Gozner Gertrud fotóblogja1: női tekintetek egymás közt. Ékszerek, legyezők, múlt századi ruhák. Macska. Cigaretta. Tükör. A modellek visszatérnek – különböző helyzetekben, képsorokban ismerősökké válnak. Olyan bensőséges, érzéki játékok képei ezek, amelyek emberi szerepeket, vágyakat és félelmeket tematizálnak. Öt olyan képet választottam ki, amelyek esetében ez a játék nem magánügy – a fényképész( nő) és a fényképezett (nő) játéka – marad csupán, hanem a kéj és a morbiditás egymásba l/játszásának ősi élménye tűnik fel bennük/rajtuk keresztül.

Gilbert Durand archetipológiai rendszeréhez alkalmazkodva, azt vizsgálom, hogyan reprezentálnak bizonyos alapvető emberi képzetköröket ezek a képek, smegpróbálok rámutatni arra, hogy egy kép, médiumának eszköztárával hogyan teremti meg a szimbólumok többérvényűségét, s ezáltal hogyan hozza létre a Durand-féle statikus képi konstellációk átjárhatóságát. Ez az átjárhatóság pedig egy olyan lehetőség, amely révén – és az emberi fantázia polemikus működése folytán – a képek szemlélése közben egy állandó mozgás alakul ki a szimbólumok (lehetséges) jelentései között. Ezt a dinamikát, mint egyfajta folytonos izgalmi állapotot, látom Gozner Gertrud képeiben, aki olyan megjelenítési formáit választja a női testnek, amelyek hangsúlyosan rájátszanak Erósz és Thanatosz hátborzongató, együttes jelenlétére.

Mohó kísérlet

„Légy az, ami a bölcs kéj / fölhámja, a gyümölcshéj / remek
ruhája, zöld szín / fán, tengeren a fölszín: / mélységek látszata.”
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke)

A Ragadós2 című sorozatban egy barokkosan göndör hajú, félmeztelen lány cseresznyét kóstol. Nem csupán húsos ajkai ízlelnek, hanem gyömölccsel borítja be mellét és ágyékát is, ökölbe szorított kezével facsarja a gyümölcs piros levét gondosan hímzett, törtfehér melltartójának szövetére. S végül az édes, vörös lé egész testén végigcsurog.

A közhellyé használódott gyümölcs itt nem egyszerűen kívánatos, nem csupán az ajkakhoz simuló, gyöngyfogakkal átszakított, fröccsenő kísértés. A mohóság, a szenvedély itt szétszed, felfal, fürdik abban, ami csupán ízelítő szokott lenni. Az első képen3 mintha vér mocskolná be a míves fehérnemű rendjét. Határozott mozdulat az átlósan benyúló kézé, szigorú az ököl, élesen rajzolódnak a szöveten a csipkeminták, rajta a piros csíkok – ott, ahol az anyatej forrása lenne. Nem mosolyog az arc, nem önfeledt lendület van e képekben, hanem statikusság. A kép mintha azt mondaná: ez lett. Ölelkeztem a cseresznyével, s vérré vált a bőrömön. Szenvedés és szenvedély kettőse. Átértelmezi az egyetlen szem gyümölcsben rejlő ígéretet a szétpasszírozott hús látványa. Az előtérben mégis egy megrezdülő hajtincs. Földszín. Barna puhaság, mozgó csigafürtök borulnak az arcra, mely csak félig látható: Nem undorodik, nem fáj semmilyen seb. Figyel. Figyeli a saját testét. Pirosmaszatos ajkai ráncokba szűkülnek, mint az ökle, amelyből a vér-gyümölcsnedv kicsepeg.
A következő (kép)pillanatban már nincs arc. Tenyér van, melyben úgy tárulnak fel az ártatlan, összegyűrt gyümölcsök, mint Krisztus sebei Tamás előtt. EZ van: (nem) vér, (nem) halál: zöld szárú, piros húsú cseresznye. De az előbbire merőleges irányból benyúló, szétnyitott tenyér mögött mégis véres az ágyék. Elmosódott folt a fehérneműn. Ebben a stádiumban már nem lehet szétválasztani a kétféle sötét vizet, a menstruációt s az édes szerelmi bájital szertefröccsent cseppjeit. A méh gyümölcse. Ropogós finomság s a fájdalom sebei. Tiltott gyümölcs, amit az iméntmégmarkában rejtegetett, smost (arc nélkül)mintegy szégyenlősesnmegmutat. Mint egy huncut kölyök és mint Éva a kezdetekkor. Bűnjel.

