A családunknak volt egy kis nyaralója a Jakobi nevű falu határában: tartozott hozzá egy pár fából álló gyümölcsös és egy veteményes, de a szüleink ritkán gondozták őket. Ha éppen termett némi szilva és barack, leszedték. A veteményest időnként kigyomlálták, aztán bevetették tökkel vagy dinnyével, majd néhány hónappal később, amikor megint kimentünk a házhoz, meglepődtek rajta, hogy a föld termést hozott. A nyaralóban töltött idő általában azzal telt, hogy apánk a kertben ivott, majd késő délután a hűvösbe húzódott, és elaludt. Anyánk romantikus regényeket olvasott, rádiót hallgatott, vagy elvitt minket sétálni a környékbeli földekre. Amikor megállapították a leukémiát, átszokott az orvosi krimikre.
A nyaralótól néhány száz méterre húzódott egy széles öntözőcsatorna, a helyiek Kanálisnak nevezték. Amikor félig megtelt vízzel, néha előfordult, hogy a szegényebbek kivonultak tapogatóval harcsára halászni, és vödörszámra hordták haza a halat. Amikor a Kanális kiszáradt, a fivéremmel, Gabinnal leereszkedtünk a meredek parton, kincseket kerestünk a gyűrött bőrre emlékeztető száraz mederben, de ritkán találtunk bármit eldobott műanyag flakonokon és csigaházakon kívül. Gabin leltárt vezetett: ma délután láttunk huszonhárom vizespalackot, tizenöt sörösüveget, négy nejlonszatyrot, negyven csigát, hat döglött kárászt és egy cickányt. Úgy tekintett ezekre a listákra, mint amik a számokon keresztül elárulnak valamit a Kanális valódi természetéről, bár nem volt képes megfogalmazni, hogy micsodát. Már akkor is engem kért rá, hogy öntsem szavakba az összefüggéseket: a döglött kárászok számának változása az elmúlt két hónapban bizonyára jelent valamit, amit emberi nyelven is el tudunk mondani. Azt feleltem neki, hogy a számok alapján a kárászok sosem fognak elfogyni. Ezt odaírta a lap aljára, de kérdőjellel: sosem fognak elfogyni?
Egy télen a nyaralóban töltöttük a hétvégét. Anyánk már túl gyenge volt ahhoz, hogy szánkózni vigyen, apánk pedig egyre nehezebben viselte az otthoni bezártságot, kifogásokat keresett, el kell mennie cigarettáért, vásárolnia kell egy lottószelvényt, feltétlenül beszélnie kell valakivel a presszóban. Csak órák múlva jött haza, szaglott az alkoholtól és cigarettától, lefeküdt anyánk mellé a kinyitott kanapéra, a televízióval szemben – egy illuzionista éppen eltüntette a grumfordi adótornyot; egy másik megevett öt élő ékszerteknőst a terráriumukkal együtt, majd egyenként mindet elővarázsolta a testnyílásaiból. Apánk elaludt. Anyánk nézte tovább a bűvészeket. Aztán az éjszakai híradót, aztán az este tízes filmet, aztán a délutáni sorozatok ismétléseit: a vége felé félt elaludni, rettegett, hogy nem ébred fel többet. Úgy gondolta, a teendők a nyaralóban lekötik annyira apánkat, hogy nem próbál a faluba menekülni előlünk: a favágás, a hósöprés, a kerítésjavítás mind olyan tevékenységek, amelyek közben ott van velünk, és akár egy szívmelegítőt is ihat.
Kemény tél volt, az egyik leghidegebb, amelyre gyerekkoromból emlékszem, de a fagy valamiféleképpen erőt adott anyánknak. Egy délután megkérdezte tőlünk, hogy van-e kedvünk sétálni, és mi Gabinnal igennel feleltünk. Apánk elfáradt a favágásban, és inkább pihenni akart egy kicsit. Kezeslábast húztunk, hótaposót, sálat és kötött sapkát. Anyánk nem sokat beszélt. Én néha előreszaladtam, gyúrtam pár hógolyót, és megdobáltam Gabint, aki viszonozta, de elégedetlen volt a golyók minőségével, mert a hideg miatt nem tapadtak rendesen. A hónak egy kicsit meg kell olvadnia, hogy tisztességes golyókat lehessen gyúrni belőle, egyébként szétesik az ember kezében.
