Szélvész, éneked ordítsd szabadon, bátran

néma tereken, alvó városon át.

(Kátai Tamás: Szélvész)

 

Számolatlan, iránytalan hangjaim csendülései visszhangoznak a homorulatok alatt. Akik e boltívek alatt várakoznak, cihelődnek, tépelődnek, vagy egymás társaságát keresik, és értetlenül figyelnek fel arra – hallják magukat. A sokadalmat tapasztalják – a zsibongást, az emelkedett hangerőt, és mindazt, ami alamizsnát kérő tenyereikbe belefér. Belőlem serkentek, és milyen furcsák és korlátoltak abban, ahogyan keresik ösvényeiket, és bíznak a kijutásban. Vezet az út bennem, rajtam keresztül. Átélem, ahogyan kutatják azt: az első lépést, ami visz. Olyant, mint mikor az Édenkertbe szerettek volna visszajutni. Megfeledkeznek róla, hogy a behatolás oda egyszersmind kilépés a világból. A Külső Mag elhitette velük, hogy a belsőből megértik a külsőt. Valójában a kettő egy, a kapcsolat mindig is létezett, azonban az emberek csak így tudják felfogni, megérteni mindezt. Amelyik, persze. Ez a szemfényvesztés, miként a részek összege is nagyobb, mint az egész, csak lusták utánaszámolni, sarjasztotta bennük, vitte őket tévútra, és teszi azóta is. A homorulatokban nincs valóság, csak a találkozásaikban tud meg-megcsillanni pillanatokig, és tárul fel a kapcsolatok szövevénye. Legalábbis az emberek ezt hiszik.

 

* * *

 

Egy bal csizma feküdt a tölgyfák között a földön. A lábbelire két réteg sár rakódott, éppenhogy sípcsont fölé érhetett, mikor még használta a tulajdonosa. A gyökerek közt feketéllettek a további nyomok, befelé haladtak a sűrűbe. Egy kidőlt lucon lendültek át, majd zavartalanul ballagtak tovább, el az éppen csak sötétülni kezdő erdei eper mellett. Konda gördülhetett lefelé, a tétovázás és a két lábnyom mögötti, egyenletes csíkozása a talajnak arról árulkodott, hogy malacok iszkolását követhette figyelemmel a lombok alól. Két mozdulatlan és nyolc, izgő-mozgó rovátka nehezedett a földbe. A szemközti gerinc gőzként engedte a magasba a ködöt. A kora reggeli fény tompának bizonyulhatott, mégis egyedüliként uralhatta a bükkösök foltjait. A két lanka úgy nézett farkasszemet egymással, mint rivális bandák csattogó zászlai karnevál idején. A meglendülő szél annyira mozdította meg mindkét felet, hogy észrevehető legyen mindenki számára – ajánlatos elkerülni a Koszorú-emelkedőt. Elfojtott ropogás hallatszott a messzebbi kaptatón. Mintha hatalmas lábak tiporták és őrölték volna a szétszórt, súlyos kövek között a tavalyi, a humuszban megbúvó makkocskákat. Elhaló trappolás, dübörgő közeledés. A hidegben vízpernye lövellt ki a fák alól. A táltos akkor észrevehette a mérnököt a túloldalon, most hunyorgott, lebiccentette fejét, orra a maga vájta nyomvonal felé mutatott. Panka mosolygott. Érezte, ahogy Aladár gesztenyét sütött. A lassan szétnyíló héjak mögött lapultak a világos krémszínű agyak, mérnök úr csemegéi. Karmával óvatosan beleszúrt egybe, gondosan arrébb hengerítette. A táltos nem szólt, nem akarta megijeszteni. Eljövendő órák tennivalója, otthon, állapította meg Panka.

 

* * *

 

Aladár kabátjának belső zsebében hadititokként lapult Augustin Bockvogel kérvénye. A gót betűk karmolásai jobban bosszantották, mint a korábbi munkái során mancsai alatt megforduló cirill cirkalmakkal telerótt papírok. Közvetlenül mögötte, szépen élére hajtogatva a telekkönyvi kivonat, szintén megbízója nevére szólón. Meglepődött, amikor a kamarai írnoknak le kellett betűznie a nevet. Azt hitte, az emberek errefelé le tudják írni a német eredetű szavakat. Azonban a hivatalnok az asztal mögött csak harapdálta a hangokat, és a második példány elrontása után megkérte, legyen kedves egyesével kiejteni neki a betűket. Amint a kandúrmosoly után meghallotta a kilenc farok asztal alatti motozását, sebesen töltötte ki az üres helyeket a hivatalos papíron. Végighúzta mancsát ruhája szövetén. Elégedettségében megpróbált összekuporodni a kupé ülőhelyén. Kisvártatva beértek a városba.

Tomas kényelmetlenül figyelte munkatársa mozdulatait. Az a majd’ két méter magas test olyan, számára lehetetlennek tűnő szögekbe kezdte tekerni és hajtogatni magát, ami rendszeresen meghazudtolta az anatómiáról tartott elképzeléseit. Amióta együtt dolgoztak, a műszakvezető korábban szerzett tapasztalatait egyik napról a másikra kiradírozták, és újabbakat írtak a helyükre. Aladár atletikussága megengedte azt is, hogy olyan ingatag talajon is elközlekedjen, ahol ő az ormótlan bakancsában csak lefelé tudott bucskázni az első bizonytalan lépések után. Sokáig arra gyanakodott, hogy a mérnök cipőjében valamiféle súlyt, vagy legalábbis önálló gravitációs képességekkel felruházott ketyerét mesterkedtek be a külföldi szakértők, mígnem egy alkalommal megpillantotta őt zuhanni a zágrábi főpályaudvar félig kész tetejéről, ahová azért mászott fel, hogy nézőpontja a lehető legközelebb essen egybe az isteni látószöggel.

