[2005. augusztus-szeptember, SzínházLátó]


 


– Mi a megváltás?
– Túl sok a beszéd, túl sok a gépzaj, túl sok a kép, hogy lelkiismeretünk hangját kihallanánk ebből a nagy zajból.
– Talán a szavaknál is többet mond a csend.
– Tehát nekem valahol az volt az álmom, hogy legalább percekre egyesítsem valahol ezt a nemzetet.
– Eljutottam oda, hogy nem volt már lényeges, hogy életben maradok, vagy meghalok.
– Az Úr Napján.


 


 


Váci előadásod után mondod, hogy négy indokod van. Tehát, több okod is van arra – érzésem szerint a személyesnél is mélyebb indokod –, hogy miért pont ezt a művet, Márai Sándor San Gennaro vére (A nő monológja) című monodrámáját választottad, és, hogy miért éppen most, pont ebben az időben, a századvégen, az ezredvég hajlékában, 1997-ben?



Van egyszer egy kevésbé jelentős része a választásnak, amiért ez az előadás megszületett. Egy ötlet volt, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemi találkozóra, az idei, április végi németországi találkozóra született, amelynek témája: Magyarság és Európa, az Emigráció és magyarság lett. Kézenfekvőnek számított, hogy a San Gennaro vérét jó lenne közönség elé állítani. Persze, én nem is gondoltam arra, hogy egy ilyen alkalomra előadást készítsek, és nem is ez volt számomra a lényeges. Hanem az volt a meghatározó, hogy olyan tapasztalatokon mentem át, életem egy olyan fordulatot vett az elmúlt évben, az elmúlt két évben, hogy a választott Márai szövegnek szinte minden sora az elevenembe talált. És úgy éreztem, hogy sűríti és kikristályosítja azt, amiben én vergődöm, sok éven keresztül. Meg talán azért is, mert mindenkinek végig kellene járnia a maga poklát, és mindenkinek, élete miértjeire meg kellene keresnie a hiteles, őszinte válaszokat. Azt állítom, hogy mindnanyiunknak szüksége van arra, csak nem mindenki ismeri fel időben, hogy belső utakra induljon. Az egy nagyon fontos felismerés, hogy időről időre szükségünk van a csendre: belsőnk csöndjére, a külvilág csöndjére.
Épp az imént beszéltünk arról, amikor még nem kapcsoltuk be a mikrofont, hogy az ember behunyja a szemét, és egy pillanatig megpróbálja elképzelni, hogy az éterben milye, iszonyatos hangzavar van. Elborzasztó! Túl sok a beszéd. Túl sok a gépzaj. Túl sok a kép. Túl sok minden értelmetlenül, kívülről áramlik felénk. Le kellene ülni, lehunyni a szemünket, és egy kicsit elmélyülten a belső csendünkre koncentrálni. A Márai-műnek az a kérdése: – végül is a névtelen főszereplő által, akiről a nő vall, másfél órán keresztül, s akinek rögeszméjévé vált a megváltás gondolata –, hogy mi a megváltás. Persze, kétezer éve, több ezer éve mindenféle elképzelés született már erről. Márai mégis felteszi, megismétli ugyanazt a kérdést, hogy akkor, tehát, mi a megváltás? Ez a sok zaj és az a sok mellébeszélés semmiképpen sem az, semmiképpen sem mutatja a megváltás jeleit.
S azt sem hiszem, hogy ez az az élethelyzet, a mostani, amiben megváltásunkat remélhetjük. Bár az is nevetséges, hogy én mondok ilyet, aki pontosan a szavakból él, de valahogy eljutottam oda az elmúlt évben, években, hogy talán a szavaknál is többet mond a csend. Ez nem valami elidegenedés a részemről…



Igen, szükségünk van a beszédes csöndekre. Úgy vélem, érzem is, talán pontosan értem is, amit mondasz. Mégis, arra kérlek, hogy pontosítsuk gondolatainkat, hogy tehát, amikor az ember befelé figyel, amikor az ember imádkozik, vagy például szemközt ül, s belenéz abba a kozmikus tükörbe, amiben a Mindenséget véli fölfedezni, olykor látja is, tehát, hogy sorsa szerint, milyen az a metaforikus kép: „sima", „görbe", „homorú", „foncsorozott" (?), hogy milyen formátumú, alakú, milyen minőségű, az bizony sohasem mindegy, mint ahogyan az sem mindegy, hogy tegező viszonyban vagyunk-e azzal a „hanggal", akivel örökös dialógusban élünk.



