Dórának

 

Mercutióm, ne csüggedj, jó barátom,

még annyi hajszát kell végigcsinálnunk,

bejárni kocsmát, könyvtárt, karnevált!

Hová sietsz, ki hajt? A szó nem évül –

ott lüktet lopva tintás ujjbegyen.

Elvitte a cica a nyelvedet,

cicát a sintér, sintért meg a dögvész?

Akkor hát írj a levegőbe némán,

olvassa gyöngybetűid majd a szél,

s szélből betűzze cikkanó madárhad,

tőled tanulja így a szárnyalást.

S ha megriadva tollát földre ejti:

tiéd lesz, vedd föl, azzal írj tovább,

dolgok természete, hogy körbeérnek.

 

Mert lesz, ki értse némuló szavad,

ezért teremtettek a jó anyák –

és aggódni: ettél-e rendesen?!

Írj hát, ne kényeskedj – ennyi a dolgod.

Ha már magadnak nem, hát írj nekem,

tudod, végig fogom lassan lapozni,

és értem is majd, nem csak színlelem.

Ismerlek, mint hóhér a vér szagát,

s mint perselycsörrenést dörzsölt papok,

beszél hozzám a szótlanságod is.

Ha hallgatsz is – írsz. Ne áltasd magad.

 

Hisz jártunk annyi útvesztőn idáig!

Talpunk ívét s a gyűrődéseket

kitanulták a szorgos földrögök,

kastélyok, kunyhók, szűk szerpentinek.

Bukott próféták, korhelyek, poéták,

elátkozottak és pletykálkodók

között nekünk is jut maroknyi hely.

Tán mi sem ordítjuk túl a zenét,

s meghalljuk tényleg, mit mesélnek ők,

nem csak saját hangunk vár zendülésre.

 

Hajnali részegségek sorba állnak

előttünk még, hogy megszülessenek

a legszükségesebb mondataink.

Mi ez, ha nem költészet, cimborám?

Mert ami él, talán az pont ilyen.

 

Hogy összesződd magad szikár szavakban:

veszett vajúdás, kényszerű szülés,

nem gólya fossa ránk az ihletet.

Hogy életünk, s az összes törpe tervünk

földözragadt, felejthető, unalmas –

hát ettől eleven, szükségszerű.

Hazánk: kihúzott, vézna verssorok

közt egy-két eltalált, precíz jelentés.

 

Tíz éve már tanuljuk és tanítjuk

egymásnak a türelem tudományát,

bár félő, mesterek sosem leszünk.

Hol kéretlen, komisz kalandba vágtunk,

hol kapkodón pedig egymás szavába!

A biztatások és szembesítések

között pofozgat emberré az élet,

segítve rajtunk egy-egy taslival.

Ha sárba hulltam, válladra emeltél,

magunk kihúzva köptünk, szitkozódtunk,

s emelt főkkel lépdeltünk hát tovább.

Orrom, ha túl fönn hordtam, jól betörted,

majd zsebkendőd nyújtottad is törődőn.

 

Dacot vetettünk és dühöt arattunk,

embernek lenni próbáltunk veszettül.

Jóra törtünk, s a jóban törtünk el

megannyiszor. Tátongó tévedések

torkából téptük egymást ki a fényre,

apróbb és kardinális árulások

között is volt egy-két megérkezés.

Hogy vakaróztunk éjszakákon át,

ha csípte bűntudat bolhája bőrünk!

 

Lám, másfelé indultunk annyi éve,

s most visszapillantunk szemügyre venni,

hogy könyököl a két svihák suhanc,

kik egykor voltunk! És alig hiszik, hogy

mássá lettünk, mint egykor ők remélték?

Hát megbocsáss, de régi ostobáknak

naiv hitére nincs miért felülnünk.

Okoskodók csupán, harsány vigécek,

szándék szerint szelídek, széltolók,

de csak botorkálnak, mint elefánt

a régi porcelánkereskedésben –

ezek voltunk: lelkes lubickolók

a nagyravágyás langyos lábvizében.