A férfi teste az esés során ropogott. Csontjai a Totentanz ritmusára karistolódtak, pengtek és kalapáltak. Tomas meg volt róla győződve, ezúttal túl messzire ment a lélegzetelállító mutatványaival, valamint arról is, hogy így akarta bebizonyítani Pfaff főmérnöknek – márpedig neki van igaza. Aladár púpozta a hátát, majd csavarodott. Feje, mellső végtagjai és mellkasa az óramutató járásával ellentétes irányba, míg törzse és lábai azzal megegyezően. A kilenc farok lobogott a légben, minden égtáj felé. Egyetlen függött a teste felett, akárha onnan volna fellógatva. Szentül meg volt róla győződve, hogy Aladár nem a természet terméke, hanem egy csinálmány, amit úgy raktak össze egy fiumei gyár koszos szegletében az unatkozó munkások és matrózok, hogy aztán fogadásokat kössenek rá, honnan nem tud már felkelni, miután lehajították a magasból. Emlékszik rá, gyerekként ő is ott állt üvöltözve köztük.

Évtizedekig nem találkoztak, miután ő kihajózott, de az újratalálkozás óta sem tudta teljesen megszokni társa akrobatikáját, ahogy a mindennapi életben jár-kel, létezik. Alkalmanként, miután megpödörte fekete bajszát, pöffeszkedőn elégedettnek tűnt. Máskor meg végigszántotta karmait pofázmányán, és unottan figyelte az eseményeket. Az élet számára egy befagyott tó volt, amin addig iringált, amíg rá nem jött, hol kellően vékony még a réteg, hogy átcsússzon felette. Tomas követte néhány ilyen kalandjára, emiatt jobb kezén a mutató- és gyűrűs ujjainak felső percei bánták. Most meg az arcán vakargatta a szakállfoltokat, ahogy begördültek Barótra.

Gyerekzsivaj és éneklés szűrődött be odakintről.

 

Földobban a nagy ló

– kop-kop-kop – hat patkó.

Hat patkó – kop-kop-kop –

csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő

 

A kövesút kinyílt, kiszélesedett, mint a tölcsértorkolat. Szétfolytak az emberek, az energiák becsorogtak a külső utcák felé, a sarkokon dézsák az ereszek alatt, mellettük vizes fejüket törölgetők. A kereszteződésben kút magasodott, körötte tócsák, tolongó asszonyok korsókkal és csöbrökkel. A kocsis nem tört utat, a kocsi csak sodródott az árral. Aladár összegömbölyödve szendergett az ülésen, Tomas kifelé bámult, a fűrészmalmok nyitott padlását fürkészte. Lucfenyő deszkák, lécek, padlónak valók, oszlop- és keretfák, seprűnyelek, zsindelyek feküdtek egymás mellett. A művezető a bükk vasúti talpfákra figyelt fel, ahogy a csigákkal és hevederekkel eresztették őket lefelé. Szerette szurkolni, égetni, mielőtt az alapzatra kerültek.

– Ej, mit maguk csinálnak ott?

A megszólított csoportosulásból ketten kiengedték a markukból a kötelet, elfordultak, megindultak a kocsi felé, mire a többiek fellendültek a magasba, majd visszavitorláztak a földre.

– Kalácsot.

– Aztán milyen krémet fognak belekenni?

– Hecsedlilekvárt.

– Az mindenbe jó, ez kétségtelen.

– Mire feszedezik onnan a kocsiból?

Közelebb értek, Tomas azonban nem nyitotta ki az ajtót, az ablakból beszélt továbbra is.

– Aladár, érted-e, mit kiabálnak ezek itt?

A mérnök megmozgatta farkait, óvatosan kinyitotta a szemét. A lassúbb mozgástól kiélesedett benne az óvatosság. Szúrta az oldalát, hogy hamarosan történni fog valami. Aggódott a munkatársa esetenkénti meggondolatlan mondatai miatt, de ha eddig nem ölték meg, talán nem Erdővidéken fogják eltenni láb alól világjárt műszakvezetőjét. Jóval hosszabb ideje tűrte a másik állandó részegeskedését, semmint hajlandó lett volna visszaemlékezni rá. Ezekben az esetekben roppantul goromba tudott lenni, és Aladár embert olyan prasnyán beszélni is rég hallott már. A közeledő férfiak nem tűntek elsőre a legveszélyesebbeknek. Tomas pedig megtanulta az óceánjárókon a világok matrózaitól, hogyan kell precízen sebbe illeszteni a kagyló markolatú kést, amennyiben szükséges, így nem aggódott. 

Ugyanakkor a jelenet olyan érzést kölcsönzött számára, mintha vihar készülődne. Az bármikor megtörténhet, dörgéssel, villámlással – nincs ok a félelemre, az összehúzódásra, majd menekülésre.

– Azt kérdezik: mit feszelegsz?

– Feszeleg az apjuk…

– Tomas, örvendetes volna, ha ezúttal nem ugrasztanád ránk rögtön megérkezés után a fél utcát. Mondd az embereknek, amit kell, ha kell, kérj bocsánatot, értesd meg velük, amit kell. Én most elmegyek.

– Aztán hová, hová, pička ti?

– Azzal foglalkozz, amit kértem! Majd jövök.

A két férfi már csak néhány lépésre járt a kocsitól, amikor Aladár kivágta a távolabbi ajtót. Iszkolt. Kerek és négyszögletes ablakok mögött lapuló borzalmakat vélt felfedezni a lebbenő függönyökben. Általa eddig soha nem tapasztalt őrjöngő orkánokat, árnyéktalan nyarakat, megposhadt vizeket, beszakadt bányákat vizionált, ahogy nyargalt az erdő irányába. Ösztöne tombolt benne, űzte kifelé a házak közül, vissza-vissza, mintha ott menekvése lehetne az emberi tevékenység búvópatakjától. Attól, ami csak dagadt, és dagadt, hosszabb ideje a felszín felett hízott ilyen naggyá és áthatolhatatlanná, akár az óceán. És benne lebegett, úszott, fulladt meg mindenki a jelenben és a jövőben. Ami elkövetkezik, elborzasztó lesz. 

Aladár elzuhant, nyelve rózsaszínű csutkává szikkadt, szemei izzó széndarabokként gyulladtak meg gödreikben. Látomása égboltként húzódott hosszanti irányban, borút bocsátott rá, búcsúszavai a lebucskázó tizenkilencedik századnak. Farkaival kicsapott kilenc irányba, ostorozta a levegőt a háta felett és mögött.