Én nem is azt mondanám, hogy az ember önmagával nézzen szembe, tükröt tartva maga elé, és hogy Istennel beszélgessen, ebben a csendben. Szerényebben fogalmaznék: talán elég lenne lelkiismeretünk hangját kihallani ebből a nagy zajból. De ez, ma, az emberek nagy többsége számára, szinte lehetetlen…



De miért az?



Nem „divat" a lelkiismeretről beszélni…



Úgylehet, hogy lelkiségünk távlatos romlásáról van itt szó, mert most, bár nem szívesen teszem, kénytelen vagyok megerősíteni állításodat, valóban egy olyan korban élünk, amikor már a kezdetek kezdetén, gyermek- és ifjúkorunkban, az iskolákban, sok helyütt a családokban is, valamiért idejekorán megromlanak a dolgok. A kor természetrajzához természetellenesen hozzátartozik, hogy a szenzibilis, érzékeny lélek úgy „védekezzen", hogy lelkiismerete vagy deformálódik, vagy egész egyszerűen megsemmisül, elsorvad, érzéketlenné, lelkiismeretlenné válik. Mert a haszonelvű társadalmak szempontjából – márpedig melyik társadalom ne volna haszonelvű!? – nem az a legfontosabb, hogy lelkiekben megismerhessük legmélyebb, szívbéli önmagunk: álmainkat, vágyainkat, hogy bizonyosságot szerezzünk „életre tévedt egyszeriségünk" teljességének fontosságáról, hanem, hogy minél előbb termelőerővé váljunk. Így volt ez a szocializmusban, s így maradt ez sajnos a rendszerváltoztató demokráciákban is, szinte Európa-szerte. S így van ez Magyarországon, s így van ez Romániában, Erdélyországban is. Korunk egységesülni látszó Európája úgymond a „mindenoldalúan fejlett embertípus rögeszméjét": a jól irányítható, s még inkább a jól, abnormálisan sokat fogyasztó közkatonákat követeli, a hasznot hozó gombafejeket, az arctalan, tulajdonságok nélküli tömegembereket.



Hogyha az ember saját magát nem ismeri igazán mélyen, akkor miért is tenné lelkiismeretesen a dolgát a világban? Ebből iszonyatos szakadékok származnak az emberek között, illetve, hogy ne használjak nagy szavakat, de mégis ki kell mondani: magyarok és magyarok, testvérek és testvérek között, sokszor a hozzánk legközelebb állók között.



Az ezredvég hajlékának közép-európai létállapotához ez is hozzátartozik, vagyis az, hogy individuális bajainkkal felfakadtunk, mint egy gennycsomó, s most épp, s azóta is, a teljes gyógyulást remélve öntisztulunk. Így tudom képletesen jellemezni a mostani helyzetet. Márai Sándor, aki a világ európai és amerikai mindenségét, és önmagát is mélyen ismerő író volt, olykor kegyetlen diagnoszta, s kíméletlen önmagával szemben is, úgy halt meg, talán kevesen tudják, hogy 90. életéve tengeren túli elhagyatottságában, felesége és fogadott fiuk hirtelen halála következtében érzett fájdalmában, védtelen magányában főbe lőtte magát San Diego-i otthonában, s akinek sorsában kódoltatott ez az ún. eurofóbia, minden bizonnyal nagyon sokat tudhatott minderről. Vallomásos írásaiból, naplóiból az egyértelműen ki is derül, hogy milyen rossz véleménnyel volt a XX. század Európájáról, saját hazájáról. A kor lelkiállapotát nihilistának minősítette. A teljes gyógyulásra, a háború után, nem látott esélyt. ’56-ban mégis részvéttel reménykedett. Életfilozófiájának megvoltak a túlontúl határozott „egy eszméi, rögeszméi, aranyeszméi". Vagyis, ha egyszer nemet mondott valamire, vagy hátat fordított valakinek, arra végérvényesen mondott nemet, annak örökre fordított hátat. Ez a könyörtelen magatartás manapság példaértékűnek nevezhető-e? Erre a sziklaszilárdnak ható gerinces, hajlíthatatlan és hajthatatlan alapállásra, emberi tartásra vajon ma is igent mondanának korunk legújabb kori „hősei", „lovagjai", moralistái?