Mintha egy áttetsző kékesszürke réteg fedné be az amúgy harsánynak megszokott piros–fehér ellentétet. Ez a lágyítás matt hatást, komorságot idéz, mintegy lehalkítja a látványt. A test mögött nem nyílik a tér, hideg, szürkés homályba olvadnak a csípő, a törzs vonalai. Nincs távlat, csak a nő és a teste, részletekben, közelről – mégis elmosódva. Egyedül az átlós komponálás biztosítja a kép dinamikáját s a haj csigavonalai. Ez a hűvös atmoszféra nem otthonos. Szemben áll a megjelenített intim játék bensőségességével, a megidézett szenvedély forróságával. Az arctalan lány (sosem látszik a tekintete!) mintha kötelességből, az őt szemlélő tekintet (egy másik ember, egy kamera) öröméért csinálná végig azt, ami másnak talán izgalom lenne. Halvány bőre rózsaszínből fehérbe játszik: rajta a melltartó, mint szigorúan szerkesztett épület: nem gyűrődik meg, nem verődik derűs ráncba rajta a csipke. Eltakar, kiemel, rendben tart. A színe nem makulátlan: törtfehér, nem feddhetetlen. Nem látszik a köldök, térd fölött elvágva a combok is. Elvész a derék s a csípő íve, amelyben az egész test vonala folytatódhatna: beteg folt marad a nő öle. A határozott kontűrök, elkülönülő színfoltok hiányoznak. Helyettük a vegyülésnek, a bizonytalanságnak, a szét-nem-választottságnak a tisztát(a)lansága érvényesül. Különösen kevés sárga szín van az árnyalatokban. Nincs tisztító tűz, nincs áttetsző víz sem.Mintha közömbös volna a lángoló élvezettel és a szikrázó fájdalommal szemben is. Elvész a kettő között.Mindkettőt magán viseli mégis, mert ez az acélos hideg feszültségeket hordoz.

Kétféle falánkság találkozik e képeken: a kíváncsi és türelmetlen szexualitás és az ízeket mohón „elsüllyesztő” étvágy. S a folyékony vörös révén ezen állandóan átjátszanak a vér, a nyílt seb – az elfolyó élet képei. Ám mindvégig ott lebeg annak tudása is, hogy ez tulajdonképpen egy geg. S ez a megmutatás-leleplezés: egy folyamat vége. A sorozat címe is ezt az embertelenül „édes” poént emeli ki: Ragadós. Ragad a bőre, a ruhája. Játék volt ez. Kísérlet a saját testével is. A közvetlenség legradikálisabb formája, megismerés öt érzék csatornáin át. Darabjaira szedi, tekintete követi, ahogy ujjai szétpasszírozzák, megemészti, beszívja a bőre, érzi az illatát, hallja, ahogy szétszakad a gyümölcs fényes bőre a fogai között: nincs már titok. Ez marad: egy kupac törődött gyümölcs szétázott tenyerén. Elvetélt élvezet?

Kézben tartani a halált, avagy csínytevések a biológia-szertárban

„Tárgyalj bolond szeszéllyel, / komázz halál-veszéllyel, s kacagd
ki azt a buzgót, / kinek a mély kell.”
(Kosztolányi Dezső: Esti Kornél éneke)

Egy másik nő. Három kép.4 Hullámzó barna kazal helyett szögegyenes, pánttal leszorított szőke haj. Arctalanság helyett szemkontaktus. Barokk lágyság helyett szigorú reneszánsz vonalak, markáns arccsont, keskeny ajkak, hosszúkás formák, hangsúlyos kulcscsont. Szenvedély-nyomok helyett már-már steril tudományosság monokróm képekben.

