A múlt század fordulója után, az 1900-as évek elején Európa a nagy társadalmi változások (forradalmak és háborúk) idejét élte. Hogy csak a legmeghatározóbbakat említsük: 1905, orosz forradalom; 1914–18, világháború; 1917, szovjet forradalom; 1918, német tanácsköztársaság, 1918, őszirózsás forradalom Magyarországon, amit az 1919-es Tanácsköztársaság követ, majd jön a fehérterror, 1933, a fasizmus térhódítása, 1939–45, második világháború.
Az 1908-ban induló Nyugat elődei között meg kell említenünk az alább következő folyóiratokat. Ezek nem csupán időben előzik meg, de bizonyos vonatkozásban szellemi elődei is: A Hét, amely 1890-ben indul, Kiss József szerkesztésében; Új Magyar Szemle, 1900-tól; Új Figyelő, 1901-től, bár kérészéletű volt, fontos mozzanat, mert Osvát Ernő és Fenyő Miksa szerkeszti, és szerkesztői elvükre – teljes szellemi függetlenség! – alapozódott a később induló Nyugat is; 1902-től Osvát Ernő átveszi a Magyar Géniusz szerkesztését; 1903-tól Bródy Sándor a Jövendőt szerkeszti; 1905-ben indul a Nyugat legfontosabbank tartott előfutára, a Figyelő, Osvát Ernő szerkesztésében. Deklarált szerkesztési elvei: a polgárosult nyugat példáját kell követni; európai értékek és mértékek elkötelezett vállalása, aminek egyenes folyománya, hogy a világirodalmat is figyelemmel kell kísérni; az esztétikai szempont mindenek felett, és ebben pedig a szigorú meg nem alkuvás; 1906-ban indul a Szerda, szerkesztői Ambrus Zoltán és Ignotus Pál.
1908. január elsején jelenik meg a Nyugat, és az 1941. augusztus 1-jei számig megszakítás nélkül működik. Indulásakor Ignotus a főszerkesztő, Fenyő Miksa és Osvát Ernő a segédszerkesztők, ám tulajdonképpen Osvát a meghatározó. Legfontosabb szerzője indulásakor vitathatatlanul Ady Endre, aki az első számban így aposztrofálja a lapot: „még nem volt ekkora pezsgés a magyar szellemben”, majd pedig: „itt összeszaladt ősz, tél, tavasz, nyár”. (Később Ady sokszor kritizálja a lapot, de ennek legfőbb oka a sajátosan felfogott költői szerepe volt, ő ugyanis úgy tartotta, hogy minden lapszám első oldalán egy Ady-versnek kellene szerepelnie.)
1911–12-ben vehemens szerkesztői, pontosabban irodalompolitikai vita zajlik Osvát és Hatvany Lajos között a Nyugat revü-jellegéről (Osvát állandóan új szerzőket fedezett fel, Hatvany szerint erre nincs szükség, mert már megvan a konszolidált szerzői gárda), de a háttérben igencsak befolyásolja az erőviszonyokat, hogy Hatvany Lajos báró, illetve az apja adta a vállalkozáshoz a pénzt! Az ő támogatásával jön létre a Nyugat Kiadóvállalata is.
1929-től 1933 elejéig a prózai rovatot Móricz Zsigmond szerkeszti, a versekért, esszékért, filozófiáért Babits felel. Az alkotók között ott van Füst Milán, Szép Ernő, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Tóth Árpád.
Főszerkesztője 1929-ig Ignotus volt. 1929-ben szerkesztő Gellért Oszkár, Osvát Ernő, 1929. december 1-től szerkesztő Móricz Zsigmond, Babits Mihály, felelős szerkesztő Gellért Oszkár, 1933-tól szerkesztő Babits, Gellért, 1937-től szerkesztő Babits, társszerkesztő Schöpflin és Illyés. 1941-ben Babits halálakor a Nyugat lapengedélye megszűnt (az ő nevére szólt), és a hatóságok ezt jó alkalomnak tekintették, hogy megszabaduljanak a Nyugattól. A folyóirat utódaként Illyés Gyula szerkesztésében elindul a Magyar Csillag.
Négy Nyugat-nemzedéket szokás megkülönböztetni, de hogy melyik alkotó melyik nemzedékhez tartozik, azt gyakran vitatják az irodalomtörténészek. Mint ahogy a meghatározóan sajátos jegyek összesítése sem egyszerű.
Az I. nemzedék megteremti az új irodalmat és szemléletmódot (kb. 1920-ig). A legfontosabb alkotók: Ady Endre, Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes, Szép Ernő, Füst Milán… Az impresszionizmus és a szecesszió ötvöződik az intellektuális (gyakran szimbolista) kifejezésmóddal.