Felugrott, szaladt tovább. Az avar ropogott alatta. Felette gyertyánok és kőrisek húzódtak a magasba. A következő lépéseiben már szétáradt a ruganyosság, a ragadozó kimértsége és az élet-halál játékának szakavatott ismerete. A fekete test suhant megállíthatatlanul. A ruhák zavartalanul együtt mozogtak vele. Egy sötét hely, ahol biztonságban lehet, egy vacok, ahol nyugalomra talál. Ne férhessen hozzá ez a delej, mert ráborul.

Csak menni, menni

Hogy ne tudja meg senki

És azt hazudni, hogy…

– Kandúr, és milyen girhes.

A pöttöm nő megtorpant az éneklésben, megvakarta füle melletti varkocsát. Sűrűn bodorodó, háta közepéig csüngő haja olyan volt, mintha apró barna láncszemeket fűztek volna egymásba. Megállt, figyelte, ahogy a jelenség menekült.

Egyszer sem találkozott még errefelé ekkora macskafélével. Hiúz termett előtte néhány évvel ezelőtt az ösvényen, egy kiadós eső után, de annak is gyorsan nyomát vesztette, hiába követte kíváncsian. Tudta ezt pontosan, hogy ha néha-néha be is vándorol a fák közé, nem az ő világa az ágbog és az árnyék. Itt nem bukkanhat semmire sem, ide csak rejtőzni térhet ő vagy a ménes. Füveket érkezett gyűjteni, a téli készletek megcsappantak, a falvakban egyre többen keresték fel különféle bajaikkal a maródiak. Sarló tekintetű férfiak eredtek nyomába, ha hangos alkudozásuk nem vezetett eredményre, majd gondolták meg magukat, miután hasba lettek rúgva. Agyafúrtabbjai fuvolázták – elcsippentelek a mezőn, otthoni cserépbe nyomlak, belső ablakpárkányom lesz otthonod, kandikálhatsz kifelé a zsaluk résein át, győzködték. Ahogyan a kíváncsisága most őt, hogy figyelje ki, hová is tart ez a hosszú fekete test. Haját bal válla fölött átvetette, és csörtetni kezdett a lény után.

Panka, mielőtt félrehajtotta volna az útjába lógó ágakat, beleharapott jobb hüvelykujjába. Azzal ringatták és arra nevelték, hogy ezzel a mozdulattal újra és újra vissza tudja téríteni magát az adott útra. A gyepű, a szérű és a völgy megannyi választható csapást kínált. Itt erre, ott arra, míg máskor amarra visz az út. De ahányszor beles a lombok alá, eszébe jut a kitudott intelem. Hol itt, hol ott, holott nem tanácsos elkószálnia, vagy úgy lépnie, mint ló a sakktáblán. Majd megállnia, elgondolkodnia, hová is akart volna menni. Az idegen ruha felkavaró szaga egyenes ösvényen tartotta. A kidőlt kőris alatti sötétlő odúból kaparászást, panaszos vinnyogást és lefojtott fújást hallott ki. Négykézlábra ereszkedett, közel a talajhoz egy hatalmas fekete macska lapult.

– Ki vagy, vándor, kire cikkan csak tekintetem?

Nem tudta kivenni a pontos körvonalait, mi tölti ki a vájat mélyét.

– Miért ide szöktél üldözőid elől? Mit találnék markodban, ha megmutatnád?

Aladár remegett, lába elnyújtottan teste mellett hevert, feneke hátrébb, feje lábujjaival egy magasságban. Feszülten figyelt a világosság irányába. Hangok, ismeretlen szagok szövedéke kötötte gúzsba érzékeit. Zsálya, rozmaring illatát fújta be a szél, és kavarodott össze a frissen kapart földével. Hátrasunyt fülét birizgálta a gallérja mögüli szőr.

A beszéd dallamai a korai meséket idézték fel benne. Óvó, védő hangok, amelyek kiédesgették zárt ajtajai mögül, ringatták, vitték, andalították, és lenyugtatták. A mondatok tanyát ütöttek, és olyan szomszédok benyomását keltették, akikre mindig érdemes figyelni.

– Hecc, hecc, c-c-c.

Panka benyúlt a sötétbe, be-bekotort, hátha ki tudná piszkálni onnan, ha már sem kérdéseire, sem pedig csalogatóira nem felelt a bent kuksoló. Lefeküdt a lyuk elé, újból próbálta megérinteni az odú alkalmi lakóját.

– Gyere ki, te gyöngyvirág!

Puha szőrön emelkedett és süllyedt a tenyere. Aladár az érintéstől felkapta a fejét, beverte a vájat tetejébe, a föld beterítette. Prüszkölt, fulladozott és köhögött, de nem válaszolt. Ki lehet az, aki meglelte? Becsületes megtaláló-e, vagy ő bocsátotta rá ezt a révületet, és most azért jött, hogy még mélyebbre temesse. Előrerúgott, ütött, söpörte az aláhulló földarabokat, és közben magas hangon visított.

Panka kihúzta a bal karját, és hátrébb ugrott a hangosan hadakozó bentlakótól. Macskafélék elégszer karmolták már össze kezei belső és külső részeit, nem állt szándékában továbbiakkal gazdagítani a bőrét. Tett egy lépést arra, amerről jött. Egyik lábam itt, a másik ott, gondolta. Aladár eldöntötte, kiront, következzen bármi, szembeszáll vele. Egyértelmű, hogy a vesztét akarta a hadonászó, tapogató kéz.

Panka számára lelassult az idő, amint a hatalmas fekete test kirobbant föld alatti vackából. Elmosódott sötét folt, ahogy átugrott felette, és látta a fej kerek macskaszerűségét, és hogy nem szőr borította az egész lényt. Az ugrás feldöntötte a nőt, aki ziháló mellkassal és pulzáló aggyal küzdött, hogy megértse – mi ijeszthette meg ezt a jószágot, hogy ilyen erővel tört ki helyzetéből. Miért nem hallotta csitító hangjait. Majd rádöbbent, hogy valójában szerencsés, hisz az nem állt meg az életéért küzdeni vele, hanem nyúlcipőt húzott.

