KACSALÁB

Már a kapuból hallom az énekszót. Gyerekzsivaj a nyitott ablakon át, hangosan skandálják a szöveget a nagycsoportosok. A folyosón felaggatott kiskabátok, lerúgott kinti cipők, az akasztó felett létra, kisautó, polip, gyertya, bálna mutatja, kihez tartoznak. Benyitok a Katica csoportba, a gyerekek körben állva éneklik:

Házasodik a tücsök, szúnyog lányát kéri,

csiszeg-csoszog a tetű, násznagy akar lenni…

Abigél nincs a körben. Az óvónő egy kislányt pörget középen kivörösödött pofazacskókkal, ugrál, majd amikor elfárad, a mellét visszaigazgatja az egyberuhába, a rés közé nyúl, kicsíp egy szöszlabdácskát, meggyúrja, mutatóujjával elpöccinti. Táncol tovább egy másik óvodással, aztán észbe kap, testtartása megváltozik, az ablak felé bök, ahol Abigél mogorván ül, míg a többiek folytatják az éneket és a táncot, mintha részegek volnának, üvöltöznek kivörösödve, egymás lábára lépnek, ugrálnak, mulatoznak. Átverekedem magam Abigélhez, közel hajolok hozzá, de ebben a zsivajban lehetetlen bármit is mondani. Kimegyünk, leültetem egy hosszú padra. Elé guggolok, óvatosan puhatolózom. Abigél kivörösödött szemmel néz, nem szól, belül fortyog, próbálja kezelni a dühét. Nem is faggatózom, félek, hogy kitör belőle, ami otthon szokott, hagyom megnyugodni. Közben kiszűrődik a Tücsöklakodalom jellegzetes dallama. A sötét folyosón nincs világítás, sem ablakok, az egész olyan, mintha abban a David Bowie-dalban volnánk, egy űrkapszulában. Gyere, kicsim, induljunk, mondom neki, közben ráadom a kabátját, és segítek bekötni a cipőjét. Más anyukák is érkeznek, az egyikhez kiszalad a kislánya, ölelkeznek, Abigél rájuk tekint, az anyuka lesajnálóan néz rá vissza, majd elmosolyodik, a kislánya sugdos valamit a fülébe. Elindulunk kifelé, és miután Abigélt kocsiba ültetem, az óvónéni is megérkezik. Zihálva kér elnézést, amiért csak most tudott jönni, látszik, sietett, teljesen kifulladt. Félrehúz, becsukom az ajtót, megint a vörös pofazacskók tűnnek fel, csak most közelről látom őket, ez az, ami hangsúlyos ezen a nőn, hajszálerek futnak az arcán keresztül-kasul, mintha egy város éjszakai térképe volna madártávlatból. Verekedett, csúfolták, próbáljunk meg beszélni róla, zárja rövidre a mondandóját. Az óvónők mindig többes szám első személyben beszélnek. Még annyit fűz hozzá, mielőtt megfordulna, hogy Abigélnek jobb lenne egy nyugodtabb óvodát találni. Ez a finomabb megfogalmazása annak, hogy nem tudják kezelni, és könnyebb lenne nekik nélküle. Beszélek majd vele, mondom, csak hiányzik neki az… De az óvónő meg sem várja, hogy befejezzem, megköszöni, és már rohan is vissza a csoportjához. Kinn már hűvös van, vörösessárga falevelek borítják az aszfaltot. Ha valóban másik ovi kell, és költözünk, akkor az autót sem tarthatjuk meg, fut át az agyamon, de tudunk gyalog is járni, ha kell a pénz. Beszállok, látom az óvó nénit bebillegni a kiskapun, combjai összeérnek, haja festett vörös, a tövénél barna lenövés, jól illik a falevelek kompozíciójához. Kapkodva csukja be maga mögött az ajtót, siet vissza az űrkapszulába. Hátrapillantok, Abigél csöndben ül a gyerekülésben, kifelé néz az ablakon. Olvastam, hogy a verbális kommunikáció elmaradása az autizmus korai tünete.

