Barnás Ferenc: Most és halála óráján. Jelenkor Kiadó, Budapest, 2025.
Láng Zsolt: Ami így elsőre szembetűnik, az a párhuzamos utazás: van egy földrajzi (repülőn, hajón, buszon, mindenféle taxikkal, gyalog) és van egy lelki, egy belső utazás.
Károlyi Csaba: Igen. A legfontosabb a repülőút, az az életút metaforája, az utazások mögött pedig ott van a lelki út, mert ez a lélek története, bár hangsúlyosan a testben van ez a lélek. Azt figyeltem, a halál mennyire testi avagy lelki dolog itt. Mert ez a kettősség nekem végig nagyon érdekes volt.
LZs: A víz köti össze a két utazást, a tenger, az óceán (és a magzatvíz is sokszor említődik), a test utazása és a lélek utazása is tapinthatóan érzéki, haptikus, plasztikus, ettől a halálproblematika is egyszerre testi is, lelki is, transzcendens és konkrét. Erre ráerősít az utolsó részben a falu, ahol halottak és élők együtt élnek.
KCs: A tenger, a víz (a repülő mellett) szerintem is a legfontosabb motívum. És én nagyon komolyan vettem a címet: Most és halála óráján. (Persze eszembe jutott Nádas Saját halál meg Szilasi Saját élet című műve is.) Véletlenül három halálközeli könyvet olvastam épp egymás után, Babarczy Eszter naplókönyvét apja haláláról, az megrendítő, Szilasi László halott anyjához írt naplófeljegyzéseit, az meggondolkodtató, Barnás regénye pedig megrázó, leginkább így mondanám. Megérintett a halálhoz való kemény, súlyosan személyes és közben mégis személytelen viszonya. „Hányszor eljátszott az utolsó óra, az utolsó nap gondolatával. Fekszik majd valahol, és egyszerre csak rádöbben, hogy ez az utolsó órája. Nincs több idő. Egyedül maradt. Ebben a játékban valóban egyedül marad, nem találhat ki semmit” – olvasom a 64. oldalon, ez a mondat került ki az első fülre is, joggal. Kosztolányi Az orosz című novellájának utolsó mondata jutott eszembe: „Szegény, mégis egyedül halt meg.”
LZs: Bennem inkább a születés maradt meg, illetve a születés előtti magzati állapot, az anya méhében kialakuló valaki, aki kilenc hónapig biztosan nem volt magányos. „Egy volt az anyjával, kilenc hónapon keresztül egy volt a vérkeringésük, magzatszervezetén mindaz keresztülment, amit Anyika érzett és gondolt, ami annak ellenére volt lehetséges, hogy Anyika érzései és hangulatai pusztán ingerületeken, hőn és nyomáskülönbségeken keresztül jutottak el hozzá.” Hogy mi volt ennek a következménye? Az, hogy az anya félelmei is átadódtak, átkerültek a világra jött új lény testébe és lelkébe. Tehát az, ami őt egész életében üldözi, nyomasztja, depresszióba kergeti, az már benne van a születésétől. Ezzel a gondolattal, ezzel a megvilágosodással tudja megélni a halálát. Meg persze megérteni az egész életét beárnyékoló depresszióját. Szóval ez a könyv nem csupán az atmoszférájával, leírásaival, hangulataival tudott lenyűgözni, hanem a problémamegoldásaival is, azzal, ahogy a témáját kifejti, és elvezeti a megoldás felé.
Amit még ehhez hozzátennék, hogy hát a halála óráján nincs egyedül!
KCs: Akkor tényleg nincs teljesen egyedül, de előtte végig egyedül készül rá. Ez a Torjai Endre nevű főhősünk egész életében egyedül van! A szüleit elhagyja, felesége, családja soha nem lesz, még pszichológusként is magányos, mert csak telefonon beszélget a lelkisegély szolgálatban, miközben ő is lelki beteg, a csendes-óceáni szigeten, ahová nyugdíjas korában elköltözik, ott is magányos. Nem? Nem akar öregkorában senkivel se foglalkozni, el akar mindent felejteni. De mi a megoldás szerinted? Amihez elvezet ez a könyv.
LZs: Torjai Endre egész életét meghatározza a félelem. Ott az a többször elmesélt jelenet: a rendőrök rugdosnak valakit, a barátja közbe akar avatkozni, ő viszont nem hagyja, nehogy ők is bajba keveredjenek, gyáván elmenekülnek a helyszínről, és ennek az emléke éveken át nyomasztja. Több hasonló jelenetre emlékszik, mindegyikben ott a félelem, illetve a lelkiismeret-furdalás a gyávasága miatt. Keresi, miért van a világban annyi kegyetlenség, aljasság, bestialitás, és habár erre nem kap választ, azt viszont megérti, hogy a benne lévő gyávaság, félelem, passzivitás öröklött dolog, és úgy tudja kivetni magából, ha valami módon az egész lényét, az egész életét átformálja. Tulajdonképpen ezt az átlényegülést keresi. És ott, azon a távoli, sehová sem tartozó szigeten erre rátalál. Ez persze így most kicsit melodramatikusan hangzik, de a könyv távolról sem az.