 

A férfi addig rohant, amíg a teljes sötétség rá nem borult. Aladárban újrahuzalozták a környezetet, a teret és az időt. Egyetlen pillantást vetett arra, amit ez a hely közvetített számára, és biztosnak érezte, hogy képtelen megbirkózni azzal, amit itt tenni fognak. Lépéseik törik az utat, a haladásért. Gyalulnak, kilakoltatnak, és megbecsülhetetlen pusztítással egyenesítik ki a látványt. Amit aztán csak ők tudnak követni, befogni és értékelni. Azonban most már pontosan érezte, hogy mindez hazugság. Nem válik ez hasznára senki másnak, csak annak, akié a gyár, a fatelep, a vonattársaság és az üzem.

Ugyan miként, mivel járulhatnának a körülöttük uralkodó grandiózussághoz?! Az elkövetkezett látomások félelmet hoztak neki; rettegést, ahol mindez úgy válik jövővé, hogy aktívan részt vett ennek kialakításában; és dühös döbbenetet, hogy részvétele mindebben önkéntes volt. Kihasználták akarnokságomat Zágrábban. Ott egy pillanatig sem törődtem az ég felé bodorodó füsttel, a Szávába folyt olajjal, vagy azzal a ténnyel, hogy a part mentén horgászók nem rögtön akarnának olajos halat enni reggelire. Mellettem mentek el az utcán, osontak az éjszaka leple alatt, hogy orozókként ne kapjanak bírságot vagy elzárást.

Itt ugyanez gördül be a megállóhelyre – lépésről lépésre fogjuk átrendezni a környezetet, a látványt felállítjuk, mint a cirkuszi sátrat, és magáért beszél majd. Fákat, bozótokat tüntetünk el, a korábban mindig megjövő visszhang ezután már nem fog visszaérkezni hozzánk. Hegyeket robbantunk, kövesutakat egyengetünk beléjük, és talpfák alá hordjuk az alapozást. A vasút vájja velünk a teret, az időt pedig összeroppantjuk. Fadarab reccsent a talpa alatt, Aladár nedvességet érzett az arcán. A Holdat pillantotta meg az ágak között.

 

* * *

 

Panka a bőrszíjat fűzte be a lábbelijébe. Be-ki, ilyenkor mintha a saját változásait tartaná számon. Egyszer hat, máskor kettő. Mintha a lábak száma bármit is meg tudna határozni. Hat láb így, két láb úgy. Senkit sem érdekelt korábban, hogy ennyivel rendelkezik. Azonban napokkal ezelőtt, amikor hosszan figyelte, ahogy az idegen férfiak különböző felszerelésekkel cipekedtek, ládákat emeltek le a kocsikról, és pakolták sorba, majd oldalogtak el a helyi kocsmába inni, megszólták, ahogy a kút mellett ácsorgott. Magyarul beszélt, de a hanghordozás elárulta az illetőt. A levesként összesűrűsödött és a lába elé köpött mássalhangzók kavicsokként álltak össze előtte a porban. Araszos megjegyzések hatoltak a bőre alá, hogy kisvártatva betokosodjanak. Akkor a táltos faképnél hagyta a gyülekezőket, most mégis közelebb lépett. Nem akarta, hogy az érkezettek ugyanúgy romboljanak, ahogy a vasúti munkások tették Szentgyörgy környékén. A földönfutóvá tett menekülők történetei repülő hegyekről, megesett völgyekről, koronázatlanná vált, lompossá tett ágakról, aláhulló forgácsról mélységesen megrázták. A sokadalom megérkezett, mögötte tolakodtak, tolongtak, jöttek megakadályozni a pusztítás folytatását.

Panka örömmel fordult meg, figyelte az egymással beszélgető hegyi, erdei embereket, akik nagy ritkán jöttek csak be Barótra. A mord külsejű, lapaj férfiak meredtek előre, mint sziklák a vártán, az asszonyok a gyerekek körül sürögtek, néhányak közülük lüktettek és zümmögtek csendesítőleg. Ez az ő kozmosza, ahol idegen, valóságot kettétépő sípoknak semmi keresnivalója. A nagyváros ide akar jönni, el fogják vinni az otthonukat. Azt kell tennie, amit az anyjáéknak, noha évtizedek teltek el azóta, hogy ilyesmire sor került – a Szék előtt meg kell mondaniuk a véleményüket. Ellentétben az akkori helyzettel, most hallgatniuk kell rájuk, ha nem, megtalálja a módját, hogy ne akarjanak aszerint cselekedni az ideérkezettek, ahogy elrendelték nekik. Vezette a küldöttséget, megosztani az okokat, miért jöttek el ennyien ma ide, megértetni ezekkel a vasúti munkásokkal, hogy a valóságukat nem szabad megváltoztatni. Jobb könyökét az egyik ládára tette, és várta ellenfelei megérkezését.

A férfi megdöbbentően magas volt. Mintha gólyalábasok felléptek volna egy hokedlire. Furcsasága mégis inkább az arcán kezdődött. Az apró orr alatti bajusz formája ismerős, hosszúsága, szőrmennyisége nem. Szemei érme nagyságúak, kevésbé elnyújtottak, mint akiknek közelről bele tudott már nézni az arcába. A tekintete akár a domborúra metszett üveg, amit eltörtek a hutában, és rossz illesztésekkel, ügyetlenül olvasztottak és fújtak újra. Megannyi szunnyadó galaxisok, amelyek csak a csillagaikra vártak. Egyetlenegy ember érkezett vele. Az apró termetű, gyors lépésű fickó hangosan magyarázott, és hadonászott a karjaival. Szökkengetett, hogy utolérje égimeszelő társát, akinek sehogyan sem tudta tartani a ritmusát, mert hol előtte döcögött, máskor meg mögötte kullogott. Ekkor már a kabát repdeső szárnyait hasztalan próbálta megkaparintani, noha ott verdesett előtte. Mígnem a magasabb férfi a lábaihoz nem szorította őket. Megtorpant, tekintete a Pankáéval találkozott.

