magyarországon és a Felvidéken, és tulajdonképpen ezekre figyelve ölt egyre határozottabb formát Erdélyben is.
Az első jelről 1935 novemberében a Független Újság tudósít. Magyarországon a realizmus jelszavával új ifjúsági mozgalom indult, a Deák Ferenc Társaság, a mozgalom vezére Desewffy Gyula gróf3 volt. Megalakulásuk apropója a németekkel kacérkodó hivatalos politikával való szembefordulás, de az erdélyi ifjakat leginkább az ragadja meg, hogy mindez a deáki reálpolitika égisze alatt történt (volna). Realizmus, valóságlátás – olyan hívószavak ezek, amelyektől az erdélyi magyar ifjúság szellemi vezéreiben újra azok a szólamok kezdenek felszínre törni, mint az Erdélyi Fiatalok megalakulásakor, vagy mint néhány hónappal korábban, 1935 tavaszán, amikor az Ady Endre Társaság körlevelet küldött szét Erdély gondolkodóihoz, hogy együttesen mérjék fel Erdély közállapotát. Jelesül, hogy az erdélyi magyarság csak akkor tud változtatni sorsán, ha reálisan szembenéz azzal, hogy hol tart, ha feladja azt, hogy regényességben fejezze ki önmagát, ha egy ma­gasabb rendű kisebbségi egységet tud kialakítani, hol megszűnik az egymást tépő önzés, nem számít a cím, a múltból átmentett rangok, a kivételes helyzet, ahol csak közös erőfeszítés van, és közös felismerés.4 1935-ben ez a magasra temperált esz­me az erdélyi fiatal írókban (kik nem mások, mint az Ady Endre Társaság tagjai) kétszer is feléled, és kétszer is elhal, hogy aztán 1936 tavaszán a Független Újság hasábjain újra testet öltsön a Demokratikus szellemi arcvonal (a fentebb már tárgyalt) képében. Az 1936-os tavaszi „feltámadást" különben két, ezzel párhuzamos történés is támogatta: a „szlovenszkói", azaz a felvidéki Tavaszi Parlament, mely Ko­márom és Esztergom helyszínnel 1936 áprilisában zajlott a népfrontosság és a realizmus jegyében, valamint Németh László nagy vihart kavaró útirajza, a Magyarok Romániában. Németh László 1935-ben járt Erdélyben és a Regátban. Útirajzát, mely iszonyú sötéten láttatta az erdélyi magyar valóságot, már 1935-ben közölte és kommentálta a többi között a Brassói Lapok, valamint az Erdélyi Fiatalok is, de a vita 1936-ra válik szélesebb medrűvé, amikor a teljes mű napvilágot látott a Tanú­ban. Németh könyve és a nyomában felizzott vita újfent csak a valósággal való szem­benézést sürgető erőknek kedvezett5. 1936-ra egyre többször és egyre több helyről szakad fel a változtatást és az összefogást sürgető szó. 1936 áprilisában – a Tavaszi Parlamenttel egy időben – jelenik meg Tamási Áron Cselekvő erdélyi ifjúság című cikksorozata a Brassói Lapokban, és innen már egyenes út vezet az 1937-es Vásárhelyi Találkozóig.
De egyelőre maradjunk még az 1936-os Független Újság ankétjánál, a Demok­ratikus szellemi arcvonalnál6, melynek keretében először próbálja megfogalmazni az erdélyi realizmus irodalmi vetületét Jancsó Elemér, az ifjú nemzedék „hivatalos" irodalomtörténésze7. Ez az új „jelszó", akárcsak a transzszilvanizmus, „döntően gyakorlati-magatartásszerű és morális sajátságú" összetevőkből áll – ahogyan Nagy Gáspár jellemzi a transzszilvanizmus korai szakaszát8. Azaz Jancsó nem a fogalom ideologikus dimenzióját teremti meg, hanem a fogalmat a prioriként el­fogadva különböző cselekvési stratégiákat vonultat fel a fogalom „szellemében". Azaz azt mondja el, hogy mit tegyen a szerző és „az irodalom" az erdélyi realizmus „jegyében". Például: A szerző jelenítse meg a művekben a mindennapi problémákat. Szálljon alá a hűvös elzárkózottságból „a kisebbségi élet taposómalmába", az egyetemista magyar ifjúság nyomorába, a külvárosok néma szegénységébe, „a magyar falu önmagát tépő fájdalmába…"9. Tartson az író sokkal intenzívebb kapcsolatot „azzal a néppel, amelynek nevében ír". Állandóan járja a kisvárosokat és a falvakat újabb és újabb benyomásokat szerezve a „nép" életéről10. Az új realizmus jegyében fogant irodalom szakítson a „középosztály jellegével", legyen az küzdelem a magyar parasztért, munkásért, és ne a középosztály irodalmi igényeit elégítse ki, mint teszi azt a transzszilvanizmus.
