A főtéren oly peckesen feszítesz,
Te, kiről a szelek susogva szólnak
kifordítva tenyérnyi, csöpp ruhácskád,
s úgy húzod kalapod a láthatárra,
hogy nem is veszed észre: új nap virradt.
A városban az emberek sietnek,
és tekintetüket nem mérik össze
mással, egykori híveid kerülnek,
s hatalmába kerít a nyugtalanság
engem is. Hanyag, ócska mozdulattal
megfordulsz, és már az okát is látom.
Ismerős kép, s nem az zavar leginkább,
hogy apróra cseréled azt, amid nincs,
de mellette még rút vagy és kivénhedt.