[2017. december]
Öreg Zanót akkor már egy kicsit bánta, hogy kiköltözött a hegyre, pontosabban a hegy alá, ahol a köves út nagy ívben kanyarodik, mielőtt az erdő felé emelkedne egy kevés jót ígérő kaptatón. A ház még a nagyapjáé volt, onnan származtak el a városba, mikor itt kint már nem lehetett élni, de visszaszotyogott mindig valaki, ha a város lett elviselhetetlen vagy kilátástalan. A ház körül sovány szántók voltak, kaszálók, legelők, egyik-másik dombélen szőlő, cseresznyefák, erdő és bozót, a falu több mint egy kilométerre a völgyben. Amikor kitalálta, hogy ideje hazamenni, éppen arról cikkelyezett az újság, hogy a köves utat le fogják aszfaltozni, az a legrövidebb út a szomszéd tartományba. Elképzelte, milyen jól fog majd a kanyarban egy csinos vendégfogadó, ahol az autósok ordás lepényt majszolnának, és a környék fanyar, de zamatos borát kortyolgatnák. Nem lesz abból semmi, legyintett a felesége, de Zanóttal nem lehetett mindig beszélni, amit elképzelt, azt sokszor véghez is vitte. A feleségnek igaza lett, az aszfaltozás elmaradt, a hosszabbik utat választották a mérnökök, de akkor már nem volt visszaút. Jó ideig nem is bánta, kiszabadult a napi zsörtölés kötelékéből, akkor kelt, amikor akart, annyit ivott, amennyit bírt, és ha rossz idő volt, hozott magának egy tarisznya könyvet a falusi könyvtárból, nem is kellett időre visszavinnie, ő volt az egyetlen rendszeres olvasó.
Mégsem volt minden rendben, hiába tudta különösebb gond nélkül magát ellátni, és a nyugdíját is pontosan hozta a postás, nem átallott kibiciklizni vagy kigyalogolni hozzá, mert a bort szerette, és Zanót olyan volt, mint egy javasember, érdemes volt beszélgetni vele, mindig történt valami körülötte, legalábbis el tudta mesélni. Aztán egy reggel arra ébredt, hogy tulajdonképpen már nem is él, vagyis még él, mert lélegzik, hamarosan felkel, tüzet rak, kávét főz, rágyújt, ahogy minden nap, de teljesen mindegy, ha nem élne, akkor is: felkel, tüzet rak, kávé, cigaretta. Tudta, hogy ez így hülyeség, azt is, hogy mindegy. A nap összes apró öröme nem neki szól már, és ettől olyan volt az egész, mintha soha nem is szólt volna neki, mintha csak tett-vett volna, mintha a mások dolgát intézte volna, mintha csak egy apró félreértés lett volna ez az egész, nevezzük életnek. Régebben is voltak ilyen meg-megállásai, mert amit el lehet gondolni, azt el is gondoljuk. Azt kell elgondolni, hogy nem mindegy, mondta a felesége, akinek sosem voltak kételyei, kövér volt és nagyszájú, mesterien tudott veszekedni. Ritkán jutott eszébe a nő, amilyen harsányan éltek, olyan csendesen váltak el. Torkig vagyok anyáddal, mondta Zanót a fiának, a Fiúnak, aki messze külországban koptatta az egyetemek padjait, megállt a saját lábán, szakállas volt, mint egy forradalmár, nem lehetett pontosan tudni, hogy mit is tanul. Gyakran egész jól elbeszélgettek, többnyire telefonban, mindenféle társadalomfilozófiai és művészeti kérdésről. A Fiú okos volt, művelt és könnyed, Zanót olykor azzal zárta le a beszélgetést, hogy menjél, fiam, igyál meg egy palack vörösbort, megérdemled. Azt is mondhatta volna, hogy keress magadnak egy jó nőt már végre. Ilyenkor megpróbált utánajárni annak, hogy miről is beszélgettek, néha még a városi könyvtárba is beült, de fokozatosan távolodni érezte magától az elméleteket, a könyveket, a problémákat, ezzel telt el az élete, nem vitt sehova, pontosabban ebbe a vidéki házba, amelynek a tornácát megtölti zörgő avarral az őszi szél, vagy majd a hó.