Jancsó gondolatai a Független Újság hasábjain cseppet sem meglepőek, hiszen az 1931-es Uj Arcvonalban szinte ugyanez mondódik el. Egyedüli újdonsága ennek a „felhívásnak", hogy most mindez egy „izmus" neve alatt történik. Jancsótól kü­lönben soha nem volt idegen, hogy az irodalommal kapcsolatos elvárásait az irodalomnak a társadalomra gyakorolt hatásában mérje fel, és azt mindössze egy látszólagosan működő fogalomba tömörítse. Az erdélyi realizmus valójában nem más, mint az 1931-es „társadalmi funkció", csak új köntösben. Az Uj Arcvonalbeli tanulmányában az irodalom csak akkor képezett értéket, ha teljesítette „társadalmi funkcióját", azaz, ha nemcsak megértette a társadalmi problémákat, de megoldásokat is fel tudott ajánlani a társadalmi anomáliákra.
Az irodalom társadalom-megváltó szerepén aztán enyhít Jancsó, a Nyugatban publikált 1935-ös tanulmányában, az Erdély irodalmi élete 1918-tól napjainkig cí­mű­ben, ahol az irodalom „társadalmi funkciója" már nemcsak probléma-felismerést és annak receptjét jelentette, hanem az arra való rákérdezést is, hogy az irodalmi műalkotás egyáltalán hat-e a társadalomra, azaz van-e olvasója, jó magként befogadja-e az erdélyi magyar társdalom földje, megjelenik-e egyáltalán az erdélyi magyar társadalom mentális horizontjában? És Jancsó örökzöld dilemmát ismer fel: a legjobb erdélyi könyvet nem olvassa el 8–10 ezernél több, de átlagában egy-egy regény csak 1000–2000 ember kezében fordul meg. Hol vannak akkor „a nagy magyar tömegek", „az egész erdélyi magyarság"11, akikre hat a könyv? – kérdezi Jancsó. S bár továbbra is fenttartja, hogy az erdélyi irodalom elsősorban a középosztály irodalma, de már azt is észreveszi, hogy az erdélyi munkásnak és földművesnek nincs is igénye az irodalomra. S ettől a felismeréstől Jancsó nem oda jut el, hogy az irodalomnak mégsem társadalmi reformokról, hanem esztétikumról, lé­lekről és ehhez hasonlókról kellene szólnia, hanem oda, hogy helyesen teszi az új nemzedék, ha a kisebbségi sorsproblémák megoldásakor az irodalomnak másodlagos szerepet szán, és figyelmét a társadalmi viszonyok feltárására fordítja… Jancsó szerint az irodalom mellékes szerepére lehet következtetni a románok magatartásából is, hiszen, bár a főhatalom-változás után százával zárták be a magyar egyhá­zi iskolákat, és eresztették szélnek a tanítókat, de a megjelenő könyvek vagy sajtó­orgánumok tartalmát lényegesen nem korlátozták. „Sőt – fűzi tovább –, az erdélyi irodalom nemegyszer részesült »hivatalos« elismerésben is, és továbbfejlődését semmi sem gátolta. De ugyanakkor ugyanazok a román vezetőrétegek, amelyek nem láttak »veszélyt« Erdély kiterebélyesedett magyar irodalmában, annál inkább támadtak mindent, ami valódi és társadalmat formáló, fenntartó erő: föld, ház, tőke, iskola, nyelv. A román írók és kultúrpolitikusok… részint azért is dicsérték az erdélyi magyar irodalmat, mert tőle egy Budapesttől elszakadt, attól eltávolodott magyar szellemiség kialakulását remélték", és azért nem látták veszélyesnek, mert annak nagy része nem a jelennel, a kisebbségi élet ezer és ezer sérelmével és sorstragédiájával foglalkozott, hanem a régmúlttal.
