Nádas Péter: Halott barátaim. Sárközy és Társai Kiadó, Budapest, 2025. 

In medias res, a Javított kiadásban szerepel egy passzus, amelyben az elbeszélő – az újszövetségi Júdás-történetet igyekezve új kontextusba helyezni – az ’árulás ’, ’elárulni ’ szavakra vonatkozó etimológiai fejtegetéseit is az olvasók elé tárja, és azt a konzekvenciát vonja le, hogy az említett fogalmak görög változata a ’kiad, kiszolgáltat’, illetve ’ráhagy, ráhagyományoz, átad’¹ jelentésekkel is bír. Ennek apropóján Esterházy Péter beszélője így folytatja: „Vagyis Júdás csak továbbadta, amit látott s hallott, ahogy a többi apostol is? (…). Akit értelmezünk, azt kiszolgáltatjuk. A tolmácsolás kiszolgáltatás és kiszolgáltatottság.”² Teszem hozzá, hogy az említett szavak eredetvizsgálata óhatatlanul is az ár (’áru értéke’) szótőhöz vezet, mely egyrészt már alapjaiban véve hordozza magában azt az előfeltételt, hogy a dolog kvantifikált, létmódja tehát kiváltható, fel- és lecserélhető, egyszóval nem unikális; másrészt pedig további származékairól sem feledkezhetünk meg: áru, árus, árul, árulkodik, árusít stb. Nádas Péter új könyve, a Halott barátaim akarva vagy akaratlanul, de meglátásom szerint rendkívül bonyolult viszonyba rendeződik a fent említett szó (konkretizálva: ’árulás ’) egymásnak (ön)ellentmondó jelentéseivel, olyannyira, hogy saját alaptermészetévé is ezt a paradoxalitást teszi.

Jóllehet gondosan átdolgozva és bőségesen kiegészítve, de a könyv voltaképpeni előzménye Bármi jő. Emléklapok halott barátaim címmel már helyet kapott a Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezését tartalmazó gyűjtemény záróakkordjaként. Szintén A bilincs a szabadság legyenből tudhatjuk, hogy Nádas Péter és Mészöly Miklós sokáig tartó és mindvégig intenzív barátsága 1969 legelején kezdődött³: mindössze néhány nap telt el a „Közben megérkezett Nádas Péter, fordítók hozták le” és a „Péterrel nagyon összemelegedtünk”⁴ Mészöly által írt levélrészletek között. Esterházy személye értelemszerűen nem tűnik fel a Képeslapok esszében (a levelekben is csak elvétve bukkan fel a neve), ebben az írásban is csak később esik szó a Halott barátaimban való jelenlétéről. Nézzük kezdésként azt, hogy maga a narrátor milyen pozícióval bír a Miklóssal és Alaine-nel kötött kapcsolatrendszerben. Radnóti Sándor A barátság filozófiája című szép esszéjét – Derridára hivatkozva – azzal az állítással nyitja, hogy a philia már alapvetően azon túléléssel kezdődik, melynek másik neve a gyász.⁵ Az esszé szerzője példaként Hamlet és Horatio barátságát is beemeli a diskurzusba, hiszen az utóbbi két okból sem halhat meg barátjával egy időben: meg kell gyászolnia Hamletet, illetve baráti tettként el kell mondania Hamlet valódi történetét.⁶ Nádasdy Ádám fordításában így hangzik Hamlet egyik utolsó – Horatióhoz intézett – beszédtöredéke: 

Horatio, folt lesz a nevemen,

ha minden így marad, ilyen titokban!

Ha engem valaha szívből szerettél,

Halaszd el még a megboldogulást;

kínlódj e nyers világban, hogy tanúskodj:

ki voltam én.⁷

A Halott barátaimban azonban keresve sem találhatunk ilyennemű indítékot vagy motivációt azzal összefüggésben, hogy a Nádas Péter által megkonstruált beszélő mi végre teszi abszolút nyilvánossá barátai házasságának, vagy ahogyan olvashatjuk, „lelki háztartásának” igencsak problematikus dinamikáját. Mentségére az a(z) – egyébiránt csakis részéről történő – tájékoztatás sem szolgálhat, hogy a műben szereplő Miklós és Alaine különösen nyíltan rajzolták meg a szerelmi kapcsolatukban rendre fellépő és elhatalmasodó törésvonalakat: „Ezért is tehették drámáikat igazán nem kis élvezettel közhírré, legalább nekem, néha azonban nagyobb körben is, világgá kürtölték.” (344.) A „Nem tudom, miért kell ezt nekem így életem végén elmondanom. Senkinek sem mondtam el, minden bizonnyal Alaine és Miklós sem mondták el senkinek.”⁸ (168.) metanarratív kommentár korántsem legitimálja a – nevezzük most így – „kiterítés” aktusát, mi több, tovább is súlyosbítja annak tétjét, abból az egyszerű tényből kiindulva, hogy a házasság szereplői feltételezhetően nem indokolatlanul tartottak vissza egy-egy információt. Mészöly Miklós sokat taglalt hűtlenségével kapcsolatban a következő sorokat olvashatjuk: „De beszélhettünk volna akár rólam, én sem láttam át a nagy kerek erdőn, ezért paprikázott fel a rituális megbízatásaival ennyire. Saját kérdéseimre kellett volna válaszolnom.” (185.) Legkevesebb két szempontból is aggályos figyelemmel kísérem e sorokat. Részint azért, mert súlyos oldalakon át olvashatunk arról, hogy a narrátor – bár önmagától undorodva és önmagát szégyellve – hosszú éveken át barátja hermészi közvetítőjévé vált („azért tettem, mert én voltam ő, közvetítettem, közvetítő lettem, ügyvédje, ügynöke, szolga”, 188.): azokban a szerelmi viszonyokban, amelyekben Miklós nem tudott, precízebben szólva nem akart felelősséget vállalni az általa okozott lelki és pszichés károkért („Ne kelljen a szakítást kimondani.”, 185.), a narrátor lelki (és szexuális?) értelemben is a másik helyére lépett, tehát ő „gondozta” az elhagyott nőket, asszonyokat. E sokéves gyakorlat morális szempontból történő megközelítéséről nem szólva (ez lenne a mindenkori kritika tárgya?), és a fókuszt még mindig kifejezetten az elbeszélőre irányítva, az az olvasói benyomás enged utat magának, hogy amaz személyiségvonásai, identitáskonstrukciós törekvései és elakadásai végeredményben takarásban maradnak. A fentebb idézett rövid műrészlet általam kiemelt elemei („rólam”, „én”, „saját”) azért keltenek kitüremkedően idegen hatást, mert grammatikai funkciójukat tekintve (ami nem más, mint az önmegmutatás és -megjelölés) majdnemhogy páratlannak bizonyulnak a két író barátságára nézve. 

Noha a Halott barátaimban fény derül arra, hogy Miklós pontosan mely barátságfogalmat tartotta ideálisnak („Nehéz lenne ugyan megmondani, mi a barátság. Válaszért általában Arisztotelészhez fordul az ember. Miklós eszménye a latin barátság volt. Odaadó és kíméletlen.”, 49.), az koránt sincs explicitté téve, hogy Péter nevű barátjának történetesen voltak-e az idők során attól merőben eltérő szükségletei. Meglátásom szerint az sem elhanyagolható kérdésfelvetés, hogy miként láthatták ők az „odaadás” direkcióit: a szövegfolyam kevéssé említi annak egyenlőségen alapuló kétirányúságát, de a nagyfokú egyirányúság váltakozó természetéről sem beszél. Megkísérlem azt az állítást tenni, hogy Nádas Péter tavaly megjelent könyve az arisztotelészi – Radnóti szóhasználatával élve – „tükörbarátság”⁹ („Mint midőn ha saját arcunkat akarjuk megnézni, tükörbe tekintünk, hogy lássuk, ugyanúgy, midőn megismerni kívánjuk önmagunkat, a barátra tekintve ismerjük meg.”¹⁰) aszimmetrikus exemplumát tárja az olvasók elé, s ilyen módon – továbbvezetve a metaforát – mintha csupán egyetlen tükörképre engedne betekintést. Egy most idézett szövegrészlet akár relativizálhatja, sőt, romanticizálhatja is az imént ismertetett befogadói élményt, ám meglátásom szerint inkább a jelen írás legkezdetibb kezdetén feltűnő ’árulás ’ két jelentésvariáció-halmazát vonja közelebb egymáshoz, valamiképpen a Halott barátaimnak is felmentést, megértést adva ezáltal:

„Életünk jókora szakaszában oly mélységesen szerettük egymást, habár semmi kézzelfogható okunk nem volt rá, hogy végenincs beszélgetéseink közben még saját arcunk vonásait is egyenként lecseréltük. Vettük a másikét a sajátunk helyett, az orrát, a szemét, a száját, a homlokát, mert igen jól ízesült sajátunk helyén. Ozmózisnak hívják a jelenséget a kémiában és a biológiában.” (84.)

