Annie Ernaux: Lánytörténet. Lőrinszky Ildikó fordítása. Budapest, Magvető, 2020.
[1] Tudok-e úgy mesélni magamról, mintha valaki más teste és más emléke lennék? Megkonstruálhatom múltbeli önmagam mások emlékezete és mások teste nélkül? Van-e az emlékezetnek olyan rétege, amely a tudaton nem, csak a testen keresztül érthető el?
[2] 1958-ban még gondolat sem voltam. Az 58-as lány viszont már testében őrizte a férfitesttel való első találkozást. Belépett abba a történelembe, ahol függetlenségi háborúk és viszályok vannak, és a saját tragédiák és saját halálok más testekben ismétlődnek.
Van közös a testek tapasztalatában, még akkor is, ha csak a saját testhez lehet igazán közünk, és ezt a sajátot is legtöbbször idegennek érezzük. Ebbe a történelembe 40 évvel később születtem bele. És azóta is sokszor érzem, hogy a saját tragédiáimban mások is osztoznak, és bár idegen vagyok én is sokszor a magam számára, a testem ugyanúgy zúzza magába a sejtek emlékezetét, mint az 58-as lányé.
Nem raktároz, összezúz: mint egy mozsár. Az emlékezet is szerv a testben. Olyan, mint a zúza. Egyre őrli, zúzza a sejtek között és közé a tapasztalatot.
[3] A test abból a genetikai állományból ered, amely a történelemben, az idő folyamában épp elérhető és konstrukcióra képes. Abból az anyagból valósul meg a fogantatás, amit a történelem és családtörténet rendelkezésre bocsát. Így testesül meg az anyából kiváló érzelem-anyag. Így materializálódik az anya a lányaiban – a születendő test nemcsak a lánya lesz, hanem maga lesz „a büszkesége, a haragja, a műve” (58.).
És később, mikor a lány már eltávolodik az anyai erőanyag terétől és önállósul, elkezdődik az anyai hagyaték rendezése, az önformálás és a test alakítása. Ekkor kezdődik igazán a test történelmével, a test összes rétegével való megküzdés.
Ez a történet – a saját testtel való megküzdés – valaki más története is lehetne. Az 58-as lány emlékezet-írása nem ebben egyedi. A testen való áthaladásban, a testen keresztüli történelem-megélésben, ennek tudatosításában más ez az énregény, amelynek megírása küzdelmes és terhes vállalás.
[4] Ebben a történelemben pedig mindeközben lehet nő és nemnő. Szűz és nemszűz. A kettősség abból következik, ahogy a különböző érzelmi vetületek rétegződnek. Ahogy a jelen énje a múlt énjével keveredik. Az esetlegesség, a test félszegsége az Erős vagyok pillanatában is ott húzódik. A szégyen, a felszabadulás, a fájdalom és minden további megélés egyszerre érhető el, a jelen ingere határozza meg, melyik lesz a domináns, és hogyan ékelődik a jelen érzete a már megéltek közé.
Ezért nehéz a nyomozás a valóság után, amikor ez a testen keresztül történik. A test is elbizonytalanodhat, rosszul ékelhet és félrerendezhet megéléseket.
[5] Mégis, ahogy befolyása és hatalma lesz teste fölött, úgy átjárhat saját történelmén.
„Ha elfogadom, hogy az emlékezet megkérdőjelezhető, és még legkérlelhetetlenebb formájában sem vezet el biztosan a múlt valóságához, akkor is marad egy támpontom: hogy testi következményein keresztül ragadjam meg az s.-i élmények valóságát.” (85.)
Ernaux menstruációja elapadásában, a szüzességben, az önéheztetésben és eszeveszett habzsolásban mind ott van a tett és nemtett valósága. De megbízhatóbb-e az izmok emléke az elme emlék-hálózatainál? Nem téveszti-e meg a test érzékelése az elmét? Nem ugyanúgy felejt-e a test, és rendezi át a tapasztalást, mint a képi emlékezet?
[6] Mindeközben, úgy tűnik, a test határai az elmét is lehatárolják: „ennek az elbeszélésnek a kezdő- és végpontja az evéshez és a vérhez kötődik, időbeli határait a test határai jelölik ki” (143.).
[7] Tartás – erkölcsi és testi.
[8] A test szégyenérzete, az egyéni szégyenérzet történelmi szégyenérzetté alakul, amikor szembekerülünk mások testemlékezetével. „Szégyenérzettel tölti el a többiek nevetése és megvetése. Egy lány szégyenérzetével. Történelmi szégyenérzettel, a tíz évvel később felhangzó a testem az enyém szlogen előtt.” (96.) Kondicionáltan összeszorul a test, amikor ugyanaz az inger éri. A szégyenérzet meghúzódik a bőr alatt, és feltör az inger jelenlétében, az önkéntelen emlékezet működésében. A regényben az emlékezés dokumentálása a valóság objektivitásával történik – legalábbis ez az intenció, ami az akaratlan emlék-feltolulásban véglegesen meghiúsul. Folytonos kontrollra van szükség, a történet erős akarattal való vezetésére és felidézésére. De az önkéntelen, elágazásokba indító emlékezet nem szervesebb és élőbb felidézés-e?