Az 1935-ös tanulmányában Jancsó eljut annak kimondásáig, hogy Erdélyben az irodalom olvasó tömegek nélkül maradt (és ezúttal nem az Erdélyi Szépmíves Céhet teszi ezért felelőssé). És nem igaz az a hit sem, hogy kisebbségben az irodalomnak megváltó szerepe lenne, sőt: a társadalom megváltoztatásában sincs döntő szerepe. Ilyen elkedvetlenítő tények ismeretében szinte érthetetlen, hogy Jancsó miért is tér vissza az 1931-es tanulmány harcos optimizmusához. De ez történik: 1936-ban, a Demokratikus szellemi arcvonal ankétján szinte ugyanaz a kiáltvány-optimizmus harsan fel, mint 1931-ben12.
Jancsó tehát nem dolgozza ki az erdélyi irodalmi realizmus részletes koncepció­ját, de adós marad ezzel a későbbiek folyamán mindegyik nemzedéktársa – ebben is rokonságot mutatva fel a transzszilvanizmussal. A realista művel szemben egyetlen nyilvánvaló kritérium rajzolódik ki: a társadalom elé tartson tükörképet.
Van-e ilyen mű az erdélyi irodalmi porondon az 1930-as évek elején? Bizony nem is egy. A többi között Kacsó Sándor: Vakvágányon (1930), Kovács György: Varjak a falu felett (1934), Balázs Ferenc: A rög alatt (1935), Zöld árvíz (1936), Szenczei László: Székely apokalipszis (1935), Wass Albert: Farkasverem (1935) és végül a koronatanú: Nagy István – kinek epiteton ornansa volt, hogy munkásíró – drámája: az Özönvíz előtt. Művének megjelentetése különös ellentmondásosságot villant fel, hisz köztudott, hogy 1936-ban az Erdélyi Szépmíves Céh drámapályá­zatán nyert megosztott díjat Tamási Áron: Tündöklő Jeromosával, azaz az a kiadó segíti hozzá a nyilvánossághoz ezt a „munkásmozgalmas" drámát (a művet a kolozs­vári Magyar Színház 1937-ben bemutatta), amelyik Kacsó Sándor, Balázs Ferenc: A rög alatt, Szenczei László „valóságláttató" műveinek a kiadásától mereven elzárkózott13. Nagy István műve egy Bukarestbe menekülő, eladósodott magyar polgári család tragédiájáról szól, amely végül mintegy megigazulva, szakít a polgári, velejéig hamisnak mutatott múltjával, és a munkásosztály felé nyit. Mi más lenne a Nagy István-i megoldás, ha nem ez, de így tökéletesen eleget tesz ama bizonyos jancsói „társadalmi funkciónak", hiszen nemcsak láttat, de megoldásokat is felkínál.
Az erdélyi magyar irodalmat a harmincas évek delelőjén – legalábbis a polgári radikális Jancsó láttatásában14 –, javarészt még mindig egy különálló erdélyi ön­tudatot megrajzoló, a középosztályt átható művek dominálják. De lassanként előtérbe kerül az íróknak és műveknek az a kicsinyke tábora is, akik műveikben „romantikamentesen ábrázolják" a munkások és parasztok világát. Az új nemzedék felszínre lépése valóban nem volt olyan robbanásszerű, mint az elsőé, a helikoni nemzedéké. Még csak az a sokat hangoztatott érv sem hozható indokul, hogy a fiatalok érdeklődését nem az irodalom kötötte le elsősorban, hanem a társadalmi viszonyok feltérképezése (lásd az Erdélyi Fiatalok falukutatása), hiszen aki írónak, költőnek vallotta magát, az már a húszas évek végétől publikált (pl. Dsida vagy Szemlér) a különben minden alkotást tárt karokkal fogadó erdélyi irodalmi lapokban. Önálló kiadójuk és önálló lapjuk, mely megszüntette volna azt a gyakorlatot, hogy a baloldali vagy polgári eszmék mentén létrejövő lapokban szóródjanak szét az irodalmi publikációk, valóban nem volt, de művek sem nagyon a szétszórattatásra. Hol vannak a művek? – kérdezte Kós az ifjú nemzedéktől az 1937-es Jelszó és mítosz vita kapcsán, és kérdése nem volt alaptalan.
A válasz csak jóval később születik meg, amikor 1939-ben végre létrejön a má­sodik nemzedék sokat áhított kiadója, az Erdélyi Enciklopédia, és amelyik, ide számítva Bözödi György 1938-ban megjelent Székely bánja című kötetét is, közel másfél éves működése alatt, háborús viszonyok között, nyolc regényt jelentetett meg Balogh Edgár, Szemlér Ferenc, Szenczei László, Nagy István, Vámszer Géza és Kahána Mózes tollából. Miképpen történhetett meg az, hogy ez az évenként 2–3 művet termő irodalmi csermely így megduzzadt 1939-re?