A Kanális partján kértem anyánkat, hogy menjünk rá a jégre. Beleegyezett, és lecsúsztunk a meredek parton. Anyánk a csizmás lábával megtapodta a jeget, hogy elbír-e minket, majd rálépett. Emlékszem, ahogy áll a Kanális közepén, összehúzva magát, előtte a behavazott, fehér part, és dobbant a lábával, mintha vágyna rá, hogy beszakadjon alatta. Csak ezután engedte, hogy kövessük. Gabin arról faggatta, hogy mi lesz ilyenkor a halakkal. Anyánk elmesélte, hogy gyújtanak tüzet a víz alatt, köré gyűlnek, és melegednek, de Gabin nem hitt neki. Nem is igaz, hajtogatta, nem is igaz, anyánk pedig megállta mosolygás nélkül, tovább ecsetelve a víz alatti tűzrakás fortélyait. Néha ugráltam a jégen, hátha meg tudom repeszteni, de nem repedt meg. Amikor meguntam, sétáltunk tovább. Aztán előreszaladtam, és elmerültem egy lékben.
Gabint elsősorban az érdekelte, hogy ki a hibás. A halászok, akik nem tettek ki jelzőtáblát a lék mellé? Anyánk, amiért felelőtlenül a Kanális jegére vitt minket? Én, amiért nem néztem a lábam elé? Apánk, akinek ott kellett volna lennie? Ő maga, amiért nem volt ott mellettem, hogy figyelmeztessen, vagy elkapjon zuhanás közben? Rendre kiválasztott egyet a lehetséges felelősök közül, és a maga gyereknyelvén szidta egy kicsit, miközben én a nyaraló tűzhelye előtt dideregtem takarók alatt, egy bögre forró teával. Apánk úgy értékelte a helyzetet, hogy a veszélyeztetésemért anyánk a felelős: ordibálva kérte számon, hogy hát elment az esze? És ha alatta szakadt volna be a jég? Mi ki sem tudjuk húzni. Ott halt volna meg a Kanális vizében, tíz centivel a jég alatt.
Engem nem érdekelt, ki a hibás. Nem éreztem magam érintettnek a jutalmazások és büntetések kiosztásában. Hetekkel az eset után írtam egy történetet – novellának nevezni túlzás volna – egy tóról, amely télen és nyáron is be van fagyva, ám a vize minden betegséget meggyógyít. A helyiek hónapról hónapra kimennek, és megpróbálnak léket vágni a jégbe, de ez ritkán sikerül. Amikor egy beteg fiút kivisznek a tóra a szülei, nekik sikerül léket vágniuk rajta: a fiú alámerül, és nem jön fel soha többé.
Néha, azokon a sötét éjszakákon, amelyeket minden kedélybeteg jól ismer, elgondolkodom, milyen lett volna lent maradni. Hogyan alakult volna a világ, ha anyánk nem tud kihúzni, és csak lebegek a jég alatt, hogy végül lesüllyedjek a csatorna fenekére. Az írás, az üres lap, amely ugyanolyan fehér, mint a befagyott Kanálist borító pár napos hó, némiképp enyhít ezen az érzésen: a szövegalkotás nem más, mint az eltűnés, önfelszámolás és szétszóródás ártalmatlan formája, amelyben még van visszatérés a jég alatti birodalomból. A szöveg jégtáblája mögött – amely legyen bármennyire áttetsző, mindig torzít – eljátszhatom szolipszista pantomimemet, amelyben minden fantazmagória egyszerre én és nem-én, illetve ezek különböző arányú derivátumai.