 

Elhagyni félünk ezt a két konok

kisgyermeket, ki annyit álmodott!

Pedig nem ők vagyunk már, és röhej

is lenne megfelelni nebulóknak:

pojácák s porbafingók csak, kiket

becsvágy hevít, s hűt melankólia.

Esetlenek és bájosak, bevallom,

de mára már ködökbe bújtak el.

 

Pedig láthattuk volna, hogyha tényleg

csipánk lemosva pillantunk tükörbe:

seggünkön még tojáshéj törmeléke,

botor, harsányan hápogó fiókák

vagyunk, komám, nyüves, pihés csibék –

eltaknyolunk, ha támad röpke szellő.

Gyöngék, silányak még a röppenésre,

de hittük szárnyalás ígéretét.

 

Mégis próféták megátalkodott

hevével vertük föl az út porát,

s álmélkodtunk, miért tüsszög, tikácsol

köröttünk mind, ki éppen arra jár,

mikor mi épp értük tapicskolunk?

Osztottunk bőszen nem kért alamizsnát,

aztán habogva hálát uzsoráltunk,

fizessenek, hisz miattuk szabódunk,

hittük, jussunk s jogunk: kitüntetés.

Gyermekdeden öltöttünk díszpalástot,

s hogy lóg a gönc, futtunkban fel se tűnt,

nyomot hagytunk – hisz ez csupán a cél!

Csak épp rojtos ruhák foszlott cafatját

szórtuk magunk köré. Önáltatás,

de mentünk, persze, néha csatlakoztak

lelkesedve ledér, vidám hadak

hozzánk, de lám, csak eltévedni bírtunk.

A kapkodásaink kereszttüzében

nevettük azt, ki nem darálja fel

magát megannyi botcsinált ügyért:

tökéletesség zsarnoki jegyében

álltunk magunk ellen be zsoldosoknak.

 

Lassan a leckéink leülepedtek,

már-már táncnak hihetnéd kapkodásunk.

Azért komám, az istenért se hidd,

bölcsesség baglya hogy reánk ereszt:

csupán távolból halljuk huhogását,

dallamára olykor ráismerünk,

de lekottázni képtelen vagyunk.

 

Miközben egyre többen, egyre jobbak

érkeznek, s mi elnézzük, félredobva,

mi lesz, ha jobban mondják ők helyettünk?

Mi lesz, ha szebben lelnek mondatokra?

A mindenséget vágytuk versbe venni,

s minden sorunk, lám, semmiség maradt.

 

Szépek voltunk és hajthatatlanok,

hittük, csak az vagyunk, amit saját

kezünkkel raktunk föl szörnyű magasra,

s nevünk ráírtuk, lássák: erre jártunk.

S ha egy nap megfáradtan félreállunk,

robajjal hull alá a vártorony!

Násznépre dől az esküvőn a templom,

a polgárok sikítva porba hullnak,

csak vér csorog, fekélyes pusztulás,

s tüzes pokol nyeli majd el a várost.

Nagyképűség volt ez, nemde, barátom?

Verona áll majd, meglásd, nélkülünk is.

 

Nem mosta el Velencét sem az ár.

Pompej? Épült száz új város porából.

Minek a hűhó, trappolás, a hübrisz?

Az is halad, ki néha meg-megáll,

virágot szed, szotyizgat, nézelődik,

ködöt kerenget, fecskéknek felel,

nem nyújta nyelvét nyamvadt névelőkért,

vadak helyett csak felleget terel.

Szerelmét vallja nőknek, férfiaknak,

füveknek, fának, szónak, isteneknek,

vagy ordas eszméknek fogad hűséget,

s magának is, nyilván, saját magának,

szerelmes lesz illékony életébe.

