Patricia Lockwood: Erről nem beszélünk. Fordította: Morcsányi Júlia. Magvető, Budapest, 2022.
GyA: Nyugtalanító, sötét hangulatú könyv az amerikai író első regénye. Olyan, mintha egy figyelemhiánnyal küzdő túlmozgásos gyermek elméjéből tekintenénk ki: hihetetlen gyors egymásutánban pörögnek a képek, hangok, gondolatfoszlányok. Pedig a felnőtt, polgári foglalkozása szerint, talán éppen tanár narrátor, „csupán” internetfüggő, aki egy megnevezetlen közösségi hálózat által szimulált valóságba zárva tölti mindennapjait, és csak ritkán vesz ki szabadságot a portáltól. Influenszerként folyamatosan frappánsnak vélt saját tartalmakat oszt meg, követőinek tábora mégis akkor duzzad fel látványosan, amikor közzéteszi leghíresebb posztját: „Lehet egy kutya ikerpár?” Ettől kezdve „internetszakértőként” tart nagy sikerű előadásokat a világ minden sarkában, miközben függősége még inkább visszafordíthatatlanná válik.
AA: Mint az emésztő szenvedély minden megnyilvánulása, Lockwoodnak az online élményhez írott impertinens, sziporkázó szerelmes üzenete is egyszerre ijesztő és vonzó. A könyv nem (csupán) a közösségimédia-függőség érzékeny kritikája, hanem tükrözi az internetes connectedness keserédes kettősségét is.
GyA: Éppen ezt az édességet nem érzem a regényben, amely belső nézőpontból kínál hatásos rálátást egy olyan világra, amelyet többé-kevésbé mindnyájan ismerünk. Az első rész a közösségi hálózatok legmélyebb bugyraiba vezet, ahol az internetes fórumok sajátos nyelvét beszélő, saját identitással rendelkező szubkultúráinak az abszurd valóságtapasztalatát ízlelhetjük.
AA: Lockwood nyelvi játéka jól kiemeli a közösségi médiák fő problémáját, azt a jelenséget, amelyet a társadalomtudósok context collapse-nek neveznek. A kontextus összeomlása az a folyamat, amelyben a fizikai életben jól elkülönülő, sokféle közösség, amelyhez tartozunk, egyetlen lapos térré olvad. Ezt a teret írja le Lockwood. Ironikus, hogy a homogenizálódó térben való jelenlétünket éppen a több felhasználói névre, azonosítóra töredező azonosság elvesztése kíséri.
GyA: Felkavaró nyomon követni a narrátor szabadságvesztését, aki tudatában van függőségének, sőt, tesz is egy elkeseredett és sikertelen kísérletet a szabadulásra, amikor telefonját széfbe záratja, hogy aztán később zokogva követelje férjétől a zár kulcsát.
AA: A narrációban ez a túlfokozottság végig megmarad. A regénynek nincsenek olyan „másodlagos” részei, amelyek a történetnek keretet hivatottak adni. Minden egyes öngerjesztő bejegyzés – éppen úgy, mint a közösségi hálózatokon közzétett posztok többsége – letaglózni szándékozik, legalábbis felhívni a figyelmet. Mint minden szenvedély, a netfüggőség is kiszorítja és eltompítja azt, amit valóságnak nevezünk, ugyanakkor megteremti a maga valóságként működő narratíváját („tartott valahová”), amely úgy tűnik, éppen a fásultságból ébreszt fel.
GyA: Érdekes, hogy az elbeszélő rendkívül tárgyilagosan, mintegy távolságból tudja szemlélni önmaga helyzetét. Folyamatosan tömör, precíz, maróan ironikus megállapításokat tesz az internet működéséről és a közösségi hálózatok által beszippantott emberről. „Kapitalizmus! Fontos volt gyűlölni, még ha így jutott is pénzhez az ember” – mondja. Vagy: „az ember csatlakozik egy csoporthoz, hogy fotókat lásson az unokaöccséről, öt évvel később pedig már laposföld-hívő”. Bár a regény személyes tapasztalatokat mutat be, a narrátor, akinek „már fogalma sem volt, hol ér véget ő, és hol kezdődik a tömeg”, mégis azt a kollektív hangot képviseli, amelyet a közösségi média alakít: „egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy az egész világ egy nagy tudat”.
AA: A pimaszul lírai tudatfolyam az online-folyam tudata.
GyA: A saját hangján történő megszólalás lehetőségét is kétségbe vonja: „Egy agy, egy nyelv, egy hely, egy idő?” Szinte állandóan mániákusan reflektál nemcsak önmagára, hanem az írás aktusára is, megkérdőjelezve a narráció olyan kategóriáit, mint például a cselekmény (amelyet viccnek nevez), tudatfolyam („De mi a helyzet a tudatfolyammal, ami nem teljesen a sajátunk?”) vagy éppen a kihagyásos szerkesztésmód.
AA: Éppen a reflexió képessége jelzi, hogy függősége ellenére, még két világban él. A harmadik személyű elbeszélés akár az optimizmus jele is lehet.
GyA: A narrátor valódi élettere inkább a virtuális világ. „Eltűnt az internetben” – állapítja meg magáról, majd beszámol arról, hogy mennyire nehezére esik megtenni olyan hétköznapi dolgokat, mint például a tisztálkodás vagy az öltözködés.
AA: Igaz. A fordulópontról például azt jegyzi meg, hogy megszakítja az „élet hétköznapi folyását”. Sajnos a fordításban itt elvész a folyamra utaló stream of regular life gazdag jelentéstartalma.