Vacsorához készülődünk. Kanalat, kést jobbra, villát balra. Abigél még mindig hármunkra terít. Negyedjére jön ki a mosdóból, koszos kézzel nem ülünk asztalhoz. Mi volt ma az óvodában, kérdezem tőle, de ő csak törölgeti a kést, majd a lámpa felé tartja, újra áttörli. Abigél, hagyd már abba, légy szíves, mesélj a napodról! Abigél csak járja körbe az asztalt, a késeket rendezgeti. Viszem a tésztával teli lábast, leteszem az asztal közepére, vigyázz, kislányom, még meleg! Abigél valamit számol magában. Kicsim, ülj le, most már együnk, mesélek akkor én. Abigél leül, de szemét a fényes evőeszközökön tartja. A Dénesnek odakészített tányért nézi. Arra gondolok, néha milyen csöndes, szinte magába forduló, máskor pedig minden apróságon felkapja a vizet, ha nem úgy történik, ahogy képzelte, és akkor megállíthatatlan. Folyton ettől az állapottól tartok. Állandóan készenlétben vagyok miatta, vigyázok, mit teszek vagy mondok, nehogy Abigél robbanjon. Most szorongva ül, mint aki valamit elfelejtett. Felugrik, és mielőtt a tányérjába raknám a villára csavart tésztát, leugrik a székről, és a mosdóba szalad. Utánamegyek, egy fellépőn áll a mosdó előtt, a tükörben nézi magát, a szappant szorongatja. Nem elég tiszta még?, drága kislányom, kérdezem tőle, és segítek megmosni a kezét. Anya, a spagettit az olaszok tényleg kanállal eszik? Elképzelem, hogy ezt kérdezi, miközben az asztalhoz ülünk. Képzeld el, az olaszok a spagettit tényleg kanállal és villával eszik, könnyebb így felcsavarni a hosszú tésztát. Ha akarod, elmehetünk Rómába, ott kipróbálhatod. Az a város csodálatos! Eladjuk az autót és a házat, vidékre költözünk, és elmegyünk Olaszországba, gondolkodom tovább magamban. Anya, mesélj Rómáról, mondja Abigél a fejemben. Légy szíves, egyél, és akkor közben mesélek neked Rómáról! Jó? Az a város hatalmas, nagyon izgalmas, bármit lehet ott csinálni. Mondjuk, úszhatunk egyet reggeli után, vagy ehetünk olyan spagettit és pizzát, amilyet itthon nem lehet kapni. De a legérdekesebb, hogy Rómában majdnem minden sarkon van egy hatalmas szobor, páncélos bácsi, lóháton ülős, de még pucér szobrok is vannak, képzeld! Mosolygok. Abigélnek kicsit mintha felcsillanna a szeme. Pucér néniket és bácsikat, szoborból? Haja apró hullámokban fodrozódik fülénél, mosolya az apjáé. Mikor mosolyog, az fantasztikus. Viszont elbizonytalanít. Nem tudom, gyűlöljem, vagy a világon mindennél jobban szeressem ezt a mosolyt. A vacsora után drapp szoknyácskában futkározik a lakásban, aztán megnyugszik. Megszámolja, hány lépés a bejárattól az étkezőasztal, a földön lévő vázától a mosdó, a mosdótól a gyerekszoba. Mindenre emlékszik. Pontosan megjegyzi a számokat, és ha egyezést talál, például, ha az ajtó és a lámpa távolsága négy lépés, pont annyi, ahány éves, akkor elmosolyodik, ujjacskáival mutatja a négyest. Elképzelni se tudom, a következő pillanatban hogyan tud annyira felbosszantani, hogy azt üvöltöm neki, bárcsak meg se születtél volna. Ilyet egy anya nem mond a gyerekének. Ettől annyira rossz kedvem lesz, hogy minden zavarni kezd. Hogy négyéves, és még nem beszél, hogy látom a többi anyuka pillantását, hogy nem azt mondják, amit gondolnak. Zavarni kezd, hogy Abigél haragjában kidobálja az összehajtogatott ruhákat, és mosolyog közben. Teljesen feldühít, hogy összefilcezi a ruhákat, a falat, a gyurmát belenyomja a hajamba, és üt és vág és csapkod. Én soha nem ütnék vissza, erre gondolok. Aztán Dénesre. Hogy ő nem volt ennyire következetes. Ebben. Másban én nem vagyok az. Előbb-utóbb mindenki elveszti a türelmét. Vagy nem? Mi biztos. Hiba, hogy amikor az ember megismerkedik valakivel, nem beszélgetnek a gyereknevelésről. Abigél annyira feldühít, mint még soha. Dühöng, szaladgál a szobákban, és artikulálatlanul üvöltözik. A fogkeféket beledobálja a vécébe. Ezt mégis hogy gondolja? Hogyan kezeljem? Elkapom és megrángatom, a mosdóba viszem, és hideg vízzel megmosom az arcát. Mintha nem is a saját mondataim volnának, amikor azt mondom, nem akarlak többé látni, menj a szobádba. Kirohan, becsapja maga mögött az ajtót, aztán valahogy lecsendesül. Leülök a földre a kád mellé. Törölgetem a könnyeimet. Hagyjam, vagy menjek utána? Képtelen vagyok mozdulni. Megmosom az arcom. Ahogy megtörlöm, látom, teljesen kivörösödött. Mintha nem is a sajátom volna. Mióta Dénes itt hagyott, éveket öregedtem. Sem a szavaim, sem a testem nem érzem már a sajátomnak. Azt olvastam egy netes fórumon, hogy ez teljesen normális. Majd elmúlik. Csak túl kell élni.