 

Tudod, Mercutióm, nem a mi tisztünk

megmenteni rohanó Rómeókat,

kik tüntetőn törtetnek, mint mi egykor,

s a más hibáiból sosem tanulnak –,

miként mi is hittük, kontár kedéllyel:

tiszták vagyunk, tévedhetetlenek.

 

Csatározó családok közt civódva,

az izgága igazságérzetünkkel

nem a rendeltetésünk rendteremtés,

kivált, ha önjelölten hősködünk csak

a meddő messiáskodásainkkal.

Ki Montague-t Capulettel kibékít,

előbb-utóbb kardja törik belé.

 

S a csillagok, ha néha összeálltak

felettünk, s egy-két apróbb vállalásunk

nyomán siker babérja hullt fejünkre:

támadt forrongó fejedelmi hév,

s hittük, jogunk szerint miénk az ország!

Természetes, hogy állunk felkopott...

Értetlenkedtünk, hogy a bölcs tanács

avatni minket rögtön új királlyá

miért visszakozik?! Bátor, bolondos,

becsvágy bigott bohócaként borultunk

saját hitünk elé vak hódolattal.

 

És hány ügyetlen, vaksi lázadásunk

végére érve láttuk azt, de hányszor,

hogy a királyi trónra ülni terror!

Minek a hév, a nagycsaládi birtok,

ha a tékák tömött polcán a porba

leírhatod neved, és ott lapul

utókorok kíváncsi könyvmolyának?

A krónikákat átlapozni úgyse

akadt időnk elég, a maszkolások,

a cselszövések és ármánykodások

között kallódó forradalmi hév

halkan parázsba hullt és elcsitult.

 

Sok lézengő lovag szeretni vágyik,

nem talmi torna, nyúzott ütközet

múló dicsére, illanó fényére.

Rég nem múzsákat, sem a kitalált

ellenséget óhajtják ostromolni,

csak pár baráti szót csikarni ki:

tanúságot, jóváhagyást, hogy egykor

verejtékző, vad vágtatásaik

nem tévedés volt, és nem céltalan.

A párbajok csak végső csapkodások:

akár sebzett állat, ha visszamar,

nem vérre megy, hiába tűnik úgy,

csak állkapcsát rángatja rémület.

Szándék akad, de éles még a tüske,

s a bőr alá oly fészkesen feszül.

S az igazság, mondd hát, kihez szegődjön?

 

Hát így vagyunk, Mercutióm: kegyeltek.

Bajtársam balgaságban s cinkosom

megannyi jó szándékú ügyködésben

és rombolásba fúló rendrakásban.

Elhagyni félünk képzelt önmagunk,

ezért hasít a görcs, ha írsz, kezedben.

Próbálni összerakni még magunk,

kilábalni megalkuvás sarából.

Gyűjtöttünk titkokat, akárha szomjas

kutyák kortyolnak bűzlő pocsolyából.

 

Fakarddal indultunk csapzott csatába,

mégis jutott pár apróbb diadal.

Csiszolt kavicsból raktunk palotát,

s bár dűledez, fala már omladozgat,

egy-két szobája mégis lakható.

Jönnek utánunk újabb nagycsaládok,

kit szétzúzzák vagy jobbá építik.

Azért, olykor egy-egy ünnepnapon

fecsegéseink és a nagyzolások

hevében hozzánk hűen betekintett

egypár viharvert, aszott arcú angyal.

Ennél többet kívánni hiúság,

de kevesebbre szívünk képtelen.

 

 

Barátom, drága jó Mercutio –

nem lesz miénk se föld, se ég, se szellem.

Ami vagyunk: a rezgő, árva árnyék,

amit a talpunk vet magunk alá.

Nem kell jelen se lennünk mindenütt,

se bölcsek, sem konok mindentudók,

akár regényekben az elbeszélők.

Történetünk, bár elmesélhető,

nem újszerű, nem körmönfont, kalandos,

de pont belátható és élhető.

És hogy vállvetve jártuk végig ezt,

testvéri tartással, jó cimborám:

ennél hercegnek lenni sem dicsőbb.