Mikor egy olyan íróóriásról van szó, mint Márai Sándor, akkor nagyon nehéz megkérdőjelezni azt, hogy mi az, amit helyesen tett, és mi az, amit nem tett helyesen. Mert, azt lehet mondani, hogy Ő éppen azért lett az, aki, mert minden, amit tett, az hozzátartozott szükségszerűen ahhoz, hogy azzá váljon, olyan nagy íróvá és olyan mély gondolkodóvá, amilyenné vált. Azzal a magatartással, amit az imént említettél, hogy mindennek hátat fordítani, és szakítani egy országgal, azért, mert ott egy valamilyen, ilyen-olyan rendszer van, amivel nem értünk egyet, én ezzel az alapállással az elmúlt 20–25 évben nagyon sokszor vitatkoztam. Nekem állandó kapcsolatom volt az emigrációban élő magyarsággal, hiszen 25 év alatt a világon mindenüvé eljutottam, szerencsés vagyok. Az első pillanattól: 70-től, amikor először találkoztam New Yorkban az amerikai magyar közönséggel, az valami döbbenetes drámai hatással volt rám. Egy egész napot sírtam a New York-i előadás után, mert az az érzés, felismerés, hogy végzetesen és megismételhetetlenül egyek vagyunk: megrázó volt. Nem lehet elfelejteni soha azt az élményt, ahogyan azok az emberek előadás után megindultak felénk, megnyíltak előttünk, tisztán és őszintén kitárulkoztak nekünk, akármilyen előadásunk volt: verset mondtunk, népdalokat, operettet, magyar nótát énekeltünk, egyszerűen „csak" tisztán, magyar szó hangzott el a színpadon, nem volt semmi különös, különösnek tűnő válogatás. Petőfi-, Radnóti-, Arany János-versek, élő klasszikusok voltak, amit ott elmondtunk. Ezek után az előadások után, mégis kitárulkozott a közönségünk.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy mi voltunk elsőkként, a háború után ún. pionírokként, erdélyi magyar színészekként azok, akik egy háromtagú csoporttal eljutottunk Amerikába. És ha jól tudom, előttünk, remélem, nem tévedek, csak cigányzenekarok játszottak ott, kabaré és magyar nótaestek voltak, ilyen s ehhez hasonló műfajú előadások. Korábban Európából, otthonról nézve, nagyon lebecsülték az amerikai magyar közönséget. Akkor ott, azt kérdeztem magamtól és másoktól is, de miért, milyen alapon? Mindegy, ezt megválaszolni azóta sem az én dolgom, és az elmúlt húsz évben sok minden megváltozott.)



Előítéletek? Azok is. Általános rosszmájúság? Az is. Sajnos, ez honfitársaink bizonyos köreiben jellemző, de ma sincs másként. Lefitymálni, lenézni a határainkon kívül élő magyar közönséget, a kisebbségi sorsban élők anyanyelvi kultúráját. De miért? Milyen jogon és milyen alapon? Mit tudhatnak azok, akik ezt teszik a szegénység kultúrát megőrző erejéről? Ez szinte egy megmagyarázhatatlan, tipikusan XX. századbeli bűnös kortünet. Ilyet tenni, így viselkedni csak azoknak állhat érdekében, akik ezt a zsugorodó, élete növekvő lázában napról napra fogyatkozó kis nemzetet még szétszórattatásában sem kívánják összefogni, akik az „Ötágú síp" hangjára, szólamaira önös érdekektől vezérelve már réges-régen süketekké, érzéketlenekké váltak.