Abigél szobájában van egy hatalmas plüssbálna, azzal alszik. Szerintem élő állatnak tekinti. A bálna hófehér, de a hátán van egy apró köröcske, ahonnan kék plüssvizet fröcsköl magából. Abigél szobájában minden rendezett. Könyvek, játékok, ruhák nem keveredhetnek egymással. A babákat nem szereti, emiatt nincsenek kislány barátai, és csúfolják is. Miután átöltöztünk, iszunk egy nagy pohár kakaót, fogat mosunk, és lefekszünk. A bálnákról mesélek neki, hogy különleges módon kommunikálnak. Anya, a bálnák is álmodnak?, kérdezhetné most tőlem félálomban. Biztos vagyok benne, hogy a bálnák is álmodnak. Szerintem minden állat ugyanúgy álmodik, mint az emberek. Anya? Igen, drágám. Az apa visszajön, ha most nem rontom el a villákat? Abigél a fal felé fordul, és én megsimogatom.

Abigél kamaszodik. Egy keddi napon felhívnak, Hidas Pál, a magyartanár szeretne velem találkozni.

Másnap munka előtt érek az iskolába. Megkérdezem, merre találom a tanárit, és Hidas Pálról érdeklődöm. Ahová a találkozót szervezte, magasabb beosztású személy irodája lehet, mégis olyan kényelmesen ül a bőrszékben, mintha a saját birodalmában fogadna. Kávéval kínál, de jelzem, hogy nem iszom. A szobában félsötét, mintha ezzel is nyomást akarna rám gyakorolni. A bútorok idejétmúlt, sötétbarna, fahatású szekrények. Leülök a vörös műbőrrel borított székre. A férfi negyven körüli, bajszos, első ránézésre nem illik hozzá, a fülére nőtt hajával úgy néz ki, mint Koltai az Indul a bakterházból. Elszánt tekintete azonban különbözik a színész ázottkutya-tekintetétől, ebből látszik, hogy imád tanítani. Bemutatkozunk, kezet rázunk, látom a tekintetén, hogy alaposan felmér magának, kialakítja, hogyan szóljon hozzám. Hajnóczy Berta, mondom, és valahogy idegenül cseng a nevem ebben a szobában, amelynek tapintatosságát rögtön el is nyelik a falak. Hidas Pál, üdvözlöm. Rövidre fogja, a lényegre tér. A házi feladat egy fogalmazás volt, amelyet a diákoknak egy őket foglalkoztató témával kapcsolatban kellett írniuk. Abigél elmesélte, hogy Szegedre utaztak kirándulni az édesanyjával, és ezzel kapcsolatban szeretne írni. Aztán elolvastam a szövegét. Gondolom, már sejti, miért hívattam be magát. Fontosnak tartom hangsúlyozni, ez egy jó írás, nagyon ülnek a mondatok, jó a tömörség, a részletgazdag és realista ábrázolás, a táj és a karakterek összhangja, még szociológiailag és korrajzilag is nagyon rendben van. Ugyanakkor, és itt az ajkába harap, Abigél a Boszorkánysziget történetéről írt. Felvázol egy boszorkányégetést, kifejti az eretneküldözést, majd párhuzamot állít a mai kor tudatlanságával.