– Jó napot! Örülök, hogy ilyen sokan jöttek el felhívásunkra. A tanácskozás számunkra mindennél fontosabb. Ki beszél az Önök nevében?

Az emberek utat engedtek a kilépő Pankának. A táltosnak az elhangzottak a harangvirág-ének dallamát juttatták eszébe. Csodálatosan tiszta hangok léptek színpadra, és kezdtek előadásukba, amitől képtelen volt elszakadni, de a provokációt nem hagyhatta felelet nélkül.

– Az nem felhívás volt. Pláne nem tanácskozásra. Mi jut eszébe? Mintha a pisztolynak és a homloknak ugyanolyan döntési lehetősége lenne gyilkosság esetében. Pankának hívnak, Ön engem fog meghallgatni. Idehozzák nekünk a székesfőváros sötét sátáni malmait, és ezt ne akarjuk megakadályozni minden erőnkkel?! Nem akarunk ide vasszekeret és mozdonygőzt. Maguk itt saját képükre formálják azt, ami nem az Önöké. Mi itt élünk, nekünk van jogunk arra, hogy olyanná tegyük a környezetünket, amilyenné szeretnénk. Nem akarunk megállóvá válni, átjáróházzá, ahol valójában semmi nincs, mert Önök kiürítették. Mindenhová hívatlanul betolakodtak, távozzanak, amíg így kérjük.

– Miért akadályozzák a munkánkat azzal, hogy idehordanak mindenféle gezemicét?

– Mit beszél?

– A leendő töltést telepakolták mindenféle limlommal. Lehetetlen mindezt megakadályozni, ott vagyunk már a településen. A felszerelésünk megérkezett, az emberek is, holnap kezdjük a munkát. Az ott fenn nem közös föld és erdőség, ezzel tisztában kell lenniük, hanem a tulajdonostól vette meg a társaságunk. Döntés született, hogy így nyíljon ki a világ, és Önök találkozhassanak vele. A jövendő lép be ott, és invitálja mindannyiukat, hogy kövessék.

– Ilyesmiről szó sincs. A mi világunkból mi döntsük el, hogyan és mit vágunk ki, adunk el, nem önök szállítják el lapátonként, vaskocsinként, gerendaként és hasábokként. Taposnak, gyúrnak és feltakarítanak mindent. Úgy hiszik, amit itt maguk látnak, annak mennie kell. A tulajdonos hirtelen szert tett mindenre, ami az ég alatt van, a számadás elmarad, nincs kinek. A gazda adta, őneki is tartozna felelősséggel.

Aladár az előtte álló, beszélő pöttöm nőt figyelte. A lángoló vehemenciát, a meggyőződést és az igazságérzetet, ami egész testét mozgósította nyomatékként. Az erőt, ami ott remegett a fűzöld szövetből készült ruhában; ezt a hacukát, ami annyira elütött a mögötte kókadtnak tűnő tömeg barnás és szürkés öltözetétől. A haját, ahogy mozdulatai során megrezzentek e barna láncok, és a szemét. Izzottak, mint zsarátnok a hamu között. Hallgatta az érvelést, értette a gondolatmenetet, emlékeznie kellett – ne váljon részrehajlóvá az itteniek felé. A munkáját el kell végeznie, Augustin Bockvogel értékeli a gyors és precíz munkát.

– Minden problémát osszanak meg Csihán őrgróf titkárával, aki holnap reggel érkezik Barótra. Addig is volt szerencsém.

Néhány utólagos hangos szó kísérte Aladár távoztát a piacról. Az első útja innen a völgy felé tartott. Eleget nézegette, forgatta a térképet és az elkészült rajzokat, látni akarta valójában, mivel kell dolgozniuk. Kifelé menet kőriseket pillantott meg, valamivel odébb nyírfákat vágtak, aprítottak. Húzták kifelé a tönköket, lovak toporzékoltak, kötelek pattantak, láncok feszültek, és balták falták a fákat. A férfi eltávolodott az ott dolgozóktól, és egy keskeny ösvényen a gerinc felé vette az irányt.

Panka látta, ahogy a magas férfi elindult a Bujdosó irányába. A Ködszem-hát felől fogja levágni az utat, és a Koszorú-emelkedő aljában meggyőzi, vigyék innen el a vasutat. Csihán őrgrófjáról soha nem hallott, minden bizonnyal hazudott. A terület az övé, ő örököl, Vince öccse addigra úgyis halálba issza magát. Ahogy lépdelt felfelé, eszébe jutott a tavalyi hecsedlilekvár, milyen jó is volt azt elkészíteni és zsarátnokon sütött gombakalapba kanalazgatni, végül elmajszolni. Az idegen egy kalapot szorongatott a kezében, amit ki kellett volna kapni onnan, elrohanni vele, és eldobni jó messzire. Vagy egyből felhajítani a tölgyek karjai közé, másszon utána, ha akar. Megilletődött, mennyire vékony, szinte szíjas, akit követ. Minél hamarabb ki kell jutnia a gyepűre, onnan talán gyorsabb lesz az útja. Nem, most fog átváltozni, nem olyan alacsonyak ezek az ágak, nem tépázza meg, nem karcolja fel feleslegesen a bőrét. Bár ha igen, az sem baj. Megelőzi a férfit, hamarabb odaér az ösvény elejére.

 

A Koszorú-emelkedőről úgy mesélte Panka, hogy Fias, az óriás ott terült el. Manapság is meg-megfordult, tört, zúzott, sodort, fákat lökött ki a helyükről. A Földet kiemelte magához, futók szaladtak, formálók kezében omlott porrá az anyag, mielőtt kedvükre átalakították volna. Így félelemmel suttogták – rázza a földet, a fákat, patakokat apaszt, és köveket szór szét. Az esetenként jámbor lényről több mendemonda nem kerengett, vagy mert Bethlen úr csatlósai betiltották, és kivágták azok nyelvét, akik csak felemlítették akár így, akár másként, vagy mert hosszú idő óta csend uralta a Kárpátok e vonulatát. Álmát szunnyadásba öltötte.