Így is lehet. De mégis, talán térjünk vissza az elején elmondott gondolataimhoz, hogy felidézhessem, mikor és hogyan is volt az a nagy döbbenetem és élményem a New York-i előadás után. Amikor ezek az emberek magukhoz öleltek, és azt mondták, hogy „ti hazamentek". És elcsuklott a hangjuk, és elsírtuk magunkat, és ezt nem lehetett elfelejteni, soha nem lehetett elfelejteni. És a másik nagy élményem pedig a színpadra felém áradó csend volt. Én ott értettem meg igazán, a New York-i előadáson, hogy a színpad szónak micsoda jelentősége van. Én ott értettem meg az anyanyelvemnek a súlyát, a színpadi szónak az értékét, ott tudtam felmérni életemben először. Olyan messze az otthonomtól és a hazámtól, Erdélytől, ahol éltem. Ez egy olyan élmény volt számomra, hogy a következő években bármit kiválasztottam megtanulásra, egy szöveget, verset, valahol mindig ott éreztem magam előtt közönségként az összes magyarokat, akik elképzelhetők a világon, akikhez aztán szerencsés módon el is jutottam, szinte mindenhová: Új-Zélandtól Kanadáig, New Orleanstól Stockholmig, és Londonba… Most ezt nem dicsekvésképpen mondom, hanem azért, hogy megmagyarázzam, számomra az volt a szempont, hogy magam mögött érezhessem az otthoni közönséget, az otthoni közönség igényét, mintegy hátországot, és mindig az volt előttem, hogy mit kellene válogatni, hogy itt is, ott is, és mindenhol értsék, érezzék, amit mondok. És mindenütt, mindegy, hogy 5 percre, 10 percre, de egyként szolgálhassam a magyar közönséget: otthon Erdélyben, a nyugat-európai országokban és bárhol a világon. Tehát nekem valahol az volt az álmom, hogy legalább percekre egyesítsem valahol ezt a nemzetet. Misztikus dolog, nem érdemes ezzel különösebben foglalkozni, csak megkérdeztél, ezért elmondtam azt, hogy számomra milyen mélyen és milyen sokat jelentett az, hogy közönségként magam elé képzelhettem az emigrációs magyarságot. Megértettem azt, hogy élni csak otthon tudok, a Maros mentén vagy Marosvásárhelyen, ott, abban a kis erdélyi medencében, most mindegy, mert nem Vásárhelyhez ragaszkodom kimondottan, hanem ahhoz a világhoz, ahhoz a földhöz, azokhoz a hegyekhez, azokhoz az erdőkhöz, azokhoz a falvakhoz, nem egyetlen városhoz, valamelyikhez. És most 25 év elteltével biztonsággal elmondhatom azt, hogy a világon mindenütt otthon voltam, viszont minden pódiumon, ahol magyarok ültek a nézőtéren, és mindenhol magyarok ültek a nézőtéren, mert én csak magyarul szóltam.



A San Gennaro vérében van egy mondat, valahogy így hangzik: Európa már rég nem az, aminek egykoron reméltem, aminek egykoron gondoltam és megálmodtam. Épp ezért, nekem el kell hagynom Európát. Tehát, mindaz, amiről eddig beszéltünk, ezzel az egy mondattal megsemmisíthető, hitelét veszítheti.



Mert végül is nem mondtam el azt, nem jutottam el odáig, amit Márai gondolkodásáról mondani akartam, de most elmondom. Sokat vitatkoztam az emigrációban élő magyar barátaimmal arról, akiknek többnyire ugyanaz volt a véleményük, mint Márai Sándornak, sőt, olyannal is találkoztam, aki szó szerint ugyanazt vallotta, amit Ő mondott, vagyis: márpedig, amíg kommunisták vannak hatalmon, Magyarországon, addig mi be nem tesszük a lábunkat… Márpedig, amíg az oroszok Magyarország földjén vannak, addig mi be nem tesszük a lábunkat… Azt mondtam erre, hogy ez az ország nem az övék. Ebben az országban voltak törökök, voltak Habsburgok, voltak oroszok, de ez az ország mindig a magyar népé maradt. Miért gondoljátok, hogy ezt csak úgy ki lehet sajátítani 150 évre, 50 évre vagy 70 évre? Ezt nem szabad elfogadni. Ilyenek voltak az én vitáim. Talán Máraival is vitatkoztam volna, ha alkalmam lett volna rá.



Márai kapcsán, választásod ok és okozati összefüggéseire visszatérve, amelyben, miként azt beszélgetésünk legelején megvallottad, a tények szintjén volt valami véletlenszerűen aktuális, ugyanakkor valóságosan a személyesben mégis eleve elrendeltetett, hogy Illyés Kingának a San Gennaro vérét kell a mostani időkben színpadra állítania. Mindaz, amit a mai színpadi jelenlétedből megérezhettem, az bennem közel áll az úrnapi ünnep csodájához, a „mélypont ünnepélye" csodájához, ahonnan már csak felfelé van: „föl, föl a magasba…!" Miért mondom ezt? Azért, mert eljutott hozzánk az a kétségbeejtően szorongató hír – Marosvásárhely nincs is olyan közel, majdnem 500 km, ha jól számolok, és mégis… –, hogy nagyon beteg vagy. De, hogy mi köze van mindennek ahhoz, hogy pont ezt a darabot választottad, az Úr Napjához? Érzésem szerint tágasan asszociálva az, hogy az Úr Napját a római katolikus anyaszentegyházban azóta ünnepeljük, amióta megtörténhetett az a csoda, hogy egy pap, aki nem hitt abban, hogy az oltári szentség átlényegülhet, Krisztus testévé válhat, egyszer csak Úrfelmutatáskor azt érzi, hogy a hófehér ostya a kezében vérezni kezd. Látja, s érzi is, ahogy a vér forrósága elönti ujjbögyét. Megtörténik a csoda.
Én a mai váci színpadi jelenlétedet valamiképp ezzel a valóságos csodával tudnám igazán jellemezni.