Hallgattam a tanárt ott a félhomályban, és értelmes válaszok után kutattam magamban, de igazából megkönnyebbültem. Nem azért, mert mindenáron szerettem volna ellenszegülni a poroszos oktatásnak, ahol büntetés jár azért, ha kifejted a véleményed, hanem mert nem tartottam eléggé fajsúlyosnak ezt a dolgot ahhoz, hogy berendeljenek ide. Egy ilyen értelmes, szociálisan érzékeny tanárember miért gondolja, hogy problémás a témaválasztás, problémás, hogy Abigél nem egy állatkerti teknőssimogatásról vagy a költözőmadarak vándorlási szokásairól értekezett? Mégis úgy éreztem, nem vagyok képes kifejteni a véleményem, nem akarok vitába szállni vele. Igen, Abigélnek élénk a fantáziája, mondtam, és értem, hogy nem ilyen fogalmazásra számított. Mindenképpen beszélni fogok vele, zártam rövidre a beszélgetést, mert továbbra sem értettem, mi a probléma a témaválasztással, azzal, hogy a középkori tudatlanságot a maival állította párhuzamba.

Ekkor a férfi töltött magának még egy kávét, láthatóan nem akarta ilyen könnyen elengedni ezt a dolgot. A vastag, sárga, opálos üvegpohárban a filteres kávé színe olyan volt, mint a sáros vízé. Kiskanalat rakott a híg lébe, az ablakhoz lépett, és kinézett a belső udvarra, ahová a gimnazistákat terelték ki a szünetben. Úgy állt az ablakban, mintha ő volna az igazgató, de legalábbis Latinovits Az ötödik pecsétből. A kávéját kavargatta, de nem kortyolt bele. Ebben a kavargatásban volt valami fölényeskedő, valami kényszerítő, és ettől kényelmetlenül, vallatva éreztem magam. Élre vasalt vászonnadrágot viselt, kord zakót, alatta testhez álló, vörös garbót. Miután kortyolt a kávéból, teljesen más hangot ütött meg, közvetlenebbet, barátibbat. Biztos voltam benne, ez is a színjáték része. Ha teljesen őszinte akarok lenni magával, mondta nyomatékkal, megijedtem. Már Latinovits hangján beszélt hozzám, lassan artikulálta a szavakat, gesztikulált, a távolba meredt, aztán egyenesen a szemembe nézett. Pusztán az ijedtség volt az oka, hogy találkozni akartam magával, folytatta. Nézzen ki az ablakon, jöjjön ide, kérem! Felálltam a székből erre a bizarr felszólításra, odasétáltam az ablakhoz. Nézze meg, kezdett bele, ezeknek a fiataloknak most dől el a jövőjük. Most döntik el, és higgye el, a legtöbbjük ösztönösen, jobbra vagy balra. Sokan rossz döntést hoznak, az éppen aktuális kényüknek-kedvüknek megfelelőt. És rajtunk, tanárokon és szülőkön múlik, tollat vagy kesztyűt adunk a kezükbe. Istent játszunk. Nem így van? Nagyot