A 1936–37-től különös, de a második nemzedékre oly jellemző műformák kezdik táplálni az erdélyi realizmus medrét: az önéletrajz és a szociográfia. A szociográfia, ez a „sajátos kentaur" – ahogyan Gaál Gábor nevezi egy 1937-es tanulmányában15, egyszerre tudományos kutatás, és élményekből fakadó irodalom, „ugyanolyan mélyen gyökerezik a társadalomtudományi gondolkodásban, mint amilyen mélyen szabad irodalmi alkotás"16 – s e jellegéből adódóan a legalkalmasabb arra, hogy befogadhatóvá tegye a csupasz valóságot.
Magyarországon ekkor már virágkorát éli a szociográfia: 1936-ban már napvilágot láttak Szabó Zoltán A tardi helyzet, Illyés Gyula Puszták népe és Veres Péter Az Alföld parasztsága című kötetek, majd 1937-ben elindul a Magyarország Felfedezése sorozat is, amely eredetileg ugyan tízkötetesre volt tervezve, de különböző politikai megtorlások miatt  mindössze három kötetet jelentethetett meg: Erdei Ferenc Futóhomok (1937), Féja Géza Viharsarok (1937) és Szabó Zoltán Cifra nyomorúság (1938) című művekről van szó. (Sorozaton kívül jelentek meg Kovács Imrétől A néma forradalom, 1937, és Darvas Józseftől A legnagyobb magyar falu, 1937 című kötetek is.)
Mutatis mutandis vetődött fel Erdélyben is az Erdély Felfedezése sorozat ötlete Balogh Edgár tollán17, amikor 1937-ben a Korunk hasábjain is megjelentek az első szociográfiai művek: Kovács Katona Jenő Egy kallódó szilágysági falu, valamint Bözödi György írásai, a majdani Székely bánja kötet részletei. Az Erdély Fel­fedezése sorozat csak egy délibábos ötlet maradt, de az 1939-ben megjelent művek közül Bözödi és Vámszer kötete sem jöhetett volna talán létre, ha a realitás áradásának az a módja és szabadsága, ami a szociográfiában megvalósul, nem öltött volna testet annyi irodalmi műben, 1937-ben.
Nemcsak a szociográfia, hanem az erdélyi irodalmi realizmus is „sajátos kentaur". Azt az elgondolást, hogy az irodalomnak társadalomképző szerepe van, tu­lajdonképpen csak Jancsó Elemér és Balogh Edgár képviselte, vagyis a kolozsváriak, akik mögött persze ott állnak az egykori Ady Endre Társaság írói: Szenczei, Szabédi, Kovács György stb., de akik aztán az 1937-ben megjelent antológiájukban egészen más ideológia, pontosabban a semlegesség ideológiája alá sorakoznak fel. Az Új Erdélyi Antológiával (Kolozsvár, 1937, Minerva) debütáló ifjak esztétikusa, Abafáy Gusztáv, az antológia utószavában azt hangsúlyozza, hogy a második írónemzedékre semmilyen izmus nem jellemző, köztük az új realizmus sem. És hogy bár az ifjak farkasszemet néznek a valósággal, de amit igazán átélnek, amiben hisznek, az nem más, mint „magának a valóságnak a válsága…"
Úgy tűnik tehát, hogy itt, a fogalom megszületésének hajnalán, két szándék, két attitűd állt egymás mellett. Közös gyökerük, hogy mindkettő szembefordul a fikcióval, de míg a kolozsváriak a valóság és annak megváltoztatása felé indulnának el, addig a "brassóiak" – mert Abafáy brassói, és az antológia is itt jelent meg – nem is annyira a tárgyi valóság, mint inkább a lélek valósága felé fordulnának. Írás­művészetükkel nem a társadalmi megváltoztatásra adnának receptet, hanem az „egyéniség, a személyiség, a lélek elsőbbségéért" küzdenének … Ebben az Abafáy-utószóban, talán a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban először fogalmazódik meg, hogy az írónak elsősorban a létezés irracionalitását kell művészi formába öntenie, az „absolutum kifejezésére" kell törekednie, és egy olyan új világot kell teremtenie „melyben a szellem a lélek szolgálatában áll". Jancsó – Balogh és Szemlér – Abafáy elgondolása haladt itt egymás mellett. És bár Abafáyéknak sikerült tető alá hozni az antológiát, az alkotás krédójának ez az emelkedettsége, mely a művet abszolút fogalomnak, „a lélekké megváltott szellem" emanációjának tartja, teljesen elnémult az új irodalmi vitában, és a valóságfeltárás lett a követelmény. Azaz a színre lépő második nemzedéktől, dacára az antológiában levő „hitvallásoknak", azt az irodalmat várta el az „első generáció", melyet Jancsó hirdetett meg…
Az Új Erdélyi Antológia az állatorvosi ló esete a tekintetben, hogy miképpen írja fölül a beskatulyázás a tényeket. Megtévesztő lehetett a kötet szerkesztőinek a névsora is, hiszen Abafáy Gusztáv, Jancsó Elemér és Szemlér Ferenc vannak feltüntetve, holott csak ketten: Abafáy és Szemlér válogatták össze a kötetet18. Jancsó nevét mindössze azért tüntették fel a szerkesztők, mert így vélték megszerezni az „irodalomtörténet nihil obstat-ját"19. Hogy milyen lett volna esetleg az az antológia, melynek az összehozásában a realizmus prókátora is részt vett volna, azt nem tudjuk.