Az ősz volt a kedvenc évszaka már egy ideje, szeretett egy még félig érett szőlőszemet elroppantani a szájában, és próbálta kitalálni, milyen lesz a bor, érezte a savakat a nyelve alatt, mintha áramütés futna fel a halántékáig, mélyen bent a füle mögött. Jöhetne már a Fiú vakációra, gondolta, és majdnem elindult le a faluba telefonálni. Majd jön az magától, gondolta, és különben is. Bosszantotta ez az érzés, tehát másnap vagy harmadnap fogta magát, lesétált a faluba, a környék minden bizonnyal utolsó telefonfülkéjéhez, amit elfelejtettek felszámolni, és tudott egy titkos kódot, amivel bárhova lehet ingyen telefonálni. Azzal akarta kezdeni, hogy a múltkori beszélgetés után arra gondolt, de tudta, hogy ez nem igaz, tehát nem mondott semmit, a Fiú elébe is vágott, hogy milyen jó, éppen rád gondoltam, útban vagyunk hozzád, nem baj, ha nem vagyok egyedül? Mindegy, gondolta Zanót, és elmosolyodott, hogy mekkora patáliát csapott a feleség, amikor a Fiú az első nőt vitte haza, és együtt is háltak.
Az erdőből jött éppen, azt remélte, hogy talál pár őzlábgombát, mert azt nagyon szerette a Fiú panírozva, de gomba nem volt, egy kisebb zacskó somot szedett, nem volt még teljesen érett, hát olyan, amilyen. A ház előtti kavicsos placcon ütött-kopott terepjáró állt, turisták lehetnek, és nem tudják, hogy visz-e valahova az út, gondolta. Egy szőke nő szállt ki az autóból a vezetőülésről, a házat figyelte kíváncsian, magas volt, karcsú, rövid szürke szoknyát hordott, kék trikót és tornacipőt, a fiatalember a hátsó ülésről emelt ki egy málhazsákot, aztán megállította félúton a mozdulatot, és nézett pislogva a szakálla mögül. Megjöttek a forradalmárok, gondolta Zanót, és szinte futva indult lefelé a szőlő menti szederindás ösvényen, szabad kezével kénytelen volt megfogni a szalmakalapját.
Nem szoktunk ennyit inni, mondta másnap délben a nőnek, aki újabb és újabb pohár vizet töltött magának, egy kicsit rosszul volt, gyanakodva figyelte, mit kavargat Zanót a tűzhelyen, a Fiú sietve közbevágott, hogy: csak első este. A lány elmosolyodott, fanyar mosoly volt, igen, itt bizonyára minden ilyen savanyú, aztán hosszú, vékony cigarettát vett elő, élvezettel fújta ki a füstöt, a haja már nem is tűnt szőkének, homokszínű volt inkább, az arca kissé szögletes. Kávé is lesz, mondta Zanót mentegetőzve, le kellene fuss valami erősért, szólt még oda a Fiúnak a válla fölött, aki nem örvendett az ötletnek. Azt gondolta, hogy a lány is vele megy, kavargatott nyugodtan, főjön már az a leves, savanyút a savanyúval kell orvosolni vagy elvinni addig, amíg már mindegy. Megint a hülyeség, gondolta, az asztalhoz indult, rá akart gyújtani, csak egy pillanatra remegett meg, amikor rájött, hogy a lány végig őt nézte hátulról, amint a tűzhelynél ügyködik. Nem vettem észre, hogy figyel, gondolta erőtlenül, összeakadt a pillantásuk egy nagyon hosszú másodpercre. Leült, enyhén remegő kézzel cigarettát sodort, öreg vagyok és másnapos, mondta védekezően, mert a lány a kezét nézte leplezetlen érdeklődéssel. Nekem is vannak alkoholproblémáim, mondta halkan, a hangja mély volt, rekedtes, azután megköszörülte a torkát és elmosolyodott.
