Kalandozásnak neveztük. Kevesen 

játszhattuk: hárman, esetleg négyen.

A házaknál, amelyek kertjén 

sorra végiglopóztunk a sötétben, 

nem lehetett kutya. Lehetőleg 

férfi sem. A nőktől kevésbé féltünk.

Máig nem emlékszem, mi lehetett

a tét. A későbbi nagyfiúk bátorsága?

Egyikük átszökik majd a zöldhatáron, 

a legnagyobb – és legszelídebb – 

összeáll a pszichológusával. 

Tolvajként surrantunk az ablakok 

alatt. Mint akiket a szüleink 

szidtak, mert az üres padlás láttán 

feltörték a pincét, és elvitték

a szalonnaformájú háziszappant.

Végül a nyugdíjas tanítónő fogott 

gyanút. Talán a hátsó szomszéd 

kutyája ugatott hosszasan, 

vagy valamilyen megérzés 

csalta ki a ködbe merülő teraszra.

Állt a magasra szerelt izzó 

fénykörében, mint egy színpadon, 

tekintetét a leghátsó sorra szegezve. 

Az egresbokrok mögött hasaltunk,

szájunkra avar tapadt, és apánkra

gondolva megnyílt alattunk a föld.