Ezt az antológia jó néhány tényező miatt, mint például a realizmus jelszavától hangos irodalmi közeg, vagy hogy abba a folyamatba illesztette be az irodalomtörténeti értelmezés, amelynek az egyik stációja a valóságlátás szükségességét kikényszerítő Vásárhelyi Találkozó volt, vagy hogy az antológia írói közül jó pá­ran tényleg a realizmus névjegyével jelentkeztek – szóval mindezek, és még jó né­hány itt fel nem sorolt, eredményezte, hogy az antológiát úgy ítéljék meg a későbbiek­ben, már a kortárs Jancsó is, mint a reális életszemlélet hirdetőinek a seregszemlé­jét. De tény az, hogy az antológia kapcsán egyfajta „vezércsere" is történt – legalábbis így tűnik a múlt eseményeinek a megértése közben –, hiszen a két világháború közti erdélyi irodalom történetét megíró Ligeti Ernő az 1941-ben kiadott Súly alatt a pálmában az ifjú realisták vezérének nem is Jancsó Elemért teszi meg, hanem Szemlér Ferencet, és „ideológusuknak" pedig az Új Erdélyi Antológia előszavát író Abafáy Gusztávot20. És hát érezhettek ebből a váltásból valamit a kortársak is, hiszen az ifjú generáció részéről Szemlér lesz az 1937-es népfrontos Vásárhelyi Találkozó irodalmi szekciójának az egyetlen előadója.
Szemlér „felszínre törését" 1937-ben nagyban segíthette az a fordulat, hogy a vajúdó realizmus nem Kolozsváron, hanem Brassóban szökkent szárba. Ugyanis amíg Kolozsváron Jancsóék hol az Erdélyi Fiatalok, hol a Független Újság, hol pedig a nem létező önálló lapjaik oldalán21 küzdenek az irodalmi megnyilvánulás lehetőségeiért, addig a Brassói Lapok oldalán 1937. március 28-tól a vasárnapi mellékletében egy új rovat indult a Fiatalok irodalma címmel (és Felvonultatjuk az új transilvaniai író-nemzedék kiválóságait alcímmel). Ebből a rovatból nő ki az an­tológia. A rovat szerkesztője természetesen nem más, mint Abafáy, aki hétről hét­re, majd egyre rendszertelenebbül, egy-egy fiatal író vagy költő rövid pályáját s a szerző egy-egy versét, vagy rövid prózarészletét mutatja be – Szabédi László, Wass Albert, Kovács György, Szenczei László, Nagy István, Dsida Jenő és Salamon Ernő22 a kiválasztottak, s az ősszel megjelenő antológiában is javarészt ők szerepelnek. Illetve az antológia teljes névsora ez: Dsida, Flórián Tibor, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szemlér Ferenc, Varró Dezső, a költők; a novellaírók pedig: Bözödi György, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kováts József, Nagy István, Szabédi László, Szenczei László, Vásárhelyi Z. Emil és Wass Albert. Két, akkor Magyarországon élő író, Jékely és a Kolozsvári G. Emil írásai is szerepelnek a kötetben, viszont kimaradt az antológiából Salamon Ernő, a „népies munkásköltő", ha szabad ezzel a fogalommal élni, az akkor már kötettel bíró Kovács György23, és Kovács Katona Jenő, de ami a legszembetűnőbb: két novella kivételével (Nagy István: A piros szemű kis kakas, és Bözödi György: Rovainé, a szent) kimaradt a szociális tartalmú írás, a jancsói eszmény, az erdélyi magyar sorsprobléma.