Pszichológus, mondta Öreg Zanót, erősen fújta ki a füstöt, menjen az ajtóig, bukjon ki, de a széljárás miatt visszaáramlott. Drogprevencióval foglalkoztam, de senkit nem tudtam lebeszélni, hát kipróbáltam mindent, mondta a lány, közben Zanót azon töprengett, hogy mi is a neve? Ha valaki bemutatkozik, azonnal kihull a fejéből, és aztán bonyolult manőverekkel szokta megtudakolni, általában egyszer nem is elég. Gillarte, mondta a lány, baszk név. Ha a világ javítható volna, ha az életet meg lehetne úszni, kezdte Zanót, aztán elhallgatott, megint mélyen nézett a szemébe, és látta, hogy ez a szép és fiatal nő lelkileg öreg, bár nem ez a jó szó erre, gondolta hirtelen. Megérkezett közben a Fiú, megvette az egyetlen palack Jack Daniel’s-t a faluban, szinte ujjongott, leült Gillarte mellé, átkarolta a nyakát, úgy ültek egy ideig összebújva, mint a szerelmesek.
Miért drogoznak az emberek, kérdezte Zanót később, amikor mind a hárman felvették azt a kényelmes gondolkozási meg élettempót, amit az őszi dombvidék kínál. Mert elnyomásban élnek, mondta a Fiú, ne legyen adómentes jövedelem, szabályozatlan tevékenység, mikrocsip nélküli tárgy, ez a mai világ. Még mondta, mondta a kortárs világ kritikáját, de Zanót ezt már jól ismerte, nem akart most a jóléti rabszolgaság körüli vita mocsarában elmerülni. A lányra nézett, aki leplezetlen tetszéssel hallgatta az elmefuttatást, majd lopva Zanótra pillantott, mintha csak az egyik szemével, látszott rajta az is, hogy teljesen mást gondol. Unatkoznak, mondta később Gillarte, mikor a Fiú elment valahova. Ha az embereket a napi betevő megszerzése már nem köti le, unatkoznak, mondta, és Zanót folytatta, hogy régebben ezekben a falvakban, ha valaki inni kezdett, röviden és gyorsan belepusztult, mint az indiánok, ma már hetven-nyolcvan évet is elélnek idült alkoholisták. Másokat harmincévesen elvisz a rák, csapott le a Fiú a gondolatra, mint aki vitatkozni szeretne, de legalább kötekedni, csak hát nem volt, kivel. Apa egy nyitott elme, kortárs gondolkodó, mondta Gillarténak, aki beleegyezően fújta ki a füstöt az orrán, nincs generációs törés, konfliktus, nem lesz több forradalom, már ezt is unjuk.
Napok teltek méla egyhangúságban, felhők úsztak át az égen, Zanót nem tudta, mi legyen. Ha nem esik, nem lesz gomba, ha esik, elrothad a szőlő. Az első napokban igyekezett korán kelni, mint egy házigazda, mindig valami finom ebéddel, vacsorával állt elő, de rájött, hogy a fiatalokat nem érdekli az étel, valójában semmi nem érdekli őket, saját maguk sem, csak elvannak, mint a gyerekek, látnak bogarat, csigát, bogyót, a Fiú fényképez, Gillarte virágot szed, némileg ilyen lehetett a Paradicsom. Meg kell inni a bort, mondta Zanót parancsolóan, amikor minden reggel letett az asztalra egy kancsó gyöngyözőt, jön az új, nincs, ahova tenni. Aztán már nem igyekezett reggelente felkelni, Gillarte rendszerint már a tornácon ült, szívta a cigarettát, a tegnapi kávé sűrű maradékát itta, hosszan elmajszolt egy-egy fogai közé beülő szemcsét. Szeretnék főzni valamit, mondta egy reggel, vagy inkább csak bejelentette, hogy most ő következik. Nafene, gondolta Zanót, csak úgy hirtelen? Titokban ezek veszekednek.
