Már nagyon rég volt, amikor D. bácsi utoljára meglátogatott minket. Ameddig kicsik voltunk, minden karácsony napján eljött hozzánk, mi pedig ünnepélyesen felsorakoztunk az előszobában, és izgatottan vártuk, hogy csengessen az ajtón. Minden alkalommal különös tömjénillat áradt a ruhájából, és barna szemeivel csodálkozva nézett ránk. Hangja rekedt volt, mintha egész nap hangosan beszélt volna. De velünk nem beszélt sokat, csak azt kérdezte meg rendszerint, hogy jól tanulunk-e, közben félszegen mosolygott ránk. Próbált kedves lenni, egyszer meg is simogatta az arcomat, de éreztem, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. Elfoglalt volt, kicsit féltünk is tőle, mint minden hatalmas embertől. Megpuszilta a fejünk búbját, majd bement a nagyszobába, ahol a karácsonyfa állt, és betette alá az ajándékokat. Kicsit beszélgetett a felnőttekkel, olyan dolgokról, amiket mi nem értettünk, majd sietve távozott.
Nyilván D. bácsi sosem olvasta az angyalnak küldött leveleinket, és nem tudta, hogy milyen ajándékokra vágyunk. Sokszor még azt sem várta meg, hogy kibontsuk a csomagokat. Sejthette, hogy nem fogunk meglepődni, hiszen minden évben ugyanolyan cukorkát kaptunk, csak a színük változott időről időre. Egyszer a Mennyből az angyalt is elénekeltük neki, de szemmel láthatóan nem tetszett neki, alig várta, hogy befejezzük. Talán mert hamisan énekeltünk, ezért még az iskolában is megszidtak, és a következő ünnepségen a leghátsó sorba állítottak minket, ahol nem tűnt fel, hogy csak úgy teszünk, mintha énekelnénk.
Emlékszem, egyik karácsonykor hiába vártuk D. bácsit. Helyette egy idegen férfi jött hozzánk, aki ugyanolyan kabátot viselt, és ugyanolyan illat áradt a ruhájából. Halkan beszélt, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. Átadta a csomagot, és el is köszönt. Nagy hó esett azon a télen, a banánok még zöldek voltak, a szekrény tetején tartottuk őket, hogy érjenek, és minden nap csak egyet kaptunk lefekvés előtt. Abban az évben jelentek meg a majmok a városháza épülete körül, de senki sem tudta, hogyan kerültek oda.
Utána már egyszer sem jött hozzánk D. bácsi, habár mindig azt ígérte, hogy jövőre meglátogat. Valószínűleg azért történt így, mert a dolgok nem mentek jól a városban. Minden szürke volt, és rezzenéstelen. Az utcai világítás majdnem teljesen megszűnt. Az emberek megszokták, hogy sötétben járkáljanak, és már nem tűnt fel nekik, hogy kialudtak a lámpák. Senki sem emlékezett, hogy mikor kapcsolták le őket. Kevesen merészkedtek ki ilyenkor. Az emberek nem láthatták egymás arcát, miközben néha megálltak az utcasarkon beszélgetni. Halk suttogás hallatszott a sötétből, de az arra járók nem mertek megállni, inkább mindenki továbbsietett, nehogy baj legyen belőle.
Különféle rémhírek terjengtek a városban. Egyesek úgy tudták, hogy D. bácsi beteg, meg fog halni, és már csak hónapjai vannak hátra. Mindenféle betegséget emlegettek, de ebből minden bizonnyal semmi sem volt igaz. Láttuk, hogy továbbra is dolgozik, mert időnként fényképek jelentek meg róla a helyi újságban. Ezeken a képeken mindig mosolygott, és úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Mások arra gyanakodtak, hogy összeesküvés készül D. bácsi ellen. Mondták, hogy csak nagy ritkán hagyja el a házát, és testőröket fogadott. A feszültség elviselhetetlenné vált. Napközben a majmok egyre izgatottabban ugráltak egyik oszlopról a másikra a városháza épülete előtt, de senki sem törődött velük. Rebesgették, hogy emberek tűnnek el nyomtalanul, de senki sem tudott semmi bizonyosat.
Azon a télen már biztosak voltunk benne, hogy valami történni fog. Emlékszem, esténként a felnőttek a konyhába gyűltek, és későig hallgatták a rádiót, de nem azt az adót, ahol hazafias énekek szóltak naphosszat, hanem egy másikat, ahol csak ritkán volt zene. A rádió folyton recsegett, mert a szél elfújta a hullámokat, és alig lehetett érteni valamit. A felnőttek magyarázták, hogy azért, mert az adás messziről érkezik, és ott másképp élnek az emberek. Nem úgy, mint mi. Ezekben az országokban mindig lehet kapni érett banánt, sőt még olyan dolgokat is, amit mi nem is láttunk. Mi viszont nem tudtuk elképzelni, hogy miként lehet másképpen élni, és milyenek azok a dolgok, amiket nem láttunk.
Karácsonykor D. bácsi már ajándékot sem küldött. Ebből jöttünk rá, hogy nagy a baj. Persze korábban is voltak sejtéseink, mert láttunk róla egy felvételt, amin idegesnek tűnt. Azelőtt soha nem láttam ennyire ziláltnak. A haja csapzott volt, hadonászott a kezével, és mondani próbált valamit az embereknek, de a téren akkora zűrzavar volt, hogy senki sem hallgatott rá. A felvételnek hirtelen vége szakadt, és nem tudtuk meg, hogy pontosan mi történt.
A majmok is rosszat sejthettek, mert lemásztak a városházáról, és elbújtak a sűrű bokrokba, majd egyik éjszaka nyomtalanul eltűntek, és azóta sem látta őket senki. D. bácsi halála tulajdonképpen megváltás volt mindenkinek. Egyik napról a másikra hirtelen minden megváltozott. Hallottuk, ahogy az emberek kivonulnak a térre, nagyon sokan lehettek, mert még soha nem hallottam ekkora hangzavart. A gyerekek felügyelet nélkül csatangoltak az utcán, parittyával lövöldözték egymást, és bújócskáztak a régi tömbházak pincéiben. Egyik osztálytársam mesélte később, hogy találtak egy alagutat, ami egészen a város másik végéig vezetett. De minket nem engedtek ki játszani az utcára, mert egyesek azt terjesztették, hogy D. bácsi szelleme elrabolja a gyerekeket, és megissza a vérüket. Persze, ez sem volt igaz, de mindenfélét beszéltek akkoriban az emberek, mert már nem kellett suttogni, és végre szabad volt bármit mondani.
D. bácsi halálának körülményeit azóta is homály fedi. Sokáig még azt sem tudtuk, hogy valójában lelőtték. Lehetett valami különös a dolog mögött, mert a temetésére sem engedték, hogy elmenjünk. Csupán a szűk család és a legközelebbi barátok lehettek ott. A sírjához is csak később vittek el titokban, és azt mondták, hogy senkinek se áruljuk el a helyét. Egy rossz minőségű, fekete-fehér fényképet mutattak, amint felravatalozva fekszik a koporsóban. Furcsa volt így látni D. bácsit. Azt hittük, hogy sohasem fog meghalni. Nyilván ez másoknak a fejében is megfordult, mert később elterjedt a hír a városban, hogy hazugság az egész, a temetés csak színjáték volt, D. bácsi nem is halt meg, hanem egy távoli országban él, és haza fog térni, miután már lecsillapodott a helyzet. De azóta sem tért haza. Igaz, már nem is annyira fontos, mert sok idő telt el azóta, és eddig már amúgy is meghalt volna.