Gálhidy Péter Káci c. szobrához

Megtántorodik. 

A bordák rozsdás abroncsai utolsó erejükkel szorítják az ócska rizlinggel napról napra, évről évre, évtizedről évtizedre könyörtelenül átitatott test vékony dongadeszkáit. Az uradalom határán lebegő fenyősor alatt higannyá változik a horizont, a beforgatott tarlón a barázdák párhuzamosai szétnyílnak, a rögök felpuffadnak, majd egy száraz, szúrós villanástól hirtelen szétesnek. 

Pislog, krákog, köp. 

Leveszi a kalapját, de még mindig szédül, körbehúzza ujjait a karima kiérdesedett peremén, szutykos zsebkendőjével megtörli a homlokát. 

Felteszi a kalapját, majd bizonytalan léptekkel az ekét és az ökröt hátrahagyva a cselédház felé indul, a kocsiút forró pora, mint a must, felbugyog a lábujjai között. 

A fák közelebb húzódnak, a tágas szántóföldek eltűnnek, a nyurga, hegyes lombok körbeveszik, és a feje körül csapkodnak, kérges halántékát dörzsölik, az ereiben suhognak. 

Istensegíts. 

Újabb szúrás: 

hajszálrepedések szaladnak szét, az első korty semmi lecsorog a torkán.