(Griasseich die Madln, seavas die Buam)

Mi jellemző erre a Duna-parti nagyvárosra ma? Sajnos, még akkor is túl sok minden, ha eltekintünk jelentős történelmi szerepétől, és egészen kicsire vesszük vizsgálódásunk körét. A soron következő válogatás elvén gondolkodva, valami régi mondat árnya úgy ötlött fel bennem, mint „táj és nyelv, e két egyéniség, a történelem viharaiban összeforrva” (eredetileg: gyomrom és én stb., már eleve idézet). Ezért választottam a nyelvet vezérelvemül. Táj és nyelv viszonya Ausztriában nagyon más, mint a magyarok által lakott vidékeken. Nyelvjárások vannak a magyarban is, de a magyar beszélők döntő többsége nem nyelvjárásban fogalmazza és ejti mindennapi mondatait. Itt igen. Nemcsak Bécs van különböző nyelvjárásokkal körülvéve, hanem maga a város is jól elkülöníthető nyelvjárásokra oszlik. A nyelvi determináció tökéletes ismertetőjel: néhány – esetleg egyetlen – szóból teljes bizonyossággal betájolható, honnan származik a használója. Ezért van itt olyan kitüntetett fontossága az ejtés koloratúrájának. Nem véletlenül használom ezt a szót, mivel az északnémet úgy tartja, hogy a bécsi énekel (és futkározik tőle a hátán a hideg), a bécsi viszont nemhogy a berlini recsegését nem állhatja, hanem már a tirolit és a vorarlbergit is valami olyan sajnálatos üzemi balesetnek tartja, ami Isten pillanatnyi indiszponáltsága miatt következett be a teremtés során. Azt a tényt, hogy a főváros és a vidék kölcsönösen ki nem állhatja egymást, a válogatásban egy kis szószedettel illusztráltam (A bécsi aranyszív 1. rész). Armin Thurnher, a Falter című városi magazin és programújság főszerkesztője erről a következőt írta:

„Időnként azért le lehet szögezni: Bécs a világ egyik legjobb városa. Jól igazgatják, nagyon magas az életminősége, rendkívül jó a közbiztonsága – legnagyobb problémáját a zsebtolvajok jelentik –; van rengeteg történelmi díszlete, gazdag kulturális élete és sajátos, kedélyes bécsi szocializmusa (a város birtokában van a lakások több mint fele, és szociális szempontok szerint irányítja a piacot) és nem utolsósorban remek kilátásai vannak arra, hogy a fellendülő, most már az egykori államhatárokon átívelő eurorégió fővárosává váljon. Ám semmi nem mutatja jobban a város szabadelvűségét, mint az a tény, hogy voralbergi létére itt még akár a bécsi városi magazin és programújság főszerkesztője is válhat az emberből!” (Falter, 2004. 39. sz. p. 5.) Köztudott, hogy Bécs lakossága a Monarchia korában igen vegyes volt, ám 1920 után mintegy ötven évig szünetelt a folyamatos utánpótlás.

Összezsugorodott a város rendesen. A huszadik század közepén – 1956 után – itt letelepedett magyarok (róluk szól Qualtinger a nyelv- és identitásvesztést tematizáló szatirikus szkeccse, Az utolsó forradalmár) a 60-as, 70-es évekre már éppúgy beolvadtak, akár korábban az észak- és délszlávok. Ekkor kezdtek érkezni nagy tömegben a jugoszláv és a török vendégmunkások, majd 1989 után a volt szocialista országokból is sokan telepedtek le Bécsben. Ez egyrészt nemzetközibbé tette a város légkörét, a Berlin–London–Párizs típusú metropolisokéhoz hasonlóbbá, másrészt viszont felszította az idegengyűlöletet. Szerencsére mára a xenofóbia mintha lecsengőben lenne (remélem, nem tévedek), viszont az elmúlt tíz évet lényeges mértékben meghatározta. Ennek illusztrálására választottam a 2004. év irodalmi Nobel-díjasa, Elfriede Jelinek az idegengyűlölők hátára mért nyelvi ostorcsapásait, valamint Antonio Fian vígjátékát (Jelinek azelőtt is adott, kapott rendesen. Legjobban azt a rigmust szeretem, amivel 1998. február 18-án egy Wolf Martin álnevű hivatásos rímfaragó, a legnagyobb példányszámú bulvárlap bértollnoka méltatta az írónőt. Margócsy Istvánnal közös mű(!)fordításunkban így hangzik magyarul: „Peymann most már hálaisten / nem sokáig marad itten. / Elhagyja a várszínházat, / azt a trágyadombbá váltat. / Míg valaki helyette jő, / s le lesz csapolva a fertő, / és kiűzik a kénszagot, / mit Mühl, Turrini, Jelinek hagyott). Beválogattam két nyelvjárási szöveget is. H. C. Artmann a bécsi ember lelkivilágát néhány sorban összefoglaló verse vezeti be a számot, míg W. Teuschl nyelvjárási Újszövetsége 1971-es megjelenésekor éppúgy megdöbbentette az embereket és a katolikus egyházat, akár nem sokkal korábban a bécsi akcionizmus. Ám nagyon gyorsan kiderült, hogy nem vallásellenes, sőt, éppen azokat szólítja meg, akik amúgy már kiléptek az Írás világából. Számtalan kiadást élt meg, híres színészek előadásában hallható, iskolai és egyetemi (nyelvészeti) tananyaggá vált. Csoda, hogy lett magyar fordítása vagy utánköltése: nem kértem, kaptam. Lydia Mischkulnig és Bettina Balàka a fiatal írónemzedék talán legkedveltebbjei, de természetesen cseppben a tenger, ők képviselik most a teljes spektrumot, mások megszólaltatására helyszűke miatt nem kerülhetett sor. A kis magyar irodalmi tablót csak annyiban kommentálom, hogy azt is nyilván ezer képpel lehetne színesíteni: ennyire telt (meg egy főhajtásra, Szépfalusi István és Márta emléke előtt, akik 1960-ban másokkal együtt megalapították a ma is működő Bornemisza Péter Társaságot Bécsben).

A Bécs-szám utolsó előtti darabja arra a körkérdésemre adott válaszokat tartalmazza, amelyre Mernyei Róbertnek a Látó 2004. júliusi számának utolsó lapján megjelent cikke (Hova?) inspirált: arról kérdeztem erdélyi származású bécsi ismerőseimet, hogy miért éppen Bécsben telepedtek le átmeneti időre vagy huzamosabban. Nem nagy meglepetésre az derül ki a válaszok összességéből, hogy az ember oda szeret menni, ott szeret letelepedni, ahol attraktív környezetet, állapotokat, lehetőségeket talál. Ahol nem, onnan elmegy. A Látó Bécs-számához posztermelléklet is jár: Antonio Fian – Hansi Linthaler: Zavar című alkotása, ami nem más, mint Thomas Bernhard Verstörung-jának leveskockaszerűre összepréselt parodisztikus képregény-változata Szijj Ferenc tudós fordításában (a „krittikai alsós“ általa teremtett szaknyelve egyébként Fian Riasztásában is nagy szerepet játszik). Nem szabad félni az alpesi gorillától, kedves állat. Ha nem bántják, ő se bánt. Vinzenz Kulterer s a magam nevében üdvözlöm az olvasót!