Függőleges kompozíció, biztonság, emberi arányok. Fehér köpenyben, laboratóriumi hangulatban ez a nő is megmutat, leleplez. Mellmagasságban egy kettémetszett emberi szív makettjét tartja – és szemeivel mintha magyarázna, összpontosítana. A szem és a szerv-makett a két legélesebb része a képnek. A homlok kicsit előredől, mintha nyíltan azt mondaná: Látod, ez van: két üres üreg – amitől létezünk. A gombolatlan köpeny alatt mintha csupán a meztelen test lenne, de egy keskeny vonalban (a két félszív között) átsejlik a fekete melltartó. Fekete fehérnemű, szív a mellkason kívül – eltakarja a nyitott köpeny miatt izgató melleket. Provokatív látvány. A néző szeme fel-le mozog a két műanyag modell és a nő tekintete között. Tipikusan reneszánsz érzés a háromszög-kompozíció által keltett feszültség is.

A fejpánt glóriaként vonja körbe a palást-hosszú hajat. Egy magasabb tudás feltáró megnyilatkozása vagy a meztelen őszinteség iróniája: Tessék, odaadom, itt van, érintsd meg! Tanít a gesztus, de közben számon kér, reakciót figyel a tekintet: a fej lefele hajlik a kezek felé, míg a tekintet felfelé fordul, kinéz a képből. A kép legvilágosabb foltja a vasalt fehér köpeny. Világosabb, mint a nő bőre, nem is tartozik szervesen a testhez: felvett szerep, amelyhez könnyen asszociálhatók a tudomány, a laboratóriumi hangulat, a biológia anyagi világának precíz tényei. A legsötétebb foltoknál, a tarkó környékén a haj árnyéka keretet ad az arc ívének, s ezzel aláhúzza a fej és a két fél szív formája közötti hasonlóságot. A műszerv csupán modell, jelölő: hiányzik belőle az élet és halál nedve, a vér. Arányaiban is nagyobb, mint egy valódi, emberi szerv (talán nem is az): nem férne bele a mellkasba, ami mögötte van, amit eltakar.
A fekete-fehér képet a szürkék árnyalják, a kontrasztokat dallamba rendezik. A különböző textúrák (haj, bőr, textil, műanyag) további festőiséget adnak. A szűk kompzíció, a majdnem kilógó fejtető, könyök és váll, valamint a perspektívátlan, függőleges fénysávokból álló háttér arra kényszerít, hogy szigorúan a nőre és cselekvésére figyeljünk – ez a meghatározottság pedig nem engedi, hogy ne idézzünk meg olyan színeket, amelyekre a kép tárgyi elemei utalnak. Így jelenik meg itt is a piros-fehér kontraszt. A kép olyan, akár egy csendélet. A két kézben, külön feltarott szívkamrák statikus szimmetriája mögött mégis felkavaró kérdésre bukkanunk: Mért meztelen a nő? Mit takar az előtérbe taszított két makkszerű forma?