Az antológia összes írását, kivéve Wass Albert Sorsvállalás című novelláját, már ismerhette az erdélyi olvasóközönség, hisz azok mindegyikét az erdélyi és budapesti lapok valamelyike (pontosabban a Nyugat) már közölte, vagy benne volt a szerző már megjelent kötetében. Szemlér és Abafáy szinte csak az Erdélyi Helikonban lehozott írások közül tallózott, pedig az „újdonság" inkább a Korunkban vagy a magánkiadásokban bujkált. Gondolok itt Méliusz, aki szintén kimaradt az antológiából, Pozsonyi emlékirat című írására, melyet aztán az 1937-es Korunk decemberi száma (!) közöl (az antológia pedig kb. november táján jelenhetett meg) vagy Szenczei László 1935-ös magánkiadására, a Székely apokalypsis c. kö­tetre, a székely regény metsző iróniájú paródiájára. Nem tudjuk, hogy milyen lett volna a fiatalok seregszemléje, ha nemcsak Szemlér és Abafáy lapozták volna a korabeli lapokat az antológiát összeállítandó, hanem Jancsó is, de a két szerkesztő szándéka minden bizonnyal nem az volt, hogy az új generáció új hangját, új témáit mutassa fel, hanem, hogy egy magas hőfokú esztétikumú könyv itt és most újfent demonstrálja a második nemzedék meglétét. Az esztétikum megteremtése többé-kevésbé sikerült is, csak az új hang és új téma elmaradásával az a kérdés tolakodott előtérbe, hogyha mindez hiányzik, ráadásul minden írás ismert, akkor mi az éles vízválasztó az első és a második írónemzedék között? Hiszen „a lélekké megváltott szellem" mégsem olyan nemzedéki jegy, amely új fejezetet írna bármelyik irodalomtörténetben…
Csak a későbbi nemzedéki írásokból, recenziókból és bírálatokból rajzolódik ki valami halvány kontúrú elválasztóvonal az első nemzedék és azon második nemzedék között, amely semmiféle izmus szolgálatába nem akart beállni. Hogy miben is áll ez az „elkülönböződés"?
A probléma valamelyes láttatásához Szenczei László rövid összefoglalóját hívjuk segítségül24 1937-ből… A második nemzedék nem Erdély történelmét vallatja, és „nem a múlt igazolásában keresi a jelen tartalmát". Elveti a regionalizmust, ez különben a Jelszó és mítosz vita hozadéka lesz, helyébe a társadalomrajzot teszi. S e rajzban a vergődő, bonyolult lelket akarja megmutatni. Realizmus, naturalizmus, nyugati lélektani irányok összefonódása – ez jellemzi a másodizi erdélyiséget. Alapállása a rezignáltság, az eseményeket nem megítéli, csak hűvösen szemrevételezi, és megpróbálja minél pontosabban rögzíteni őket. Fokozottabb a „stíluslelkiismerete". Kerüli a zord velősséget és a lendületes, színes szószaporítást, he­lyébe a higgadt középszert választja. Az első nemzedék nagy székelyei kivonultak a hegyekre és havasokra, hogy lendületes szavaik ne törjenek meg folytonosan a keserű társadalmi lét emelte falakon. A második nemzedék tagjai a székelyt a maga politikai közegében szemlélik, és „józan, emberi szavaikat nem visszahangozza a Hargita".
Szenczei 1935-ös Székely apokalypsise pontosan a fenti kritériumok alapján íródott, Tamási- és Nyirő-regények figuráinak a „vadzsenialitását" pellengérezi ki. Józsának hívják Szenczei székelyét, ki a népi erők duzzadását tekintve, Karinthy Túri Danijára hajaz. „Furulyaszóval járta a várost, s az édes zenére megrepedeztek a város falai, és nagy robajjal bedűltek. Elészedte a csizmaszára mellől a kaczrát, felszántotta, megforgatta a romokkal borított völgyet, és bevetette fenyőmaggal." És ugyanígy kifigurázza a székely regények stilizált nyelvét, a velősségét és túllelkesült nyelvi képeit. „A gerendák beszáradt rügyei szinte kihajtottak, mint parázs a hamu alól" – írja Szenczei.