 

Inkább fontoskodásaink feledve

csevegjünk, mint patak vize, ha csobban –

hiszen csobogni fog, ha arra senki

épp nem bolyong, hogy fültanú legyen.

Mesélj, a festőd lelt-e új színekre,

s a házatok berendezése közt

szorult-e polcok közt tenyérnyi otthon?

Veronát elhagytam, pedig szerettem,

de itt vidéken is vidám a nap,

akadnak itt is pállott pincemélyen

törések és találkozások, épp csak

levegőjét torzítja trágyaszag,

de megvagyunk – hisz csak így érdemes.

Mesélj, a régi hintód fémcsapágya

nyikorg-e még, vagy kente jó olaj?

Hány paripa is húzza át királyok

hágóin, míg elérkezel hazáig?

Bírják-e még délceg kancád patái?

Vendégszobád tartsd fenn nekem, komám,

meglátogatlak úgyis nemsokára,

kupát koccintunk régi s új kalandra.

 

De addig is, barátilag búcsúzom.

Csak annyit még, hadd juttatom eszedbe:

más udvarát hiába rendezed,

ha nem vagy ott, hogy napról napra gondozd,

kinő a gaz, kócos lesz, elvadul.

Ne feledd, hogy tiéd a lét csupán,

magadnak kell bélelni otthonosra,

ahogy nekem sajátom. Semmi több,

ennyi a tisztünk, s ez nem is kevés.

Hát jó legyél, s vigyáz magadra, mintha

mások fölött kellene gondviselned,

testvérem. Távolról ölel örömmel,

és hálával köszönt:

Benvoliód.

 

 

POST-SCRIPTUM

 

Mercutióm, kitartás, jó barátom,

mit fáj, ha líra épp cserbenhagyott?

Cicák ragadták el, mondod, nyelvedet,

és most sintértelepen oldalog?

 

Még visszatér, ragaszkodó kis állat:

nem fogja rüh, poloska, nyafka nyű,

ha elbolyong kajtatni nagyvilágba,

megtér hozzád. Ne légy hát kishitű.

 

Ha egyszer tinta fogta meg az ujjad,

nyomát le többé már sosem mosod.

Hogy kard ki kard vagy toll ki toll, kezedben

még ott motoznak meg nem írt sorok.

 

Kocsmában él mifelénk annyi minden,

sok jó ember kis helyen is berúg,

poéták, festők, ludditák, színészek

között nevesd magad – s feledd a bút.

 

Azt hittük, fontosak vagyunk, barátom,

de ténykedéseink: mellékszerep.

Nem kell babér, se díszköntös, belátom.

Se glóriák, vakító ékszerek.

 

Hogy mentségül szolgál a múlt idő?

Akadt pár jó szó, sör, vendégszobák.

Elvesztél – hogy magadból tűnj elő.

Azt hitted, ennyi? Lásd, még van tovább.

 

Ha horkolásba hullt az összes férfi,

és minden nő is régen hazament,

akad időnk hosszan végigbeszélni,

s feloldozni a belső idegent.

 

Lesz még ez így se, s túlélünk, pöcök!

Jő még ragály, s dögvészre új derű.

Ne félj, hogy nem látsz most se fát, se erdőt.

Mert eltévedni szép. Emberszerű.

 

 

POST-POST-SCRIPTUM

 

Az emberélet útjának felén

eltévedésünk már törvényszerű.

Ki elindult, s űzte ripők remény –

szél szórta szét, nyomát benőtte fű.

Ki most csapásokon utána csörtet,

hasonlít rá, de más természetű:

fénytől fárad, s csodálja már a csöndet,

és békevágy hajtja. És halk derű.

Nem riasztják csapzott csatára szörnyek.

És meg-megáll, s az égre feltekint.

Verejtéktől ázva sziklát, ha görget –

boldognak képzeld. Az is, rendszerint.

S ki kútba nézve arcát nem leli:

az minden – s semmi. Szép. És emberi.