A következő kép újabb kaland a biológia-szertárban. A nő, aki az imént műszívet mutatott, most arcához emel egy kitömött nyestet. Úgy közelíti ajkához a talapzathoz rögzített rágcsálót, ahogy a mesében készül megcsókolni a lány a békakirályt. De ez a lány nem fél, nem bizonytalan, arcát nem a kényszerűség irtózata jellemzi. A kép átlója mentén néz szembe egymással a két tekintet. A középső rész üres: a két száj közötti szabad tér dinamikája hordozza a csók lehetőségének feszültségét. A túlexponált női halánték kiemeli a profil félig lehunyt, figyelő szemgödrét. Az orr tövén feszülő ránc az enyhén csücsörítő ajkakhoz vezető vonal. Legélesebben az érzékszervek rajzolódnak ki, a nő álla egybeolvad a háttérrel. A fehér ing ezúttal gallértalanul, áttört virágmintákkal a feminitást hangsúlyozza. A kezek aktívak. Az egyik emel és megtart: a kép aljában a három ujj, mintha három fehér, görög oszlop lenne. A jobb kéz cirógat, bemozdul: a gesztus egyszerre jelent hívogatást és érzéki kényeztetést. Ez a simogató, hízelgő érintés az egyetlen konkrét kontaktus a nő és az állat között. De milyen ez az állat, amit mintha csábítani akarna? Egy ugrásra kész testhelyzetben megmerevedett, kitömött nyest. Az emberi testhez képest apró, szőrös rágcsáló NEM ÉL. A cirógatás, a flört így groteszk és ironikus fricskává válik az undorítóval, a félelmetessel s az elmúlással szemben is. Csábít, mert ura a helyzetnek, mert tudja, hogy igazából nem veszélyes a játék, amelybe belekezdett: a másik fél tehetetlen. Csábít, mint a szörnyeteget a szépség. Formailag, arányaiban fallikus szimbólumként érthető a támadó pózban megdermesztett állat. Az orális szexet ez egyszerre láttatja visszataszítónak és mégis olyan helyzetnek, amelyet ez a nő kihívónak érez, s amelyben, tudja, bizonyos szempontból övé lehet a hatalmi pozíció: a másik öröme tőle függ.

Újabb kép, újabb ambivalencia a visszataszító és az érzéki között. Egy emberi koponyát tart gyűrűs bal kezével a fehér köpenyes vállán a már ismerős arc. Az élő nő testrészei (fej, váll, kéz) mintha keretbe foglalnák (képben tartanák) a ha lál szimbólumát. Két fej ellentétei, viszonyulásai. Mintha a kedvese felé dőltené szelíden a fejét, úgy simul a koponyához.

A koponya nem csupán halál-jelkép, hanem a megmaradás, a túlélés mintája is – emléke valaminek. Földi maradványa a testnek, amely egykor ugyanúgy érzett és élvezett, ahogy a nő, aki a kezében tartja. A két „arc” egymás mellett formai ellentétpár is. A fehér szemgolyó kidomborodó mozgására a koponya barlangszerű, sötét szemüregei felelnek. A karaktert adó, szeplős, szögletes orr helyett olyan alagútszerű mélyedés található, amelyen akadály nélkül át lehet látni, s nem tölti ki az egyéniség egy formájaként a teret. Hús-vér ajkaknak a fogak hiánya válaszol, az ép formának a csonkaság. Az emberi testnek ez amás-állapotamindig felkavaró. Többletelem a fényképen a szögletes gyűrű. Ékszer, pecsét, dísz, hatalom-jelvény a nő középső ujján, amely vállán tartja a koponyát. Ez – mintha belaharapna az ing fehérjébe a maga szilánkos, éles felső állkapcsával. De nem okoz fájdalmat: szinte gyengéd mozdulatlanságban örökül meg a pillanat a fényképben.
Ez a közelítő gesztus egy másik játék saját félelmeinkkel. A nő higgadtsága, ajkai sarkában a mosolyt sejtető lukacskák többrétűvé teszik a viszonyulást. Nem szembe(sz)állni akar a halállal, hanem magához szelídítené. Nem vitatkozik, ellenkezik a halállal, nem is akar szilajul farkasszemet nézni vele. Cinikus inkább ez a tekintet, mely egy adag Hamlet-utánérzéssel teszi fel a Kérdést: „Mit gondolsz, Nagy Sándor is ilyenné lett a földben?” Ez a kép nem szelidíti valamilyen teriomorf szimbólummá, rettegtető mesealakká a kérlelhetetlen rothadást, s így a koponya direkt látványa a nő szokatlanul bensőséges rá-pillantásával enyhén (?) perverz hatást kelt.