Kifejtve az előbb elmondottakat, a bemutatott ozmotikus folyamat részint óhatatlanul élesíti a tárgyalt barátság tükrében látottak kizárólagosságának gondolatát, ám ugyanabban az időben a Javított kiadás „átad” („ráhagyományoz”) és „kiad” („kiszolgáltat”) fogalmait is árnyaltabbá teszi: a Halott barátaim elbeszélője annak az egyébiránt bekövetkezett kockázatát is vállalja, hogy nem mást, mint önnönmaga végtelenül átitatott énrészeit szolgáltatja ki és adja örökségül a mindenkori olvasó számára. 

Nádas Péter új könyvének az Esterházy Péterre való emlékezés is meghatározó részét képezi, jóllehet korántsem olyan mértékben, mint Mészöly esetében. (A kötet 177. oldalára írt ceruzajegyzetem is ezt az észrevételt teszi: „EP hiányában van jelen?”) Mindamellett, hogy az az úgynevezett „ozmotikus munka”, melyet Nádas Péter korábban, a hatvanéves Esterházynak írt Esni kezdett című versében még csak „részleges”, „legfeljebb lokális ozmózis”-ként ír le,¹¹ a beszélő elmondása szerint a csillaghegyi barát összefüggésében is hasonlóképpen lejátszódik,¹² ebben a barátságban azonban a kizárólagosság elve (lásd odaadás, illetve a másik helyére való lépés) alig vagy egyáltalán nem tűnik föl. Egyfelől azért sem, mert a műben foglaltak alapján Esterházy más személyekkel került hasonlóképpen elbeszélt kapcsolatba, például a „mesterként” és „mintha nemzőatyaként”¹³ megjelenített Jelenits Istvánnal¹⁴ és a Termelési-regényben Icsi úrként mondott Mihaletzky Györggyel¹⁵; másfelől pedig annak okán, mert a narrátor jobbára a közöttük lévő mindennemű különbözőségek révén identifikálja ezt a barátságot: ilyen például a nyelvvel, ezzel pedig szoros összefüggésben a valósággal való viszony kérdésköre, a szeretetre való igény intenzitása („Kizárólag felsőfokú szeretetre volt igénye.”, 400.), de jobbára a nagyon különböző származásbeli háttér, s az abból adódó világlátás mássága az, ami a Halott barátaimból kicsúcsosodik. Az utolsó oldalakat egy olyan szilánkos, feldúlt monológbeszéd előzi meg, amely a Harmonia caelestis kéziratának – a megjelenés időpontjáig eltávolított („Az ezüstkanalas mondatokat ugyanis kihúzta az én barátom”, 413. – kiemelés tőlem, KJ.) – mondataira reagál: „Zsidó nálad egyetlen díszítő jelző kíséretében jelenik meg. Ügyelni kell rá, nehogy ellopja az ezüstneműt. Nem számoltam, de legalább hatszor elmondod, nehogy elfeledjem.” (408.) (A kötet 406–410. oldalán nem található ceruzajegyzet.) Mindazonáltal fontos, hogy ezen emlékezésfolyamat működtetése közben egy jóval erőteljesebb képet nyújt önmagáról a narrátor. „Antipodusként”¹⁶ saját azonosságtudat-alakulásának miértjeire is rá kell világítani, s állítható, hogy ebben a relációban – a legvégzetesebb különbözőségek ellenére is – tér adatik a „csak másban moshatod meg arcodat” József Attila-i útmutatás beteljesülésének. 