 

A tölgyek alatt táltos robogott el a mogyoróbokrok mellett, és kirobbant a pagonyok közti széles, füves hasadékba. Megállt, fejét lebiccentette, mintha várakozott volna. Eliramodott a másik erdőszél felé. Útközben irányt váltott, hat lába közül a középső kettő kirúgott oldalra ugrás közben. Amerre megy, az lesz az útja, nem pedig a csapásirány. A késő májusi délutáni napsütésben legelt a szügyig érő fűben, odébb táncolt, nekiiramodott. Panka érezte a többi lovat, fent ittak a pataknál. Innen megláthatja a férfit, bármerről is érkezik.

 

Aladár a juharok lombkoronáját figyelte, alakzataikat, hogyan hajolnak össze, és néhol miként hagyják rézsútosan beesni a fényt. Rálátott a tisztásra, egy farral felé álló nyargaló, legelő lovat vet ki a pagony oldalából. Az állat hátranézett, észrevette, hogy a férfi kilép az erdőből. Megfordult, és Aladár megpillantotta a harmadik pár lábat. Ez a kettő is a földet kapálta, a lépésekben mégis termett egy oda nem illő sántítás. A különös ritmus elvarázsolta a mérnököt. Kizökkentette a sajátjából, hátsó lábas nyújtásait idézték fel benne. Hamarabb közelítették meg a munkálatok miatt, mint várta. Korábbi tapasztalatai alapján tudta, az ilyen tárgyalások soha nem tartottak sehová. Augustin Bockvogel utasításai alapján különösen zsákutcába fognak kikötni. Végiggondolta a kimeneteleket, egyik lehetőség sem kecsegtetett pozitív zárlattal. Fülelt a mögötte komorló, morajló gyertyánokra és kőrisekre, a szél suttogására, és bajusza keresőn rezgett, szembogara újabb idegenség után kutatva szűkült össze. Vaskos ostobaságnak tartotta, ha egyedül érkezett volna tárgyalni. Vajon ugyanúgy meg kellett küzdenie azért, hogy vezető legyen, vagy a hat láb predesztinálta őt, hogy kövessék.

A táltos elindult felé.

De hisz ez egy kanca! Nem igás, szilaj. Fehér szőrű, barna színű, forint nagyságú foltok borították a fejét és a nyakát. Előretolta füleit, ahogy közeledett. Aladár kihúzta magát, még így is beleborzongott, ahogy a terebélyes test karnyújtásnyira megállt tőle. Már csak a másik barna szemét látta, mikor az megszólalt.

– Ez itt nem szabad Önnek!

– Sokféleképpen fenyegettek már, de anélkül, hogy megmondták volna, miért, még nem.

– Az idehozandó vonat csakis rossz, így előtte-utána tébolyultan pusztítandó körötte minden. Az áthozandó vonat helye az én földem. Nem kisajátítandó egy vasúttársaságnak. Miért megfontolandó számunkra egy új Külső? Mi teremtendő közöttük, ha nincs maradandó? 

Aladár hátrébb húzta a fejét, távolodott a táltostól. Ez nem beszéd, így senki nem nyitja a száját. Tájszólást, idegen szavak beesését, bekeverését a mondanivalóba meg tudta érteni, fel tudta dolgozni, azonban ez számára hátborzongatóan hangzott. Hogyan magyarázhatna el bármit is olyasvalakinek, aki látszólag csak a jelenben létezik. Miként mutathatna a jövőbe, ha az illető el sem tudja képzelni, mi az. Mégis kíváncsiságot pillantott meg a másik szemében, érteni akarást. A vágyát: hallják, mit mond; lássák őt. A férfi tett még egy lépést hátrafelé.

Feje kigömbölyödött, füle fentebb húzódott, bőrét fekete szőr borította be. Megnyúltak végtagjai, mind a négy a talajt tapodta. Felnézett, visszasöpört egy hajtincset, ami a szemébe lógott. Felegyenesedett.

A táltos csukott szemmel beszívta a szagot. Egy ragadozóét, aki azért érkezett, hogy véget vessen az általa eddig ismert életnek. Megrezzentek a puha szőrpihék az orrán. Panka ezt nem akarta. El mindettől, vissza a méneshez. Távolodni, futni, rúgni és menekülni. Teste meglódult, átgázolt üldözőjén.

Aladár mindig is bízott gyorsaságában. Többször ugrott már lendülő kar elől, bár azokat mindig várta. A megriadt kanca letiporta, majd végigtaposott rajta, a férfi csak az utolsó lábakat tudta megkarmolni. A táltos riadalma kegyetlenül fájt. A második lábpár oldalba rúgta, hosszan sajgott, az első és az utolsó mintha szaporán mérte volna rá az ormótlan ütéseket. Akár egy távírdaüzenet – rövid, hosszú, rövid. Ezt az üzenetet hagyta maga után a táltos.

 

* * *

 

Aladár a fűben arra eszmélt, hogy reszket. Nem hitte el, hogy megtörtént. Túljutott a találkozáson a táltossal, végül kockát vetett a halállal, és nyert. Megmentette az irháját. Nyöszörögve talpra kászálódott. Teste minden porcikája pulzált a fájdalomtól, jelezte, hogy él. A sötét már nem akadályozta a látásban, tompaságot érzett teste hátsó részében. Lenézett, és megpróbálta megpörgetni mind a kilenc farkát. Egyik élettelenül feküdt a lengedező árvalányhajon. Ha több eszem lenne, most húznám el a büdöst, állapította meg.

Karjai lógtak, a Hold alatt mindent látott. A mező világosságban csillogott. A kanca eltűnt. Folytatás nélkül maradt a földbe tiprás. Csökönyösen álldogált ott, a tenyerét nézegette, ahonnan kicsúszott a kilencedik élete, és amivel eldobta a nyerő kockát a halál ellen. Ő jött ide, és érkeztével Bockvogel hengere. Eszközzé vált, a hatalom fustélyává. A nő, a helyi értékek szószólója, aki benne az ellenséget, a nyugalom megzavaróját látja. Igazat adott Pankának. A mérnök kevés annyira felforgató eseményt tudott elképzelni, mint a vasútépítés. Feldúlni Tündérkertet, ezzel kiszedni, útnak indítani belőle mindent, ami hasznosnak bizonyul. Lázálmaira azonban továbbra sem lelt magyarázatot. Mi a szerepe az orkánok kialakulásában, a lemosott hegyoldalakban, a beszakadt bányákban, és árnyéktalan nyarakban, hogyan okozhat saját tetteivel ilyen hullámokat?