Boeuf bourguignon, szeretem az olyan ételeket, amelyek hosszú ideig és lassan készülnek, jelentette ki a Fiú, mintha dicsekedni akarna. Zanót gyorsan hozzátette, hogy a gyorsan készülő ételeket szereti, amelyek sokáig kitartanak. Utólag már nem tudta biztosan, hogy ezt magának mondta-e, vagy egész hangosan. Mi kell hozzá, reccsent rá a lányra, aki szinte elnevette magát: minden. Túlzás azért hetven kilométert autózni egy darab marhahúsért, gondolta egész mélyen, és összehúzta magát a szűk hátsó ülésen, amikor látta, hogy Gillarte milyen elszántan nyomja a gázpedált. A Fiú szakállát meg-meglibegtette az ablakon bevágó szél, mind a hárman rágyújtottak, egy külső szemlélő bízvást gondolhatta, hogy a kabinban ég valami. Egész délután azt figyelte, ahogy Gillarte feltérképezi a szegényes konyhát, aprólékosan megtervezi, hogy mit mibe, mikor és honnan fog átrakni, nem, nem, ez nem bonyolult étel, csak még abból az időből való, mikor az emberek ráértek, hát igen, a konyha valóságos alkímia. Mondott közben, magyarázott, amikor egy tányér vagy tálka méretét becsülte fel, a tisztaságra nem volt megjegyzése, pedig Zanót ettől tartott, nem találkozott még olyan nővel, aki az ő higiéniai szintjével elégedett lett volna. Konvenció, mondta sokszor, de a nők úgy tudták, a higiénia maga a jóisten. A legsötétebb diktatúra, mondta a Fiú, és ebben mintha egyetértettek volna mind a hárman, olykor pedig kíváncsian megnézték a húst, jól pácolódik-e a vörösborban, elég meglötyögtetni a tálat vagy bele kell kavarni, hogy lássék jobban, amint a hús meg a bor állaga változik, a fűszerek és zöldségek pedig kiadják a lelküket, les aromates.
Hogy Gillarte azt a százéves vaslábast találja legalkalmasabbnak a végső fázisra, azt nem gondolta, addig jött-ment, sürgölődött, kotorászott, mint aki teljesen otthon érzi magát, és kint az eresz alatt megtalálta. Utoljára a kutya evett belőle, aztán a télen elcsavargott, nem került elő többet. Nem rozsdás, mondta Gillarte, és elég hosszú ideig tisztogatta, mosogatta. A kutya sincs már meg, nemhogy a kutya bacilusai, gondolta Zanót, a bacilus is csak egy metafora, mint a hormon és a gének. Aztán csak azon aggódott, nehogy a gázpalack idő előtt kiürüljön. Várták a láthatatlan történéseket, az illat meggyőző volt, a fortyogó-sercegő hangok szintén, milyen kár, hogy nem tudtok gitározni, mondta, és hozott egy újabb kancsó bort.
Az időről kellene beszélni, akarta volna mondani másnap reggel, amikor a Fiú bepakolta málhazsákját a terepjáró hátsó ülésére, megölelte, megcsókolta Gillartét, férfiasan kezet fogott vele, erősen szorította meg, mint mindig gyerekkora óta, mélyen a szemébe nézett, jól van, apám. Én még maradok, mondta csendesen Gillarte, mikor az autó egészen eltűnt, ám Zanót még nem tudta rávenni magát, hogy elmozduljon, az expresszvonat is visszafordulhat, volt már eset rá, nemhogy az autó. Az időnek mellesleg az a dolga, hogy ne lehessen visszafordulni, mondta később, vagy szerette volna mondani. Vaj van a fejeden, és kiszállnál egy időre az életedből, mondta a nőnek, aki csendesen bólogatott, túl vagyok már mindenen, pedig még nem csináltam semmit. Én se sokat, suttogta Zanót, de ha azt fogod mondani, hogy a fiam jó fej, annak nem fogok örvendeni.