Visszatérő gondolatom volt, hogy a baleset egy jel. Hogy én zuhantam bele a lékbe, akit könnyű volt kihúzni, és nem anyánk, aki nehezebb és lassabb is nálunk, azt jelenti, hogy meg fog gyógyulni. Mi másért kerülné el egy baleset, ha hamarosan úgyis végez vele a leukémia? Gyerekként úgy tekintettem az univerzumra, mint ami gazdaságosan és logikusan működik, afféle pogány vallássá emeltem magamban a szerencsejátékos tévedését. Engem kihúztak, ez azt jelenti, hogy biztonságban vagyok; nem anyánkat érte a baleset, ez azt jelenti, hogy őt sem fenyegeti veszély.
Öt hónappal később, amikor már csak néhány hét lett volna hátra a csontvelő-átültetésig, mégis rosszul lett tévézés közben. A 69-es cellablokk első évadjának nyolcadik részét adták, amelyben a Theo von Mikovic által alakított erőszakos börtönőr rajtakapja a két főhőst a mosodában. Anyánkat mentő vitte el, és sosem hozták haza. Kezdtem gyanítani, hogy az univerzum mégsem küld jeleket, csupán sugározza a zajt, amelyben azért keresek mintázatokat, mert azok létrehozzák a biztonság illúzióját; a folyamatos értelmezés, az alapjaiban félreértett valószínűségszámítással való sakkozás segít abban a hitben ringatnom magam, hogy rendelkezem bizonyos fokú kontrollal. Ez természetesen tévedés, de elengedhetetlen ahhoz, hogy ne a valós jégtáblák alá vágyjak vissza. Miközben a zajban felbukkanó mintázatok és ismétlődések ellenére nagyon is tisztában vagyok vele: ez nem zene.
Az egyetem után bűnügyi újságíróként helyezkedtünk el az azóta már megszűnt Tetthely magazinnál. Gabinnak nehezen ment az írás: bár egy percig sem volt kétséges számára, hogy beszélni akar, ráadásul a világról akar beszélni, amely körülveszi, a szavakkal nem tudott bánni. Emiatt kezdtünk el együtt dolgozni: ő a szemét adta, az érdeklődését, a kíváncsiságát és az igazságérzetét, én pedig a szavakat. A magam részéről a világ leírását érdektelennek találtam. Gabinnal ellentétben bennem nem élt a meggyőződés, hogy amit elmondunk a Tetthely lapjain, az bármin is változtat. Az olvasók felháborodnak, undorodnak, változást követelnek, örülnek, hogy nem velük vagy a szeretteikkel történt, aztán élik tovább az életüket. Tudósításaink társadalmi funkciója aligha volt jelentősebb a délutáni szappanoperákénál és az éjfél után vetített szexfilmekénél: beszédtémát adtak másnapra az embereknek, akiket az álláspontok és a jövőre vonatkozó találgatások ugyan közösséggé kovácsolhattak, de mint a szexfilmek esetében, senki sem árulta el a másiknak, hogy pontosan mit mozgatott meg benne egy hír, melyek voltak azok az érzések és testi reakciók, amelyek hatalmukba kerítették a helyszíni fotók láttán és a képaláírásokat olvasva. A befogadás tapasztalata minden kommunikációs törekvés ellenére áthidalhatatlanul intim marad. Ha valakinek mégis sikerülne embertársai elé tárni legtisztább érzelmeit, az egyet jelentene az obszcenitással. Bár úgy vélem, a kitárulkozásra tett minden kísérlet óhatatlanul obszcén.