KCs: Torjai Óceániába, egy távoli szigetre költözik. De miért? Miért ott kell rátalálnia az átlényegülésre? Jórészt fiktív helyek vannak itt, ha jól látom, bár Dánia vagy a Fülöp-szigetek szóba kerül, de van Fehérország és Vörösország. A csendes-óceáni helyszínek, úgy hiszem, nagyrészt nem valósak, van hely, amely Vietnámra hasonlít, de például Indonézia neve nem hangzik el, pedig ez volt az előző regény befejező részének helyszíne. Azon gondolkodtam: miért van ez a játék a fiktív helyekkel? Boetunga, ahol házat vesz az óceán partján, nem létezik. Uwu, a falu, ahová elmegy meghalni, szintén nem létezik, ellenben az a név ugye egy mosolygós hangulatjel neve, ami az öröm jele. Bihar községben nőtt fel a fiú, ez Romániában van, Nagyvárad mellett, ami a történet szerint nem lehet így, majd Gesz községbe kerül 19 évesen, ami nem is létezik. Vajon miért ilyen furcsa a földrajz kezelése?
LZs: Valószínűleg azért a másfajta távlatért, amire rátalál. A történet az őselemek között játszódik ‒ levegő, víz, tűz, föld (ezek a fejezetcímek is) ‒, emelkedettebb az egész ahhoz, hogy konkrét helyekhez kössük. Próbáld ki, ha akár Fehérországot meg Vörösországot behelyettesítenéd, vagy Atawansawait Hanoinak vagy Kuala Lumpurnak mondanád, a könyv máris veszítene az erejéből. Bihar viszont valóságos helyszín, de mégsem az, épp amiatt, mert Torjai nem nőhetett ott fel. Neked hiányzott a pontos beazonosíthatóság?
KCs: Nem, szerintem is az a jó, ha nem beazonosíthatók a helyek, és ezek az egzotikus, kimondhatatlan nevek nyitottságot adnak, a konkrétumok valóban korlátoznák az elbeszélést, veszítene az erejéből. Pont azt gondolom, hogy például Dániát se kellett volna megnevezni, bár a főhős szomszédjának, Kasper Vestergaardnak a neve így jobban utalhat Kierkegaardra meg a félelemre, a rettegésre és a szorongásra. De mit szóltál a narrációhoz? Érdekes, hogy korábban Barnásnál énelbeszélők voltak, egy korlátozott tudatú gyerek A kilencedikben, egy szintén korlátozott tudatú mentális beteg a Másik halálban, aztán egy nem nagyon korlátozott tudatú, de első személyű, önéletrajzi jellegű elbeszélő az Életünk végében. Most meg harmadik személyű mindentudó szerzői narráció van. Vajon miért? Szerinted miért nem egyes szám első személyben beszél a főhősünk?
LZs: Az „én” személyessége is korlátozó volna, redukálná az egész érvényességét. A Dániáról azt gondolom, hogy ahol nem elvontan, hanem konkrétan kell megjelenjen valami, mert úgy erősebb a hatása, ott jól jön a pontos betájolás (ha azt mondom, hogy „réz”, az erősebb, mint a „fém”). A sok-sok fura hangzású távolkeleti név egyben poétikai funkciót is betölt, erősítik az elbeszélői nyelvezetet. Meg például az is jó, hogy egy-egy helyszínt többféle módon, többféle szinten leír. Hol mint konkrét helyszínt, hol mint emlékbelit. Például Saang városa a két folyójával és kéregető szerzeteseivel többször felbukkan, és bár ismétlődnek a mondatok, mégis teljesen másképp hangzanak.
KCs: Szerinted miért van ennyi ismétlés? Néha engem már zavart.
LZs: Nem hiszem, hogy nem volna szándékos.
KCs: Biztosan szándékos, és a személyességet csak erősíti, mégis néha kicsit sok nekem. Az előbb nem reagáltam erre, de szeretném mondani, hogy azért a Bestiárium Transylvaniae szerzőjétől jó hallani, milyen fontos, hogy itt a négy őselem a négy fejezetcím: Levegő, Víz, Tűz, Föld. A leghosszabb különben itt a Víz! Melyik Barnás-regényt kedveled leginkább?
LZs: Mivel gyerekkorom óta fogva tart az a távolkeleti világ, egyértelmű, hogy ezt. Krasznahorkainak is azokat a könyveit szeretem... Ráadásul most éppen a Csendes-óceán partján vagyok, itt olvastam.
KCs: Ó, a lányom hosszabb ideig volt nemrég Indonéziában, Új-Zélandon meg sok más távoli helyen, ezért is különleges élmény számomra ez a regény, kerestem a más világok megnyugtató és felszabadító erejét ebben a valóban nagyon intenzív óceánélményt adó, remek regényben, de nekem mégis, továbbra is A kilencedik maradt az első helyen. „Elegáns és nyomasztó könyv. Bátor könyv, amely ismeri a félelmet” – írta Esterházy Péter A kilencedikről. Az új regény is elég nyomasztó, bátor is, a félelmet is ismeri. De talán elegánsnak nem mondanám. Ez nem bírálat, csak leírás. A halál témája általában nem elegánsan kerül elő az irodalomban, inkább súlyosan. Kivéve például Kosztolányit, aki még ezzel is játszik, mondjuk az Esti Kornél utolsó fejezetében, melyben egy közönséges villamosútról van szó. És nála ugye mily mély a sekélység. Barnásnál másként van, ő nem viccel, ezt mondja a mindentudó narrátora: „Halálunk óráján döbbenünk rá, hogy életünk során voltak olyan élményeink és érzéseink, amelyek halálunk felé vezettek. A félelem, a rettegés, a szorongás órái, melyeket nem értettünk. Nem értettük, hogy miért történt. Halálunk óráján majd megértjük. Haláljelek. Halálérzetek. Megsemmisülésetűdök.”