sóhajtott. Én szívem szerint kardot adnék a kezükbe, mondta az üres pohárra meredve. Éreztem keserű leheletét, zakója dohos szagát, ugyanakkor megcsapott arcszeszének intenzív illata. Megint sóhajtott, aztán újra a diákokra meredt, tekintete elkalandozott. Tulajdonképpen irigylem őket, szakadt ki belőle, és rám szegezte a tekintetét. Tudja, mi volt Vonnegut legjobb tanácsa az MIT végzős hallgatóihoz? Használjanak fényvédő krémet! És nem viccelt. Ennél tudományosabb, sőt, erkölcsösebb tanácsot mi sem adhatunk nekik. Bárcsak lennének még ennyire szarkasztikus humorral megáldott oktatók! Tudja, régóta kiveszett a humor az oktatásból. A tanárok elfásulnak, a diákoknak magasabb az ingerküszöbük, feszegetik a határokat. Ebben semmi újdonság nincs, de a humor, az nem jellemző egyik oldalra sem. Nekem elhiheti. Pedig mennyivel egyszerűbb úgy megragadni a tananyag esszenciáját, hogy belecsempészünk egy kis empátiával átitatott humort. Soha nem éreztem a diákoknál azt, amit Abigélnél viszont igen, hogy érti és használja a humor eszközét. Persze, ez most groteszkül hangzik, hiszen az, hogy élve elégetnek egy ártatlan nőt, minden, csak nem humoros. Mégis, az, hogy Abigél sokkolni akart, hogy a megbotránkoztatás fegyverével küzd a kommersz ellen, és az, hogy valami rendhagyót szeretett volna alkotni, mindennél kifejezőbb. Aki kiváló humorérzékkel rendelkezik, az általában rebellis alkatú is. A lázadás egyfajta eszköz a hétköznapiság ellen. Abigél írása különleges, irodalmi folyóiratban lenne a helye. Letette a poharat. Amióta nálunk van, igen zárkózott, de ezt nem látom akkora problémának. Megtudtam azt is, hogy szeretnének elmenni, jövőre vidékre költöznek, igaz ez? Bólintottam. Ezután felgyorsult a mozgása és a beszéde is. Hát a vidéki levegő még nem ártott meg senkinek, fűzte hozzá mosolyogva. Ugyanakkor sajnálja, hogy egy ilyen tehetséges lány elhagyja az iskolájukat. Ne haragudjon, kedves Hajnóczyné! Csak simán Hajnóczy. Hajnóczy Berta. Pardon! Szóval, kedves Berta, elnézést kérek a kis monológom miatt, és hogy berendeltem magát, már biztosan el fog késni a munkahelyéről. Az ajtóra mutatott, jelezvén, végeztünk. Kezet fogtunk, hosszan a szemembe nézett, és én tudtam, hogy az egész kis monológja annak szól, hogy bolti eladót szeretnék a lányomból csinálni. Megkérdőjelezte a döntéshozó képességemet, befolyásolni akart. Én is udvariasan megköszöntem, hogy fogadott, majd kiléptem az ajtón. Ez volt az első és egyben az utolsó találkozásunk.