A közösen írt cikkeink kapcsán bőséggel voltak vitáink, mivel Gabin szerint az igazságot nem érdeklik a szóismétlések. Törekvéseimet a nyelvi megformáltságra manipulatív hazugságnak tartotta, ami akadályozza a befogadót abban, hogy megalapozott ítéletet hozzon. Az egyik korai esetünk során a vita majdnem kenyértörésig fajult. Háttéranyagot írtunk – kitérve a kanton kábítószerkereskedelmére, a függők rehabilitációs lehetőségeire és a gyermekvédelemre – egy grumfordi bérlakásban élő párról, akiknek két hónapos gyermeke elhalálozott, és ők a hatóságok értesítése helyett megpróbálták ledarálni a maradványait a lakás évek óta tisztításra szoruló konyhamalacában. A holttest dugulást okozott, és néhány nap múlva, talán azért, mert elfeledkeztek a probléma valódi okáról, talán azért, mert tudat alatt büntetésre vágytak, vízvezeték-szerelőt hívtak, aki megtalálta a csecsemő összeroncsolt, apró kezét. A vitánk Gabinnal két fronton zajlott: az egyik az volt, hogy miként ábrázoljuk a kábítószerfüggő párt, mennyi empátiát követeljünk meg az egyszeri hírolvasótól, mennyiben kínáljunk kész narratívákat a történtek kontextusáról – az elkövetők mentális betegségeiről, traumáiról, hátrányos szociális helyzetéről, viszonyuk bántalmazó jellegéről –, mennyiben sugalmazzuk azt, hogy ezek figyelembe vehetők enyhítő körülményként, és mennyiben helyezzük a hangsúlyt az egyéni felelősség kérdése helyett a rendszerszintű problémákra. Gabin radikális álláspontot képviselt: az állatok ledaráltak egy gyereket. Én abban sem voltam biztos, hogy tudják, mit cselekszenek, de hiába fogalmaztam ezt meg, Gabin szerint épp a nemtudás tette őket állattá. A másik vitánk teljes mértékben stilisztikai jellegű volt: hogyan nevezzük a dugulást okozó testrészt, hogy az a tárgyilagosságot meghaladva kifejezze a kapcsolódó jelentéstartalmakat is – ártatlanságot, védtelenséget, a kicsiny jelentéktelenségét egy érzéketlen és beláthatatlan méretű világban. Megmaradjunk a „kéz” vagy a „végtag” szó alulfogalmazott szenvtelenségénél, vagy megengedhető a „kezecske” gyermeki hatásvadászata? Melyik az igazabb megnevezése egy halott két hónapos csecsemőből származó csont- és húsdarabnak?
A Tetthely megszűnése után úgy döntöttünk, álláskeresés helyett belefogunk első közös könyvünk megírásába. A Búgatópor: szexipar és kábítószer-kereskedelem, mint a címe is mutatja, a kanton, azon belül L’amarton pornóipara és a kábítószer-kereskedelem összefonódásait vizsgálta: miként szolgál a Fischeryből és Fuchsbergből érkező anyag valutaként a szereposztó díványokon, és miként használják a kerítők az intézetek lakóinak elcsábítására; hogyan radikalizálódott a pornóipar a kemény pornó évtizedekkel ezelőtti legalizálása után, és a szabadon beszerezhető vanilla szexfilmek mellett hogyan tartják fenn a tiltott gyümölcs érzetét olyan niche termékek, mint a pedofíliát, nekrofíliát és zoofíliát ábrázoló videók. Abban az időszakban tartózkodtunk L’amartonban, amikor egy gerbilofil videókhoz használt, kisebb sztárnak számító aranyhörcsög eltűnése után bandaháború tört ki a Pepiták és a Tarajosok között, és így külön fejezetben dolgoztuk fel a „patkányháború” néven elhíresült incidenst. Beszélgettünk bandatagokkal, a filmek szereplőivel és készítőivel is. Gabin ekkoriban kezdett el lőfegyvert hordani magánál. Ugyancsak a patkányháború alatt fogalmaztuk meg a Búgatópor központi gondolatát is: a szerhasználat, amelyet a legtöbb esetben nehéz sorból érkező bandatagok torz megküzdési mechanizmusként tesznek életük szerves részévé, végül egy olyan élethez vezet, amelynek körülményei csak további szerhasználattal elviselhetőek, ez a lefelé tartó spirál pedig, amelynek költségei is egyre magasabbak, óhatatlanul erőszakhoz vezet, csaknem lehetetlenné téve a társadalomba való integrálódást. (Gabinnal volt egy vitánk arról, hogy az integráció fetisizálása téves perspektívából fakad: el kell fogadnunk, hogy ez maga a társadalom, a drogokkal, az erőszakkal, a kamera előtt szexre kényszerített gyerekekkel, az öngerjesztő sodródással a nihil felé – ha valakinek ennél békésebb, kényelmesebb, inger- és traumamentesebb élet jut, azt nevezhetjük talán szerencsének, de normának semmiképp. Ideje feladnunk a polgári boldogság ideáját, és szembenézni vele, hogy minden pillanat, amelyet nem fájdalomban és kiszolgáltatottságban töltünk, ajándék. Zárszónak szántuk a polémiát, de végül nem került be az első kiadásba.)