GyA: A történések retrospektív megjelenítése a tudatfolyam-technika segítségével történik. Az elbeszélő tudatáramlása azonban nem egy vég nélküli monológban valósul meg, hanem rövid töredékekben, amelyek sokszor váratlanul szakadnak meg, ezzel a szerkezettel is az idővonalon való görgetést, a sokszor teljesen eltérő tartalmak közötti szörfölést imitálva.
AA: A szörfölés mint létélmény nemcsak a virtuális, hanem a tapintható világot is jellemzi. Az első részben a virtualitásban lubickoló áldott tudatlanság őslevesét olyan elemek fűszerezik, mint „művészi körmök közelképeken, egy kavics a világűrből, egy tarantula összetett szeme, egy vihar, ami olyan, mint az őszibarackkonzerv a Jupiter felszínén”. De a valóság hidegzuhanyát ábrázoló második részben azt látjuk, hogy ettől a kavalkádtól nem sokban különbözik a finom társadalomkritikával érzékeltetett való világ a maga fogyasztói kincseivel: a Men’s Wearhouse öltönyeivel; a T. K. Maxx próbafülkéivel, a Shoe Carnival polcaival, a Michael’s kartonlapjaival; a virágüzlet babarózsáival; a cukrászda teasüteményeivel.
GyA: Erős hatású, szokatlan víziók jelennek meg a szövegben. Gyakori bennük a tűz motívuma: „a férje áttört a hullámzó vörösségen, hogy megmentse, de kiszabadult a szorításából… eközben a nap, amin állt, letört, és a tengerbe zuhant”.
AA: Valóban tűzpróba a két világ közötti átmenet, amelyet igen provokatívan jelenít meg a mű. Olykor egészen finom utalásokkal dolgozik, például amikor a sejtek túlszaporodásával jellemzett szindróma leírása éppen a diarés önkifejezés online fraktálját idézi: „az idegsejtek mind elszigetelt tokokba vándoroltak, ahol sosem fognak kommunikálni egymással… Tíz szó, esetleg”. Ilyen elszigetelt tokok gyakran a netre fellőtt szösszenetek a maguk limitált szókészletével, a hashtagekkel. Máskor szó szerint ismételt kifejezések segítségével történik meg az átlépés. Online héroszunk eredetileg játékosnak szánt üzenete, „ha még meglesz a világ mire megszületik haha” egészen átminősül, amikor a betegen születendő unokahúg valóságának fényében hangzik el. A nyelv nem idomul a valósághoz, a második részben nincs stílusváltás, de valami egészen felkavaró sejlik fel az ismétlődő szavak mögül.
GyA: Néhol nagyon sántít a magyar szöveg, vélhetően tükörfordítás miatt. A sok közül leginkább egy kifejezés zavarta a fülemet. Többször is szó esik a portálban élő emberekről. Miért nem a portálon élő emberek? (Elvégre azt szoktuk mondani, hogy lóg e neten, nem pedig lóg a netben.)
AA: Az angolban az „on” prepozíciós szerkezet mellett meghonosodott „in the portal” kifejezés érzékelteti, hogy a netes interfész már nem csupán mágikus átjáró, hanem önálló világ, amelyhez tartozni lehet. Miközben bejárja a „közösségi eszme szennyvízcsatornáit” (a közösségi gondolkodást jelentő communal thought fordítása nem az egyetlen döcögő kifejezés a magyar szövegben), Lockwood együttérző iróniával vizsgálja, hogyan menekülhetünk a függőségből, amit a kapcsolódás vágya okozhat.
GyA: Bár a regény nem akar történetcentrikussá válni, a második rész eleje mégis értelmezhető a függőség-történet pozitív fordulataként, amikor az elbeszélőt a családi dráma kiszippantja az internet biztonságosnak hitt világából: „Súlyosan kizuhant a széles, meleg miből, ki a történetből, ami úgy tűnt, az utolsó utáni pillanatig igényli, hogy állandó társszerzője legyen.”
AA: A netfüggőség mögött (is) a valahová tartozás vágya húzódik meg, az, hogy elmondható történetünk legyen. A narratíva, a mese részének lenni ugyanazt jelenti számunkra is, mint a regénybeli baba számára: „…egy halk hangot, ami megnyugtatta, hogy odakinn minden megy tovább, és menni is fog”. Lockwood explicite is rákérdez arra, hogy hol következik be a koherencia törése: „A kurzor ott villogott, ahol az agya volt. Egyik igaz szót pakolta a másik után, aztán az egészet betette a portálba. És akkor már nem voltak igazak… Hol volt a fikció?” Az összefüggő narratíva éppen a valós és a virtuális közötti kvantumugrásban szakadhat meg. Visszafelé vajon sikerül a kvantumugrás? Vagy a modern identitáshoz elválaszthatatlanul hozzátartozik a folyamatos átjárás?
GyA: A portálról való sikeres leválást sugallja a befejezés, amikor a narrátor megkönnyebbülve tapasztalja, hogy a hátsó zsebéből valaki éppen ellopja a mobilját. Az életveszélyes ugrás sikerült, az ugrás végrehajtója pedig a tőle megszokott gyorsasággal tudatosítja magában: kevesen múlt, hogy megúszta. Ez pedig számomra inkább az emberi élet egyediségét, törékenységét, az ugrás kegyelmi jellegét, mintsem megismételhetőségét igazolja.