(Abigél! Abigél! Abigél! Anyu a nevemet kiáltja. Háromszor. Nem válaszolok, úgysem hallja. A bendőben azt hinnéd, több a hely, pedig már össze is kuporodtam. Még a lábamat is felhúzom a nyakamig az üres kádban. A lábujjaimmal kapaszkodom a nyálkás bőrbe. Nagyon sötét van! De megszokja a szemem. Mint mikor a szobában Anyu lehúzza a redőnyöket. Olyankor aludni kell. Ha sötét van, aludni kell, mondja Anyu. Becsukom a szemem, de nem tudok. Zavar, hogy Anyu nem tudja, hol vagyok. Én tudom, hogy ő hol van. Egyre idegesebben kiabálja a nevem: Abigél! Kisbálna vagyok a nagybálna bendőjében. Anyu soha nem jön értem időben az óvodába. Csak ma. Miért jött időben? Még senkiért sem jöttek, pedig én mindig akkor megyek el, mikor már mindenkiért jöttek. Anyu beköszön, azt mondja, különleges nap a mai. Nem értem, nyalókát kapok? Nem értem, Anyu miért jött értem időben. Azt mondja, különleges nap a mai, mert kistestvér van a pocakjában. Ledöbbenek. Megfordul velem az öltöző, táncot járok, kistestvérem lesz, mi lesz a neve, fiú vagy lány, a Zsófinak is van kistestvére. Anyu lecseréli a benti szandált az utcai cipőre. Kacsaláb, nevetek örömömben, de Anyu nem reagál. Így megyünk ki a buszmegállóig. Anyu, mondom még egyszer, kacsaláb, de nem figyel. A hasára teszem a kezem, nekem is lesz kistestvérem. Majd kiugrok a bőrömből. A húszas busszal megyünk a kórházba. Anyu azt mondja, a folyosón várjak. Nem értem, Anyu miért ilyen mogorva, rángatja a kabátom ujját, hogy maradjak végre nyugton, üljek le, maradjak nyugton. Fehér köpenyes doktor bácsik forgolódnak körülötte, beviszik egy szobába, Anyu rám se néz. Arra gondolok, Anyu máskor is jöhetne ilyen hírrel értem korábban az oviba. Anyu sokáig benn van a szobában, ránk esteledik. Nem engednek Anyu közelébe. Azt mondják a fehér köpenyes nénik, hogy Anyunak pihennie kell.

Ha itt ülök, nem olyan hangos. A nagybálna gyomrában. Összehúzom a lábam, szűkös a hely, de elférek. Anyu szerint el fogunk költözni. Apu már nem sokáig van velünk. Ha a bálna teleszívta magát vízzel, akkor nemsokára kijuthatok. De még nem akarok kijutni. Jó idebent. Csak sötét van. Apu is ideér. Anyut keresi, kiabál a fehér köpenyesekkel. Abigél, mondja. Könnyezik. Ettől szomorú leszek. Nem értem, Apu miért sír. Abigél, mondja, és leguggol hozzám a székekhez. Abigél. Nem szeretem a nevem. Túl komoly. Meg hosszú. Felnőttes. Nem szeretem a hangzását. Anyu amúgy Berta. Azt sem szeretem. Anyuhoz az Anyu illik. Farkas volt a mészáros, hat ökröt levágott, amellé még malacot, ötvenet kirántott. Jóóóól teleszívja a bendőjét. Kijutok innét. Anyu szerint úgy mosolygok, mint Apu. Anyu, Apu, Anyu, Apu, Anyu, Apu. Anyuhoz az Anyu illik. Apu, el fogsz menni?, kérdezem. Belecsípek a lábamba, hogy érezzem a fájdalmat. A kád túl hideg és kényelmetlen. Elzsibbadtam, nem érzek semmit. Már egy ideje úgy ülök, hogy nem tudom kinyújtani a lábam. Anyu nem kiabálja most senkinek a nevét. Anyu most pihen, azt mondják. A következő vízsugárral kijutok innen. Apunak meg nekem sem tetszik, mikor Anyu kiabál. Szerintem Apu ezért megy el. Belenyomom a körmöm a lábamba. Vajon járni sem tudok? Fel sem állok. Nem akarom tudni. Olyan, mintha sok kis hangya járkálna bennem. Kecske volt a szakácsné, jó gulyáshúst főzött, míg az ebéd elkészült, a tücsök megszökött! Nem szeretek táncolni. Énekelni sem szeretek. Mindennap Anyu jön értem. Várok. Titokban reménykedem. Ülök és várok, belenyomom a körmöm a lábamba. Várok, és elképzelem, hogy egyszer Apu jön értem. És akkor Apu megjelenik az ajtóban. Elé szaladok. Apu felvesz a nyakába. Apu, Apu, Apu. Körbeforgunk. Egymásra mosolygunk. Olyan a mosolyom, mint az övé. Az övé meg olyan, mint az enyém. Apunak hívom. Mert Apuhoz az Apu illik.)