Feltétlenül szükségesnek tartom még a mű azon Polcz Alaine-portréjáról való beszédet, amelyből mintegy adományként, de kivonódik, eltörlődik Mészöly Miklós körvonala (ennek magyarázata A bilincs a szabadság legyen kötetből olvasható ki). A Halott barátaim teleíródik Alaine kolozsvári, majd orvostudományi-kórtani szóhasználatával („A hajtűkanyar Alaine kedvenc szavai közé tartozott” [19.], „együtt kacagtunk, ahogy Alaine mondaná” [174.] stb.), s ezzel együtt az az összbenyomásunk támadhat, hogy Miklóssal ellentétben az ő alakja nem egy statikus ábrázolás tárgya, hanem élőbeszédének rendszeres fel-felvillantása mozgásban is tartja a szöveg áramlását. Ez természetesen azzal is összefüggésben áll, hogy Polcz sem tudományos, sem pedig irodalmi munkásságát nem vetette papírra, helyette diktálta, magnóra vette. Befejezésképpen, a Polcz Alaine-hez köthető kötelékben a modern barátság mibenlétéhez tartozó diszkréció és differenciáltság is megvalósulhatott.¹⁷ Miután az elbeszélő rendre kitért a pszichológus barát rá irányuló analitikus munkája elől, Polcz megértéssel viszonyult a határhúzáshoz: azt követően csak „némán követte” őt, teret engedve annak az újszerű tapasztalatnak, hogy bár előle is rejtőzködő módon, de legyen, legyen: „rólam”, „én”, „saját”. 

JEGYZETEK

¹ Esterházy Péter, Javított kiadás. Magvető, Bp., 2002, 24. 

² Uo. 

³ Megemlítendő, hogy Nádas Péter a Halott barátaimban a két író első találkozását 1968 májusához rögzíti: „Amikor 1968 májusa első napjainak valamelyikén először találkoztunk Miklóssal.” (23.)

⁴ A bilincs a szabadság legyen. Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezése (1948–1997), jegyz. és utószó Nagy Boglárka, Jelenkor, Bp., 499., 504.

⁵ Ld. Derridánál: „In any case, philía begins with the possibility of survival. Surviving – that is the other name of a mourning whose posibility is never to be awaited. For one does not survive without mourning.” Jacques Derrida: The Politics of Friendship. Verso, London – New York, 2005, 13. 

⁶ Radnóti Sándor: A barátság filozófiája. Holmi, 25. évf., 2013/11. sz., 1367. 

⁷ William Shakespeare: Hamlet, a dán királyfi. Ford. Nádasdy Ádám, Magvető, Bp., 2017, 186. 

⁸ Ez a szöveghely kivételesen nem a házasság és a hűtlenség témakörét érinti, hanem egy, Mészöly Miklós által okozott balesetről ad számot. 

⁹ Radnóti: i.m., 1368. 

¹⁰ Arisztotelész: Eudémoszi etika = Uő: Nagy etika. Ford. Steigner Kornél, Gondolat, Bp., 1975. 

¹¹ Nádas Péter: Esni kezdett. Jelenkor, 53. évf., 2010/4. sz., 387. 

¹² „Később Esterházy Péterrel is elvégeztük az ozmotikus munkát egymás között.”, uo. 

¹³ Korántsem elhanyagolható, hogy a mester–tanítvány viszony Mészöly kapcsán a Halott barátaimban is feltűnik („Az én mesterem, Mészöly Miklós”), az apa–fia viszonyt pedig Mészöly „Pétert érzem fiam-félének” levélrészlete erősíti fel. Nádas: Halott barátaim, 15., A bilincs a szabadság legyen, 540. 

¹⁴ „Péter igen szépen kidolgozta a vele való azonosulását. Kezének kis előkelő gesztusaiban is követte…” Ld. bővebben: Halott barátaim, 302. 

¹⁵ „Úgy, ahogy Péter Icsit szerette, ahogy én szerettem Miklóst…”, 314. 

¹⁶ 2016-ban Nádas az Esterházyval való kapcsolatát e fogalom segítségével definiálta. Ld. bővebben: Nádas Péter – Jánossy Lajos: Közösek a céduláink – Nádas Péter Esterházyról, Litera, 2016. december 24. 

¹⁷ Radnóti fent már diskurzusba hozott esszéje világít rá arra, hogy a modern barátságfogalom már nem a nagyfokú intimitást, hanem annak ellenpólusát, a diszkréciót hivatott működtetni, ezáltal annak a lehetőségét is megteremtve, hogy bizonyos kötelékekben személyiségünk csak egy-egy oldalát mutathassuk meg. Ld. bővebben: Radnóti: i.m., 1370.