[Látó, 2009. július]

Fekete város, fekete utca, fekete ház –
álomi tájon az északi szél citeráz.

Nem tudni, havat hoz-e, villámmal zivatart,
nincsen iránya, erre se, arra se tart.

Palackot gurigáz, kulcslyukon át besziszeg,
ablakból lesik roskadt öregek,

ahogy dúl-fúl, bár ajka se és szeme sincs,
szellem-alak – tört húrja se, hangszere sincs.

Árnya kering oda-vissza, hallani csak:
megbont cserepet, billent kéményt borogat,

aztán tovalódul a görbe sikátoron át,
eszelősen lót-fut utána egy fekete kabát:

teste-se rémalak, inal fejetlenül,
lekalimpál, majd felpattan, s újra földre terül.

Felszökne megint, de elgáncsolja tüskebokor,
visszavihog futtában a szél – sosem éri utol.