 

Panka egész délután nyargalt. A lábán szivárgott a vér a karmolás után, azonban észre sem vette. Nem tért vissza a méneshez, tanácstalannak bizonyult minden első szava, miként mesélhetné el, mi történt. A szagától, a fekete szőrcsomóitól, a magasságától menekült. Attól, hogy túl közel került, hogy ráemelhette volna a mancsát. Ami alól nincs kibúvó. A karmait beléakasztotta volna. Ez az összekapcsolódás nyughatatlan lélekként rótta benne a köröket. A valóságban letaposott egy épp virágzó nőszirmot, majd berohant a tölgyek alatt az erdőbe. A hűvösben már két lábon járt, egyedül gondolkodott, mi történt. Ismét nem a ragadozó mivoltától rettegett. Érzései ágaskodtak, nyerítettek, és keltek útra benne, vitték vissza a helyszínre, a mezőre. Ahol már nem egy idegennel találkozott. Miattam változott át. Nem tudtam, hogy ilyesvalakik is léteznek a világban. Eddig nem lehettek, hisz mi voltunk, így együtt, nem találtunk, és nem is kerestünk kiutat mindebből. Aztán. Aztán nyílt egy ösvény, amin befújt a szél. És a levegőben megállt az ellenség szaga. Olyané, akitől csak menekülnöm kell. Így tettem, hallgattam magamra. Most már megláthatnám, megérezném, nem riasztóan orrfacsaró, büdös.

A nő megtorpant, hátratekintett, elsomolyodott, és szembefordult eddig megtett útjával. Négykézláb haladt az irányba, amerről érkezett. Beszélnie kell a férfival, ezzel a csizmába bújt, fölé toronyló, félelmetes kandúrral. Aki immár nem büdös, csak az a különös szag terjeng a közelében, ami akár kellemes is lehetne. Annak ellenére, hogy benne a főváros akarata vonaton gördült ide be, képtelen volt elfelejteni ezt a hórihorgas, esetlen átváltozó művészt. Akár egy maszkura, feszedezik a sárgásbarna kalapja alatt. Biztosan köpönyegforgató is, az ilyenek semmiképpen sem lehetnek mások.

Ellenállás – a helyi kozmosz alakzatai, bolygói és csillagai lüktetni kezdtek. Mozgolódás támadt. A központ összeeszkábálja a valóságukat, amely mögül nem látnak ki, amennyiben mégis, mindössze egy tennivaló várat magára – azt és úgy tegyék, ahogyan abból a távoli toronyból elrendelték nekik. Ezek elfogadhatatlanok a számára. Az ittenieket nem lehetséges betörni, akaszthatnak jármot a nyakukba, lerázzák előbb-utóbb, a hajtó nem ezekhez a völgyekhez, hegyekhez szokott. Ha szükséges, elbújnak, ahogy tették azt évszázadokon keresztül.

Nem akarok elbújni. Szembenézek a mérnökkel, a hozottmányával, és azzal, ami ezzel együtt ránk szakadhat. Félti a ménest, az embereket, és dühös, hogy a férfi az ellenségévé váltan érkezett ide. Az életritmusukat fel akarják törni, és nem a változástól tart, hanem attól, hogy kifosztják őket, megszüntetnek minden korábbi lehetőséget, és teszik mindezt úgy, hogy rákérdeztek volna arra, mit szeretnének az itt élők. Sarokba szorítottak bennünket. Ezt az utat ebben az erdőben fogjuk visszafordítani.

 

Késő délutánra járt már, Panka senkit sem talált Baróton. Egyedül az újonnan érkezettek mozgolódtak nyugtalanul, az alacsony, bakancsos férfi járt-kelt csoportosulásukban, és hangosan magyarázott. A nő sejtette, hová tűntek a többiek, egyelőre nem akart utánuk menni, az erdőben, szétszórva a település körül, nagyobb biztonságban tudhatta őket. A távolból érezte az élénken mozgolódó, toporzékoló ménest. Elfordultak tőle, és robogtak lefelé, a Koszorú-emelkedőt elhagyták, néhányan horhosokban, barlangokban kerestek menedéket. Panka továbbra is bízott abban, hogy nem egyedül kell szembenéznie a földformáló idegenekkel. Várta a földönfutókat – az erdők, mezők menekültjeit, a repülő hegyekről levitorlázókat és a megesett völgyek árváit. Nem szólt, állt egy juhar alatt, figyelt befelé a házak közé, amikor elkezdtek szállingózni, elszórtan gyülekezni odalent a munkásokat nézők. Félelemmel figyelték a kalangyába pakolt ásókat, csákányokat, letakart ládákban a dinamitokat, amelyek utat nyitnak a jövőbe. Gyors, pusztító, amivel beomlasztják idejüket, tereiket. Egyszer átélték, még egyszer nem fogják.

Mozogni kezdtek a fák, remegtek, rázkódtak, kilengtek. A házakról cserepek hullottak az utcára, a sarkokon álló dézsákra ráesett egy-egy csatorna. A munkások elrohantak az üres piactér irányába, elbotlottak az utcára, pánikban kiözönlő helyiekben. A sürgés-forgásban kétségbeesetten óbégató férfiak, zokogó nők és elveszetten tekintgető gyerekek keresték az egymáshoz tartozókat. Ablaküvegek repedtek ketté, repedések bukkantak felszínre és szaladtak fel és le a falakon, bútorok dőltek el. A kinti fergetegben Panka szeme előtt elvesztek a részletek, a rengésben a futók futottak, a formálók alaktalan formában folytak szét az épületek, szobrok és kutak között. A látvány alagútba sodródott, és a táltos beszorítva hánykolódott az egyre közeledő falak között. Elesett, reszketett és rángott a szabadság s a mozgás hiányától. Eszméletét vesztette.