Vaj van a fejeden, morogta hosszasan. Ettél már igazi vajat, láttad, hogyan készül? Gillarte nem evett és nem látta, Zanót el is szégyellte magát, ilyen fennhéjázó módon mégsem kellene beszélnie, elvégre megkereste a kutya lábosát ez a nő, és nagyon finom burgundiai marharagut főzött benne. Ugye nem akarnak meggyilkolni, kérdezte sunyin, mint aki csak viccelni próbál, a nő erre felvihogott, nem, nem. Hiába várta, hogy majd elmeséli az életét vagy a családját, nehéz gyerekkorral se megyünk ma már sokra, minden gyerekkor nehéz. Az ismeretlen tárgyakat aprólékosan megvizsgálta, néha megkérdezte, mire való, csodálkozott, ha nem értette vagy nem tudta pontosan elhelyezni, hogy miért is csinálták azt a régiek, bár nem is olyan régiek. A nőkben sokkal tovább tart az érdeklődés, mint a férfiakban, gondolta Zanót, de ha kihal vagy megölik, soha nem támad fel. Rövid idő alatt vette birtokba Gillarte a házat, nem fintorgott a véce, a primitív zuhanyozó meg a kút miatt sem. Reggel sokáig majszolta a lepénykenyeret, csorgatott rá mézet, majd elsétált a szőlő végébe, és barackot hozott meg körtét, azután csak ült, szürcsölte a kávét, szívta a cigarettát, és elégedett volt azzal a pár angol nyelvű képes magazinnal, amiről Zanót nem is tudta, miként került a házba.
Egy hűvös reggelen, amikor a keleti szél jelezte az őszt, és Zanót pulóverben ült a tornácon, de így is fázott, Gillarte nyúzottan és hunyorogva lépett ki, egy műanyag doboz volt a kezében, csüggedten mondta, elfogyott a gyógyszerem. Az első napokban nem alszom, azután elindulok találomra, mint egy bolond. Menjek el, amíg nem késő? Miért mennél, mi van, ha késő, kérdezte Zanót érdeklődve. Én is bolond vagyok, azért élek itt, mindenki bolond, azért élnek még itt, mutatott körbe, ez egy nulla komfortos szanatórium. Legyintett, mint aki nem szereti, ha a másik az elmebeli állapotával kérkedik, kamaszos dolognak tekinti, de azért megsimogatja az arcát, bátorítást vagy biztatást akar adni, mindent szabad itt. Olyan sosincs, hogy mindent, mondta Gillarte, és Zanót ingatta a fejét, de, de. Később sem tudták egyeztetni, hogy miként is volt az az éjszakai összegabalyodás a nappaliban, a nyikorgó heverőn, ami a legrosszabb ágy az egész házban, egyenetlen, mint a szántás, a poros lópokrócok szúrnak és büdösek. Én már ilyeneket nem szoktam, mondta Zanót később, valahányszor megpróbálták tisztázni, hogy mi történt, persze, persze, bólogatott Gillarte, mindig a nő a hibás mindenért. Azt sem tudták tisztázni, hogy két vagy három napig tartott, amikor nem is keltek fel, csak szeretkeztek, aludtak pár órát, ittak egy-egy pohár bort, megint szeretkeztek, nappal lett és éjszaka, majd ismét nappal, valami fojtott hangú őrjöngés, amiben a testek elkeveredtek. Mintha évek teltek volna, mondta Zanót, pedig csak két nap volt. Három, vágta rá Gillarte.