Nem sokkal a Búgatópor kéziratának lezárása után írni kezdtem az első, Katalógus című regényemet egy gyógyszerfüggő könyvtárosról, aki nyomozni kezd egy eltűnt kölcsönző után, de hamarosan egy összeesküvés közepén találja magát, amely talán csak a fejében létezik. A regény az eszképizmus utáni vágyban találta meg az irodalom – és a tágabb értelemben vett kultúra –, illetve a kábítószerhasználat közös pontját: a szökés lehetetlen, mégis szükségünk van azokra a hazugságokra, amelyeket képzelgéseink és drogjaink nyújtanak. Tévhit, hogy bármi felemelhet minket, de tévhiteink nélkül – a közösségről és a kultúráról – elveszettek vagyunk, kiszolgáltatottak, mint akármely másik élőlény. Értéküket nem valamiféle immanens transzcendencia adja, hanem az, hogy képesek mérsékelni a létezéssel járó szenvedést, legalábbis amíg önmaguk nem válnak a szenvedés forrásává: önámításunk legkésőbb abban a pillanatban lelepleződik, amikor testközelből szembesülni kényszerülünk a menedékünkből ideig-óráig kiszorított erőszakkal. Az erőszak pedig elkerülhetetlen – elválaszthatatlan a fizikai és biológiai létezéstől, jelenjen meg akár a testünket ostromló kórokozók, a szervetlen anyagi világ érzéketlen gépezete vagy a másik ember képében.
A Búgatópor átütő sikert aratott, és hamarosan állást kínáltak nekünk a Reflektornál. A Katalógus nem érdekelt senkit, ötven példány még mindig zsugorfóliában áll a pincében.
Anyánk halála után apánk úgy döntött, halálra issza magát, de lassan ment neki. Elolvasott mindent, amit írtunk, újságcikkeket és könyveket, amikor pedig meglátogattuk, a részletekről érdeklődött: milyen volt beszélni ezzel vagy azzal a bűnözővel, milyen volt belépni ebbe vagy abba a rossz hírű társasházba, milyen volt állni a Blott partján, és nézni, ahogy kihúznak belőle egy kékeslila hullát.
Általában a vasárnap kora délutánokat töltöttük nála, és ilyenkor még nem látszott rajta az elfogyasztott alkohol, bár az évek során egyfajta szeretetnyelvvé alakult nála az erősködés, hogy legalább étkezés előtt vagy után igyunk vele egyet. Ez elől vezetésre való hivatkozással tértünk ki, mindig a helyzetnek megfelelően módosítva, hogy melyikünk vezet. Ezeken a vasárnap délutánokon, amelyeken apánk lassan leitta magát, mi pedig józanon néztük, néha beszélt az aktuális szerelmeiről, nőkről, akikkel homályos körülmények között találkozott, és akik irányába gyengéd érzelmei támadtak, de sosem vehették át anyánk helyét. Az elsőt, két évvel anyánk temetése után, dacos kiskamaszként mi magunk üldöztük el a közeléből: nem szóltunk hozzá, nem ettünk a főztjéből, még a lányával sem voltunk hajlandók játszani. Később már próbálkoztunk, de bármennyi kedvességet is préseltünk ki magunkból, az valahogy mindig hamisnak tűnt, időhúzásnak, amíg összeszedjük az erőnket ahhoz, hogy kimutassuk a fogunk fehérjét. Gabin néha táblázatokat készített a mostohaanyáinkról és a mostohatestvéreinkről, osztályozta őket szag, kedvesség, hanghordozás és anyagi háttér alapján. Mire felnőttünk, apánk letett róla, hogy állandó társat találjon maga mellé a borosüvegen kívül, az aktuális szerelmeiről rendre kiderült, hogy prostituáltként dolgoznak a környező városokban, L’amarton bandák uralta bérházaiban vagy a höksringi Babaházban.