 

Aladár önkívületben sírt, rátört és rázta a zokogás a kőris ágai között. Karmait belevájva kapaszkodott a kéregbe.

 

Baróton megszűnt a Föld nyugalma. Az élettelen szendergő felkelt, átváltozott. A lökések homorulatokként nyugodtak meg, valóságok zuhantak alá, minden, mindenki hullott a felhasadt metsződésekbe. A Föld az eddig nem létezést tépte a realitásba, a korábbi kapcsolatokat újraöltötte, új mintákat illesztett bele a megszaggatott szőttesbe. Formált, alakított és összekötött korábban össze nem függő részeket, sokadalmat alapított, ahol a homorú boltívek alatt haladt az út. 

 

* * *

 

Éjszaka volt már. A reszkető, hüledező, a félelemtől fulladozó emberek lassan, a sokktól darabosan mozogtak. A túlélők egy összedőlt ház udvarára próbálták összegyűjteni a testeket. Egyre több és több került elő, amint a helyiek és a vasúttársaság dolgozói elkezdték együtt végigjárni a katasztrófát. A régi menekültek szótlanul csatlakoztak a segítségnyújtókhoz. Törött deszkákon vagy kézben cipelték az övéiket a halmokhoz. A résztvevők egymás között halkan pusmogtak, fűrészek, balták és kötelek kerültek elő a fészerek mélyéből, hogy mindenkihez el tudjanak jutni, ki tudják szabadítani.

Aladár Tomast biztatta, hogy ne „Mi a kotta?” kérdésekkel zaklassa, amikor pontosan tisztában van vele, mit kell csinálni, hanem a brigádot vezesse. Amint szétszéledtek, a mérnök megnyugodott afelől, hogy a síneket nem rakják le, mert tereprendezni kell majd. Újjá kell építeni mindent, az élet nem állhat meg. A talajt vizsgálta, a törésvonalakat, a vájatokat az előkertekben. A korábbi bizonyossága elpárolgott. Ugyanakkor meggyőződése volt, hogy az eseményektől függetlenül Augustin Bockvogel további lépéseket tesz majd, hogy a korábbi szerződést módosíttathassa, és még kedvezőbben megköthesse.

Panka egy földsáncról figyelte a munkát. Fekete pontok ide-oda mozogtak a fáklyákkal. A megszerzett bizalom a nyakában csimpaszkodott, és húzta lentebb és lentebb, hogy menjen, rendezze el a futók és a saját ügyét. Meg kell keresnie a mérnököt, és feleletet követelnie tőle. Ha nemleges választ kap, valóban ellen fog állni a betolakodóknak. Pitymallott.

Aladár nem irányította az embereket, tették a dolgukat maguktól. A nőtől nem messze egy kidőlt faldarabon üldögélt, és a futókat figyelte, ahogy a törmelékek eltakarításán szorgoskodtak a helyiekkel. Panka közelebb araszolt.

– A kérdéseimre továbbra sem válaszolt.

A férfi meglepődve ocsúdott fel, pislogott, és a nő felfedezte azokat a távoli színeket a szemében, aminek korábban nem tudta a nevét.

– Ide egyhamar nem jön senki sem vasutat építeni. Mintha védekezne a táj.

– Úgy érti, Fias?

– Ki?

– Fias, aki a Koszorú-emelkedő alatt fekszik.

– Nem tudom követni.

– Ön járt kint az erdőben. Tudom, láttam… Találkoztunk.

– Miért mondja mindezt?

– Mert mi voltunk, vagyunk és leszünk Fias. Onnan kelünk, oda érkezünk vissza, és ott vagyunk. Számára egylényegűek vagyunk. Neki nem számít, kik vagyunk.

– Úgy hangzik, mint egy istenség. De alighanem nem az.

– Szégyellje magát, hogy idejön, és így beszél még mindig. Nem ért Ön semmit, csak a rombolást, az egyenesítést, a tervek megvalósítását a valóságban.

– Tudom, hogy találkoztunk, végigrobogott rajtam, elvesztettem az egyik…

Panka érezte, ahogy töpörödik. A szorítást, a lehetőségek délibábbá válását és a ragadozó szagát. Reszketett, összeszorította az állkapcsát. Lekapta Aladár fejéről a kalapot, és elrohant vele az erdő irányába.

A férfi nem mozdult, majd mégis felkerekedett, mintha megvárta volna a teljes világosságot. Amint kiért a településről, átváltozott, magára rángatta csizmáit, hogy minél gyorsabban utolérje a nőt. Tudta, hogy ha egyszer nyúlcipőt húzott, a táltost lehetetlen lesz utolérni. Hallotta kacagása csilingelését, ahogy a tölgyek, lucok, gyertyánok és kőrisek átadták üzeneteit. Aladár szédült, de rohant tovább, nyomát itta a talaj. Az elsuttogott ígéreteket követte, felfigyelt a lassan elhaló zöngésekre, a zöngétlen hangok egyenletességére, a folyamatos zúgásra, a szél morajára és az ágak ropogására. Már nem Pankát hallotta, hanem az üvöltések egymásutániságát, ahogy az igazságukat kántálják torokhangon. Aladár mormogott, lüktetett a torka, nyolc farka felkaparta a föld felső rétegét, amikor megállt körülnézni. Némaság és alvás bomlott ki a korábban élettelennek tartott környezetből. A nő nem veszett el, nem vált párává, Aladár felfedezte magának az erdő ritmusában. Ő maga úgy lépett, hogy a hátsó lábait kitartotta hátra a magasba. Egy-eeeegy. A kettőjüket érintette össze Fias, majd kinyílt. Immár ott csillant meg Hetevény a folyamatosságban. Panka látta a Koszorú-emelkedővel szemben a férfit. Sült gesztenyét falt. Mégsem szólt, nem akarta megijeszteni. Eljövendő órák tennivalója. Otthon, ami folytatandó, állapította meg Panka.