Arra ébredt Zanót azon a reggelen, hogy fázik, és bár a pórusaiban örökre a nő szagát fogja érezni ezután, kihűlt a bőre, a pokróc, a párna, a tűzhely, minden. Kapkodva öltözött, érezte, hogy baj van, gyorsan számbavette a nő ruháit, legalább felöltözött, mielőtt elment. Indult volna utána, de nem tudta hirtelen, merre keresse, azt is belátta, semmi értelme találomra nekivágni, talán visszajön, talán visszahozzák, vagy meglátja valaki és szól, kevés ember jár a környéken, de azok mindenről tudnak. Enni kellene valamit, ebédet főzni, azután majd lemegy a faluba, és kitalálja, mi legyen, de nem tudott megnyugodni, és ezt rossz jelnek tartotta. A végén még bele fogok szeretni ebbe a ribancba, és csak állt a kamraszerű hálószoba ajtajában, sokáig nézte a nő szétdobált ruháit, nem szedek fel semmit, mondta, nem gyermek, de többször benézett, mintha mégiscsak onnan kellene előbukkannia, az ágy alól vagy a falból. Délután felsétált a dombon a juhászokhoz, hátha látták, bár inkább azt akarta megtudni, hogy biztosan nem járt az agyagfalnál, a suvadásnál, ami száraz időben omlik, nedves időben csúszik, csalókán lejt a fennsík arra, hullnak ott le marhák minden évben, önkéntelenül arra megy, aki nem tud róla. Jártak ott, magyarázta Gillarténak, aki csak mosolygott, nem kell őt félteni, sosem esett baja, ha csak úgy elindult, magánál van, még vonatjegyet is tud vásárolni, egyedül az nem érdekli, hogy hova, mert az mindegy.
A kocsmában ült, és a cigányokkal kártyázott, egészen átszellemült az arca, komoly volt egyszerre és derűs, éppen csak felpillantott Zanótra, és megint a lapjaiba mélyedt. A cigányok megörvendtek, mint mindig, ha betoppant, a készenléti munkások kedvelték, mert megfizette, ha dolgoztak valamit, emberszámba vette őket, nem úgy, mint az öreg és fösvény parasztasszonyok. Megtanítottuk kártyázni, és elnyerte minden pénzünket, mondta panaszosan Trabuk, és nem akarja visszaadni. Háromszor nyertem el a pénzeteket, mondta Gillarte szenvtelenül, kétszer visszaadtam. Olyan, mint egy gyerek, gondolta Zanót, és rendelt egy kör büdös pálinkát, figyelte a játékot, majd beszállt ő is. Elvesztett gyorsan mindent, ezt az egyszerűsített ferblit sosem szerette, a cigányok nevettek, de a hangulat feszült maradt. Én is megbolondultam tőled, hát még ezek, mondta később, amikor a cigányok a nyakukba véve hazavitték. Nagyon lelkesek voltak a szolgálattól, egész kis népünnepélyt rendeztek, másról sem tudtak beszélni, mint a nagyságos kisasszony ágyékának a szagáról. Olyan, mint a parfüm, mondta Trabuk, és egyszerre két vékony cigarettát gyújtott meg. Minden nap felhozzuk, ígérték hangosan, és nem akaródzott nekik elmenni.
Öreg vagyok én már ehhez, mondta Zanót, amikor megpróbálta kideríteni, hogy merre járhatott a nő, de mindabból, amit az képes volt felidézni, sehogy sem tudta rekonstruálni, végül belenyugodott, hogy ha Gillarte Barcelona utcáin sétál ilyenkor, az úgy is van, bár egyikük sem járt ott még, tehát nincs miért bizonygatni vagy cáfolni, ennyi erővel Moszkva is lehetne. Gillarte sorolta az utcaneveket megállíthatatlanul, Carrer Magalhaes, Carrer Roser, Carrer Salva, Carrer Poeta la Cabanyes, Carrer d’ Elkano, mintha csak egy bedekkert mondana fel, hirtelen elhallgatott, szomorú volt a tekintete, meglágyultak a vonásai, mintha poros volna az arca. Mondat közben aludt el, Zanót hosszú ideig fogta a kezét, érezte a gyors elernyedést, a nő beszélt még, egyre halkabban, összerándult olykor, aztán kissé nyitott szájjal mély álomba merült, mintha már nem is itt.