Az 1937-es antológia a fiatalok nemzedéki jegyeiből nem igazán sokat mutat meg. Balogh Edgár ugyan azt írja recenziójában25, hogy „tébolyító valóság csap ki a sorok közül", és igaz, hogy nem tényközlést, „sorsrögzítést" kapunk, de kárpótol „a valóság szakadékai felett örvénylő lelki válsággal" való szembesülés. Holott az antológiában a „lélek örvénylése" olyan témákban kavarog, mint például egy csúnya törpe sóvárgó szerelme egy tiszta diáklány iránt (Kováts József); vagy megözvegyült asszonyok tépelődései (Kolozsvári G. Emil); vagy – és még talán ez a „legtébolyítóbb" – a nyomor emberaljasító hatalma (Nagy István és Bözödi György „sorsrögzítő" novellái).
Úgy tűnik, hogy Balogh 1938-as recenziója, mintha csak a Szenczei-féle nemzedéki jegyek demonstrálására született volna meg, s Balogh a Szenczei-észrevételek alapján rekonstruálta olvasási élményeit. A korabeli recenziók legtöbbje26 ama bizonyos esztétikai tapasztalat mentén ítélt, és nemzedéki sajátosságokat távolról sem vél felfedezni az írásokban. Nincs igazán olyan poétikai eljárás, amelynek ne lett volna tudója már az első nemzedék. A nyugat-európai lélektani irányok összefonódása a naturalizmussal nem volt nóvum az erdélyi magyar irodalom égisze alatt, gondoljunk csak Bánffy Miklós 1927-es (!) Reggeltől estig című lélektani re­gényére, igaz, hogy a társadalomrajz ebből hiányzik. De ahol ez is megvan, az például Molter 1937-es Tibold Mártonja. Az ifjú nemzedéknek tulajdonképpen a Kós Károly, Nyirő és Tamási teremtette irodalommal szemben lehettek csak fenntartásai, de hát e három név korántsem a helikoni nemzedék teljessége. Valóban ana­kronisztikus lehetett az, hogy 1936-ban, amikor Nagy István az Özönvízzel és Tamási Áron a Tündöklő Jeromossal, azaz két, a jelenre rákérdező drámával nyertek az ESZC pályázatán, akkor Kós, ugyanerre a drámapályázatra egy archaizáló nyelvezetű, az 1437-es parasztlázadást bemutató színpadi művel, a Budai Nagy Antal­lal jelentkezett, és ha díj nem is, de színházi bemutató és a dráma megjelentetése kijárt ennek is. A múltba való menekülés, a múltnak a jelenre való rávetítése artikulálódik a dráma által, és ez az, amit a második nemzedék teljesen követhetetlennek tart.
„Mi tette hát szükségessé ennek az új erdélyi anthológiának a megjelenését?" – kérdezi Ligeti Ernő27. Nemzedéki jegyek nem mutathatók ki, „a korosztályok szerint való felvonulás terve is sántít… Egy könyv, amely »megjelent«. Így vegyük tudomásul" – summázta Ligeti, és bizonyos szempontból teljesen igaza volt.
De volt ott még valami, ami szülője volt az antológiának: Szemlér mellőzöttség-érzése. A második nemzedék írói szervezkedéséről igen keveset tudunk, hi­szen az ezt rögzítő levelezések (amit kötetbe is akartak rendezni) a háború martalékává váltak. De egy 1942-es Szemlér-írás28, ha tényeket nem is, de valamit rögzített abból a lelkiállapotból, ami szintén az antológia kovásza volt.