[9] Az 58-as lány Gide-idézetet másol naplójába. A vágyaim mindig gazdagabbá tettek, mint a vágyam mindig téves beteljesülése. (29.) Kölcsönvett szavakkal konstruálja az én-t, de ezen túl, még a rekonstrukcióhoz is szükségessé válik a kölcsönzés. Kellenek a dalok, a képek, az ízek, a vágyak. Másoké. Mások megélésének saját testtérképen való azonosítása.
[10] Az emlékezet a valóság téves beteljesülése.
[11] A test történelemírásának mások a szabályai. „Ami történik vele, és amit tesz, egy és ugyanaz.” (39.) A test átengedése egy másik testnek, egy másik akaratának a saját emlékezet és elme átengedése is – valaki autoritással és bejárással bír a saját történelem fölött. Kiterjesztődik és egyúttal megszűnik a kizárólagos kapcsolat a sajáthoz. És ez lehet a „férfibrutalitás [külső] törvénye” (41.), de lehet az öntörvény belső feladása is. „Nem fiktív szereplőt konstruálok. Dekonstruálom a lányt, aki voltam.” (52.) A történelem felépítése tehát dekonstrukció is, amiben az én alakja kivételes szereplő. Van-e az elmének a test fölött rendelkezése és választása, vagy az események magukkal sodorják a testet, és a választás ebből a sodrásból válik ki akaratlanul?
[12] Az írás tarthatatlan vállalkozás. A test kétségbeesik, ahogy felidéz – és egyre inkább érzi mások emlékezetének fontosságát a saját emlékezet feltárásában. A saját nyelvnek szüksége van újra a kölcsönvett szavakra – egy kölcsönszintaxisra, ami a valóságot kívülről mutatja, és összeegyezteti a belső mondategységeket.
[13] A test biológiai fejlődésének és az élettörténet kibomlásának egyidejűsége. Annak a leírása, ami annyira őrzött és szerves része a testnek, hogy bármilyen, leírására tett kísérlet már keletkezésében is kudarcos és félszeg.
[14] Mások élete kivetül az egyén testére. Mások szavai különféle metabolikus folyamatot indítanak el, manifesztálódnak benne és rajta mások vágyai és akarata. Az izomösszehúzódásokban, az arc finom összevonódásaiban megőrződik a mások keltette reakció. Ez is rávésődik, -vonódik az 58-as lány alakjára. Ahogy magát kölcsönzött szavakból építi, úgy az ő testét is kölcsönveszik (kölcsönbe bocsátja) – nemcsak ő alakítja, mások is ráírják a maguk emlékezetét. Ez a testemlékezet egy kollektív munka eredménye.
A test bizonyíték lesz az emlékezet valóságára.
A test fájdalma viszont csak a sajátot érinti, az mindig belül marad. Ahogy „Nem lehet átrendezni a valóságot” (137.), úgy a fájdalmat sem.
[15] Az írás folyamatához az emlékezet rendezése is kell. Aprólékosan, pedánsan. De az írással egy időben az emlékezet is rendeződik. Maga az írásfolyamat indítja el a feltárást. Ez vezet mélyebbre, ad irányt és felületet.
„Kezdtem irodalmi lényt formálni magamból” (139.), aki úgy éli meg a saját és a minden történelmét, hogy érzi és érti: egy napon majd számot kell adnia róla. Írnia kell, és ezért fájdalmasan áthatolni a testemlékezet rétegein. Ez önmagával szembeni felelőssége és másokért való vállalása.
[16] A múltbéli önmaga megismerése nem a mások által való megismerés vágyából indul, hanem abból a valóságból, ahol a saját történet nem választható szét mások történetétől. Mások teste és emlékezete részt vesz a saját történelem megalkotásában.
Ernaux az 58-as lány történetét kívülről írja meg. Felveti az emlékezet megbízhatóságának kérdését, és kijelöli annak a valóságát, hogy az én története elválaszthatatlan mások akaratától, emlékeitől és történeteitől. A test és elme ki van szolgáltatva minden őt körülvevő testnek és elmének. És ez, ha nem is alkot kollektív tudatot, átjárást ad mégis mások életébe, hatalmat a történetteremtésben. Megsokszorozza a magyarázatlehetőségeket.
Mások teste másképp emlékezik.