Anyánkról keveset beszéltünk, vagy ha mégis, akkor a lehető legszebb szavakkal szóltunk róla: a türelméről, az erejéről, a szeretetéről. Gimnazista voltam, amikor először megfordult a fejemben, hogy mindez nem igaz: meghatározó emlékeim között a baleset és a 69-es cellablokk első évadjának nyolcadik epizódja mellett újabb emlékképek jelentek meg, amelyek létezéséről korábban mintha nem vettem volna tudomást. Amikor addig ismételgettem egy rossz szóviccet, hogy feldühödött, körbe-körbe kergetett a házban, és egy asztal alá kellett bújnom előle: látom magam előtt a piszkosfehér zoknis lábfejét, ahogy újra meg újra megpróbál belém rúgni. A születésnap, amikor verset írtam róla egy füzetből kitépett csíkos papírlapra, és rajzokkal díszítettem, de ő leszidott, hogy ne rongáljam a tanszereimet. Amikor négyest kaptam kémiából, és két hétre eltiltott az olvasástól, kijelentve, hogy kizárólag a kémiatankönyvet forgathatom. Anyánk azt akarta, hogy vigyük valamire az életben, és nagyon határozott elképzelései voltak erről a valamiről: jogászként, orvosként, közgazdászként. Mire egyetemre mentünk – én újságírást tanultam és irodalmat, Gabin kriminológiát –, megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ha anyánk életben marad, nem léteznék. Vagy minden ébren töltött percemben egy másik életre vágynék.
Gabin még így is úgy gondolja, hogy mást sem csinálok, csak egy másik életről ábrándozok. Próbáltam vele beszélni az anyánkhoz kötődő rossz emlékeimről, de azt mondta, túl nagy jelentőséget tulajdonítok nekik. Ha így is történt, lényegtelenek, és ne vonjak le messzemenő következtetést néhány homályos negatív élményből. Megjegyezte továbbá, hogy szeretem, ha bűntudatom van, és ha éppen nincs rá okom, akkor kitalálok magamnak egyet. Bizalmatlanságát az emlékezet, kiváltképp a gyermekkori emlékek és az ezekre vonatkozó interpretációim iránt mindinkább kiterjesztette az összes olyan időtöltésemre, amelyek nem a közös munkánkat szolgálták. A Búgatópor után Barbárok címmel elkezdtük feldolgozni a Krőger-banda történetét, és tevékenységük utóhatását a kanton alvilágára: a l’amartoni szexipar után szinte felüdülés volt levéltárakba és archívumokba visszahúzódni, és a háttérbeszélgetések a korszak utolsó túlélőivel ugyancsak kevesebb veszélyt és kockázatot jelentettek, mint a lakótelepek fiatal és agresszív bűnözői.