Amikor tavaly áprilisban megtudtam, hogy beteg vagyok, és az orvos közléséből nem volt sok kétségem, hogy talán egypár hónapom van hátra, így is érthettem, nem állította ezt senki, de így is érthettem, akkor nagyon sok mindenen mentem keresztül. Hirtelen, biztosan sok daganatos beteg átéli, hogy hirtelen eltávolodik az egész világtól, borzasztó messzeségbe kerül minden, minden, ami körülötte van. Ez olyan, mintha a nap mint nap melletted csörömpölő villamosnak nem lenne hangja többet, mert olyan rettentő távol kerül tőled minden. Föltevődik a kérdés: hogy az ember elhatározza, vagy nem határozza el magát a kezelésre? Az emberben legbelül egészen más dolgok történnek. Szembe kell nézni azzal, hogy van még egy kicsi időm. És ezt a kicsi időt nem szabad akármire használni. Egy adott pillanatban eljutottam oda, hogy nem volt már lényeges, hogy életben maradok vagy meghalok. És ez nem a közöny érzéketlensége volt. Kevés időm van, tehát elkezdtem rendezgetni magamban a dolgokat, és akkor már nem volt lényeges az, hogy meggyógyulok, vagy nem gyógyulok meg. Ez teljesen eltörpült. Aztán csodák kezdtek történni körülöttem, tényleg annyi jó dolog történt, tavaly június óta, hogy ha még babonásabb lennék, mint amilyen vagyok, akkor azt mondanám, hogy ezt talán nem is szabad hangosan kimondani, mert hátha akkor eltűnik a varázsa, és nem elvont dolgok, amikről beszélek. Nagyon sok jó dolog történt a családomban, a két gyerekemmel való viszonyomban, mintegy kisebb földrengés, úgy megrázott minket ez a betegség, és annak a lehetősége, hogy rövid idő alatt elválunk egymástól, és mindez összekovácsolt minket. A két gyermeket egymással, és engem hozzájuk, és őket hozzám. Ennek én nagyon örültem, mert 19–20 éves gyermekeknél előfordulhat, hogy anya és gyermek között úgy megromlik a kapcsolat, hogy többet nem lehet helyreállítani. Én köszönöm ezt a betegséget. Életem legértékesebb éveit tudhatom magam mögött, tisztábban, világosabban látom az összefüggéseket, melyek az egyes lépéseimet, döntéseimet meghatározták.
Csodával határos módon kaptam erőt a színpadi munkához a kezelések elején. Csodával határos módon jöttek emberek és események, melyek segítettek a betegség-tudat legyőzésében. Márai két hőse a San Gennaro vérében egy nápolyi templomban válik a csoda részesévé: „Bennük történt valami az ellenkezésen, a gyanakváson, a babonán túl… valami valóságos… hogy nem csak az van, ami ellenőrizhető, az is van, ami nem bizonyítható… Van még lehetőség… elég hinni…" De csak a nőt érinti meg a csoda, a férfi az öngyilkosságot választja mint egyetlen lehetséges kivezető utat az emigrációból.
Lehet, hogy a nézők, a hallgatók közül valaki megdöbben ezen, és azt mondja, na ne (!?), ezt most már hagyjuk abba, túlzás. Igazán mondom, hogy nem túlzás. Nekem ez kellett, értsd meg, úgy látszik, tanulnom kellett. Nem mondom, hogy csak ez az egy út van, mert meggyőződésem, hogy ahány ember van, annyiféle út létezik. Mit tudom én, önmagunk megváltása terén, vagy a belső csendünk megtalálása felé, vagy a belső harmóniánk megtalálása felé, vagy a lelkiismeretünk hangjának a megszólalása vagy a meghallása felé, rengeteg út lehetséges. De én csak arról tudok beszélni, amit átéltem.
Kérdeztél engem, és muszáj volt őszintén válaszolni.


 


***


A váci Madách Rádió Vigyázat, Humanisták! című műsorában elhangzott beszélgetés szerkesztett, Illyés Kinga által jóváhagyott változata.