Mi volna, ha elmennél egyszer Barcelonába, kérdezte, mikor Gillarte nagyon sokára felébredt, de olyan értetlenül nézett rá, hogy azonnal kijavította magát, ha elmennénk. Mindenki meg akar gyógyítani, mondta csüggedten, de azért köszönöm, hogy nem hívtál mentőt vagy rendőrt, tette hozzá. Zanót nyugodtan folytatta, ide nem jön mentő, és nincs rendőr, itt csak én vagyok meg te vagy, és nem szeretném, ha valami bajod esne, az előző életedben biztosan egy baszk hegyi rablónak voltál a szeretője. Vagy a kurvája, mondta Gillarte kötekedő hangon, majd felnevetett, nem volt előző élet, nem lesz következő. Mindenkinek van egy története, mint egy előző élet, mindenkinek van elbeszélhetetlen története, az pedig olyan, mint a következő. Akkor ez most a következő életünk, suttogta Gillarte. Nem, ez a mostani, mondta Zanót, és öregesen sóhajtozva mellé bújt.
A dédapámnak egyetlen fia volt, ebben a házban élt, vagyis abban, amelyik ennek a helyén állt. Korán megözvegyült, egyetlen fia volt, akit elküldött a városba tanulni, de a fiút nemigen érdekelte a tudomány, szakmát sem tanult, egyszer csak beállított a feleségével, egy rendkívül szép és okos nővel. Majd előkeressük a fényképét, mondta Zanót, de nem ez az érdekes, hanem hogy a nő, a nagyanyám hamar kiábrándult a férjéből, és beleszeretett az apósába. Ment is ez egy darabig, de a férfiak összekülönböztek. Elmentek egyszer fát vágni, ki az agyagfal tetejére, és a nagyapám nemcsak fejszét vitt magával, hanem egy revolvert is, ami állandóan a mestergerendán porosodott. Nem volt fegyverhez értő ember, csak a gyűlölet égett benne, az elkeseredés. Megebédeltek, ittak, összeszólalkoztak, a nagyapám pisztolyt rántott, rásütötte az apjára, aki összeesett, de nem halt meg, a kabát alatt széles bőrövet hordott, a rézcsat felfogta a golyót, elájult csak az ütéstől. A következő golyót nagyapám a saját halántékába küldte. A vizsgálat rövid volt, és az apám sosem tudta meg pontosan, hogy az apja vagy a nagyapja fia. Nem szerette ezt a házat, mindig elvágyódott, de túl messzire sosem jutott.
Miért mesélted el nekem ezt, kérdezte fásultan Gillarte. Üzent a Fiú, hogy jön, mondta Zanót, és megsimogatta a nő arcát. Nem szeretem a fiadat, mondta csendesen, mint aki restelli ezt az egészet. Ez már nem tartozik rám, mondta Öreg Zanót, és lassan, nyugodtan csomagolni kezdett egy kopott katonai hátizsákba. Hova mész, kérdezte a nő. A következő életembe, ahol baszk rablóvezér leszek, mert Barcelonában vár a szeretőm vagy a kurvám, mondta mosolyogva, és nem búcsúzott el. Kisétált a házból, fel a szőlő mellett az erdőbe a szederindás ösvényen. Amikor napok múlva hazatért, már tudta, hogy sem az expresszvonat, sem a terepjáró nem tér vissza. Elroppantott a fogai között egy szőlőszemet, hamarosan szüretelni kell, gondolta, lemegy majd egy délután a készenléti cigányokhoz, jöjjenek, dolgozzák le a tartozást.
Egy képeslap várja majd, Barcelonából címezte az ismeretlen kézírás. Biztosan írt a fiad, mondja Trabuk.