Valamelyik marosvécsi találkozón, hogy melyiken, azt Szemlér nem nevezi meg, de vagy az 1936-os vagy 1937-esről van szó, felmerült, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh jelentessen meg tanulmányköteteket is. Szemlér, akinek akkor már sorozatosan jelentek meg tanulmányai a Nyugatban, az Erdélyi Helikonban, a Pásztor­tűzben stb., a bejelentésen felbuzdulva, összegyűjtött egy kötetnyi írást, és elküldte a kiadónak. Válaszul egy sort sem kapott, ellenben „a következő év folyamán megjelent… T. S. református püspökhelyettes könyve, melyben a kitűnő egyházi személyiség vasárnapi kirándulásairól számol be. Nemsokára pedig napvilágot lá­tott egy még előkelőbb közéleti férfiú könyve, amely az illető bölcseleti és teológiai elmélkedéseit tartalmazza."29 A két szerző, akiket említ Szemlér, Tavaszy Sándor, akinek 1938-ban jelent meg az ESZC-nél az Erdélyi tetők. Úti élmények és természeti képek című esszékötete. A másik minden bizonnyal Pálffy István, az 1939-ben megjelent Magyarországi és erdélyi urak című munkájával, s aki kötetének megjelenésekor éppen 82 éve volt már halott…
Ez a szerencsétlen esszékötet esete adta meg a végső lökést – írja Szemlér –, úgy érezte, hogy az ő semmibevétele pusztán példája annak, ahogyan a fiatal nemzedéket kezelik, és elkezdett sorstársak után kutatni. „Íme itt is, ott is írók állottak kezükben visszautasított kéziratokkal" – írja. Nem akart semmi különöset csinálni, csak »öntudatra ébreszteni« a „félretaszított" fiatal írókat, akik azonban, hadd tegyük hozzá, az antológia tanúsága szerint mégsem voltak olyan számkivetettek, hisz írásaik rendre megjelentek az irodalmi lapokban. De ahogyan figyelemre se méltatta az ESZC a kézirataikat, ahogyan a korszellem helyett időnként az eszmeileg poros írásokat támogatta, az valóban ifjúi elégedetlenségre adhatott okot. Mint ahogy az is, hogy 1936-tól 1939-ig, kivéve 1937-et, minden évben kiadott valamit az ESZC Nyirőtől vagy Tamásitól (sőt, 1936-ban két Nyirő-kötetet is megjelentet), ami ugyancsak az ifjonti zúgolódást és elégedetlenséget táplálta. Hiszen az ifjak irodalomeszménye pontosan Tamási és Nyirő stilizált nyelvhasználatát kérdőjelezi meg. Abban pedig, hogy Nyirő és Tamási kimenekíti a hegyek­be a székelyeit, a társadalmi valóság kiiktatását látják. Bözödi György új regénye, az 1939-es Székely bánja száraz szociográfiája pontosan abban volt merőben új „székely regény", hogy a székely romantikával szemben a lecsupaszított történelmi és társadalmi valóságot tálalta.
Ez megint, különben annak bizonyítéka, hogy a második nemzedék mégiscsak a szociográfiai és önéletrajzi regénnyel hozott új színt az erdélyi irodalomba, mint ahogyan ez majd meg is történik az Erdélyi Enciklopédia kiadó által, de amelyet még nem ismernek fel az Új Erdélyi Antológia szerkesztésekor.
A sanyarú esszékötet kudarcakor Szemlér új irodalmi mozgalmat akart elindítani, ami ugyan ellentmond az Abafáy-féle passzivitásnak, de hát ki tudná megmondani, hogy az 1937-es év váltólázában mi volt először: Szemlér mozgalmi in­dulata-e vagy Abafáy rovata. „Sokat leveleztünk, sokat tanácskoztunk, és nagyon keveset csináltunk" – mondja Szemlér. Irodalmi lapot vagy könyvkiadót szerettek volna létrehozni… és mindezek helyett meglett az Új Erdélyi Antológia.
Térjünk még vissza egy pillanatra Abafáy költői utószavára, amely a két világháború közötti erdélyi magyar irodalomban először és utoljára, talán az egzisztencializmus problematikájától is ihletetten, annak akart érvényt szerezni, hogy van másabb, magasabb rendű valóság is, mint a hétköznapi valóság, még ha ez kisebbségi is – a létezés bonyolultsága, irracionalizmusa és kiismerhetetlensége, melyre egyetlen válasz van, és ez az „egyetlen valóság" is: a „költői dadogás"30. Csak­hogy az antológia írásai mégsem ennek a már-már heideggeri létbevetettségnek a bizonyítékai; lineáris történetek, és nincs bennük semmi rendkívüli lélekábrázolás. (Talán még Szenczei László novellája villant fel valamit a lélek irracionalizmusából. Írásának kulcsfigurája egy félkegyelmű.)

A kötet nem került az irodalmi érdeklődés középpontjába, bár jó néhány recenzió íródott róla, jelentősége nem több, mint elődjének, az 1931-es Új Arc­vonal­nak. Fontossága inkább csak utólag van, a múlt megértésében segít, rávilágít az erdélyi realizmus polifóniájára, konzerválta az erdélyi realizmus önmaga-keresését … és… a Jelszó és mítosz vita egyik következménye lett.

* * *

Említettük már, hogy az Új Erdélyi Antológia előfutára az 1937-es Brassói Lapok tavaszi rovata, a Fiatalok irodalma volt. Ennek fölvezetésére Abafáy írt egy rövid, bevezető tanulmányt is, amelyről talán még ő sem sejtette, hogy az elkövetkezendőkben már-már nemzedéki kiáltvánnyá növi ki magát. Tulajdonképpen az antológia utószavában sok minden megismétlődik ebből, de itt t&o