5 kép, 2 játék

A cseresznyés képek túlmutatnak a nyilvánvaló erotikus utalásokon, s a vér– gyümölcs ellentétre épülve az elmúlás–élet lüktető kettősére is utalnak. Összekapcsolják a gyomor s a méh mélységeit – s a foltot ejtő vér képével a katamorf szimbólumoktól átlépnak a niktomorf szimbólumok konstellációjába.

A fehér köpenyes nő, mintha iskoláskori játékát folytatná5, élné újra – de átlépve a kiskori csínytevés szintjén – nőiségét, vágyait és csalódásait értelmezi. A félelmetes elemeket (kiragadott emberi szerv, fogát vicsorító rágcsáló, koponya) ezeken a képeken főként a kézi manipuláció különböző formái (szétszedés/megismerés, cirógatás/hízelgés, felemelés, érintés) „teszik ártalmatlanná”, de itt is van átjárás, hiszen a bizonytalant, az ismeretlent (az elmúlást) a szemkontaktus, a ránézés bátorsága szelídíti meg.

Kitekintés: plusz két gesztus

Ez a két sorozat az idővel s az emberi türelmetlenséggel, a feszülő ösztönökkel való viaskodás egy-egy személyre szabott példája. Két történet a számtalan hasonlóból. Erre válaszként említenék példaként két másik alkotást.

Erósz és Thanatosz szürreális találkozását Philippe Halsman In Voluptas Mors című fotója úgy fogalmazza meg, hogy hét (!) meztelen női testből alkot koponya formájú kompozíciót. Élő-kép a Halálról. Ezzel a megoldással nem csupán a két erő örök egymásmellettiségét, hanem szétválaszthatatlanságát is kiemeli. A cím is értelmez: a beteljesüléssel meghal a vágy. A fénykép tulajdonképpen egy Salvador Dalíról készült portré 1951-ből. Elemzés helyett csupán azt szeretném megmutatni, hogy a Gozner Gertrud képei által is felvetett problémákat hogyan lehet kompaktabb, összetettebb formában művészetté alkotni.

Ahogy az első két képen a lány a cseresznye színes levét teste minden szegletére csurgatja, úgy hint festéket keresetlen mozdulatokkal Jackson Pollock6 is a földre terített vászonra. Gozner fényképei néhány pillanatot állítanak meg/ki ebből a folyamatból, míg Pollock festményei megőrzik az action painting felfokozott dinamizmusát. A fotókat nézve egy játék emlékeit látom. A festményeken azonban (a színek villódzó rétegeiben, a vonalak hálójában, a festékfoltok és a tisztán maradt vászon párosában) ott van az élet ritmusának absztraktja: benne van minden egyes történet, melynek alakulását legtöbbször a véletlenek, néha pedig mi magunk irányítjuk. A gesztusművészetnek ezen darabjai olyan kozmikus örökmozgást idéznek, amilyen dinamikát valószínűleg Durand is meglátott az emberi képzelet struktúráinak rugalmas rendszerében.

JEGYZETEK
1 www.gozner.egologo.transindex.ro
2 gozner.egologo.transindex.ro/?p=33
3 Gozner Gertrúd kiállítása a kolozsvári Tranzit Házban, 2008. április 1–22. között volt megtekinthető.
4 A Bensőséges viszony című sorozatból. http://gozner.egologo.transindex.ro/?p=68

5 Hogyan közelednek az iskolás gyerekek a biológiaóra furcsa kellékeihez? Nevetéssel, groteszk játékokkal távolodnak el, ártalmatlanná teszik azt, ami undorító, megdöbbentő. Ki nem öltöztetett már nagyszünetben csontvázat (aminek persze neve is volt!), ki nem szorongatta meg a női test izmait mintázó műanyag babát, és ki nem csúfolkodott üvegszemű, kitömött, szemléltető eszközzé szelídült vadállatokkal?
6 Jackson Pollock, festőművész (1912–1956). A leginkább absztrakt expresszionizmusként, gesztusfestészetként, illetve New York-i iskolaként emlegetett festészeti irányzat központi egyénisége.