Ebben az időszakban kezdtem el írni a Hisztamin című kötetemet egy entomológusról és egy drogdílerről. Egy kocsmában találkoznak, ahonnét hármasban mennek haza egy prostituálttal, és hamarosan szerelmi háromszög alakul ki közöttük, amelyben kiemelt szerephez jutnak a kábítószerek és a szexuális segédeszközként használt hangyák. Gabin szokás szerint rossz szemmel nézte, hogy a közös munkán kívül másra is energiát fordítok, elvonulásomat a kézirattal „felelőtlen fantáziálgatásnak” minősítette, amellyel csak tovább szaporítom a reáliák megragadását nehezítő zajt. Próbáltam elmagyarázni neki, hogy az a tiszta fantázia, amelytől annyira óvja maroknyi olvasómat, nem létezik. Bármiről is ír az ember, magáról ír: lehetetlenség olyan témát választani, amelybe ne szivárogna be a kor, amelybe beleszületett. A tapasztalás szükségszerűen megmérgezi a fantáziát. És csak hogy provokáljam, hozzátettem: a bűnök egyformák. Az emberi élet fordulópontjai változatlanok. Valaki megszületik, találkozik más emberekkel, néha szerencséje van, máskor veszteségek érik, aztán meghal. Nincs benne semmi, ami indokolja, miért írjuk meg újra és újra, ezért keresnem kell valamit, ami kívül esik a milliárdszor újrajátszott és elmondott életvalóságon. Elménk és fantáziánk nem szabadulhat a betüremkedő külvilágtól, így az egyetlen nemes feladat, amelyet egy alkotó ember maga elé tűzhet, ha távolodni igyekszik saját életvilágának fertőzésétől. Le kell számolnunk a narcisztikus elképzeléssel, hogy ami velünk és körülöttünk történik, az fontos és tanulságos, hogy a tényeink, érzelmeink, életünk és történelmünk megírásra érdemes. Hogy a reáliák megragadásával, mely reáliák maguk sem többek zajnál, juthatunk valahová. Minden erre törekvő szerzői praxis szellemtelen adatrögzítés, ugyanakkor minden légből kapott mondatot átjár a valóság kísértete, így emlékeztetve rá, hogy a leggyermekibb eszképizmus is eleve kudarcra ítéltetett, hiszen nem létezhet olyan jégtábla, amely tökéletesen átlátszatlan és törhetetlen.
Eközben apánk állapota romlott. Átesett egy kisebb agyvérzésen, gondolkodása lelassult, beszéde darabos és vontatott lett. Gabinnal a Barbárok utolsó előtti fejezetén dolgoztunk – háttérbeszélgetést készítettünk idősebb Villem Perr-rel, aki a Krőger-bandát felszámoló Fredrik Ottenberg után átvette a grumfordi különleges egység vezetését. Természetesen ügyelt rá, hogy ne mondjon semmit, ami terhelő lenne rá vagy kollégáira nézve: a városi legendát például, miszerint Morhor Krőgert személyesen Ottenberg lökte le a Százszorszép-dombon álló tévétoronyból, sem megcáfolni, sem megerősíteni nem kívánta, ellenben előszeretettel beszélt a banda által elkövetett bűncselekményekről, a hideglőfegyverek tartásáról szóló kézikönyvéről és a madarászatról. A mondatait szerkesztve – Gabin általában rám hagyta az interjúk utólagos gondozását – lelkiismeretfurdalást éreztem apám miatt, hiszen ő már sem kimondani, sem felfogni, sem átrendezni nem lenne képes őket. Mintha elloptam volna tőle a könyv megírásához szükséges nyelvkészséget, és most végig kellett néznem, ahogy ő fizeti meg az árát.
„Én vagyok a történelem, amely sosem létezett; birodalmak épülnek bennem” – írja Gross Berhardson A fűzfa íjban, amelyet apánk halála után vettem újra a kezembe. A temetésen havazott, vékony, fehér jégréteg vonta be az utak felületét. Gabin dühöngött, amikor megkértem, hogy egy időre tegyük félre az újabb, höksringi gombakereskedelemről szóló kéziratot – apánk romló állapota miatt egyébként is nehézkesen haladtunk vele –, és írni kezdtem az Egy róka élete és korát, ezt a sort adva mottóul. Szabadulni akartam a történelemtől, amelynek előcitált tényei olyan biztos megélhetést jelentettek kettőnk számára a fivéremmel; szabadulni akartam a kényszertől, hogy olyan mondatokat írjak le, amelyeket megfakít a szellemtelen utilitarizmus, amelyeket értékekkel kell aládúcolnom, azt állítva, mi mindent megtudunk belőlük a múltunkról, önmagunkról és az igazságtalanság természetéről. Aki ezekről akar tudást szerezni, menjen ki az utcára, és éljen. Én a saját birodalmamat akartam építeni: a territóriumot, amelyben eltűnhetek és ahová hazatérhetek.