A II. nemzedék értékmegőrzésre vállalkozott, és további nézőpontokat érvényesít (pl. Erdélyi József az újnépiesség képviselője, Szabó Lőrinc az elidegenedés, önzés, embertelenség elleni lázadás képviselője, Radnóti Miklós főképp a Pogány köszöntő vagy az Újmódi pásztorok éneke című kötetével az új vallásosság megszólaltatója. Neoklasszicista vonások is jellemzik ezt a korszakot (pl. Babits vonatkozó művei). Ide sorolható még Fodor József vagy Áprily Lajos is.
A III. nemzedék mélyebben érvényesíti a szociológiai szempontokat. A szegény emberek világának rajzaival jelentkezik pl. Illyés Gyula vagy Nagy Lajos. A Nyugat szerepét itt már részben a Magyarok című folyóirat veszi át. A III. nemzedék alkotóinak többsége 1945 után érik be, Képes Géza, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Vas István, Rónay György, Jékely Zoltán, Hajnal Anna, Devecseri Gábor tartozik ide.
Közben (kb. 1915-től) felerősödnek egyfelől a népi mozgalmak (Sinka István, Jankovich Ferenc, Simonyi Imre), másfelől megjelennek az avantgárd mozgalmak itt is, ám nincsenek túl nagy hatással a nyugatos alkotókra. Az avantgárd mozgalmak vezetője, motorja egyértelműen Kassák Lajos, aki több folyóiratot is alapított, illetve részt vett a kialakításukban. Ilyen pl. a Bécsben létrehozott Tett és a Ma című folyóiratok. Itthon a következő neveket és folyóiratokat/lapokat érdemes megemlíteni az avantgárd mozgalmat illetően: Pasalovszky Ödön, Tamkó Sirató Károly (és mások); itthoni folyóiratok/lapok: Dokumentum, Ék, Magyar Írás, Periszkóp.
Nem feledkezhetünk meg a magukat szocialistának valló, politikailag elkötelezett alkotókról sem: Várnai Zseni, Balázs Béla, Hidas Antal, Gábor Andor, Nádass József, Hollós Korvin Lajos. Ún. munkásköltő/író: Benjámin László, Vészi Endre, Földeák János.
A IV. nemzedék már nem is közvetlenül a Nyugathoz kötődik, hanem annak legfontosabb utódaihoz, pl. az Újhold című folyóirathoz. Rónay György, Nemes Nagy Ágnes, Weöres Sándor, Pilinszky János és köre képviseli – többek közt – ezt a korszakot. A háború utáni ún. tragikus nemzedékhez sorolják őket, mert életüket nagyrészt a fasizmus és a kommunizmus szögesdrótjai között élték le. Somlyó Györgyöt, Rába Györgyöt, Szabó Magdát, Kormos Istvánt, Lator Lászlót is ide sorolhatjuk.
A Nyugat utáni nemzedékek besorolása is részben a Nyugat történetéhez kapcsolódik. Sokféle felosztás és tipologizálás létezik a mai irodalomtörténetben, álljon itt összefoglalóképpen az alábbi lista:
A „fényes szelek” nemzedéke (az Új Hang című folyóirathoz köthető, 1955–56): Juhász Ferenc, Nagy László, Simon István, Csanádi Imre, Fodor András.
Az ’53-as nemzedék: Csoóri Sándor, Eörsi István, Szécsi Margit, Kalász Márton, Kondor Béla.
A „Tűz-tánc” antológia nemzedéke: Garai Gábor, Ladányi Mihály, Györe Imre, Mezei András, Hárs György, Váci Mihály.
A Nyugat legélőbb hagyományát a már említett újholdasok alkotásai képviselik. Ez a csoportosulás markánsan jelentkezik 1988-ban, az Újhold-évkönyv (negyedéves antológia) megjelenésekor; szerkesztői Nemes Nagy Ágnes és Lengyel Balázs. Annak idején az Újhold költői mesterüknek legtöbben Babits Mihályt tekintették, közvetlen elődjük azonban mégiscsak Szabó Lőrinc volt. Az ő útján indultak el, amikor egy új, impresszionizmuson túli költészet hasznára elmélyítették a lírai tárgyiasság kifejezési lehetőségeit, és segítették meghonosítani a magyar költészetben azt a széles körű áramlatot, amely Európában Rilkétől az imagizmuson át Reverdy „szürrealizmusáig” terjedt. Az Újhold költőinek elvont tárgyiassága az élmény és a mű kapcsolódásából, összefüggéseiből fejlődött ki, a szimbolizmus és az impresszionizmus utáni életérzések kifejeződéseként. A meghatottság annak idején az impresszionizmus érzelmi prekoncepciója volt, s ez az újabb líra a világot önmagában akarta ábrázolni előföltételezések nélkül. Ehhez olyan képrendszert kellett kialakítani, amely már eszköz voltában megkönnyítette az én és a világ összefüggéseinek addiginál pontosabb földerítését.
Akik 1908-ban a Nyugat folyóiratot elindították, valószínűleg nem gondoltak arra, hogy ekkora követ dobnak a magyar irodalom állóvizébe, hogy hullámai száz év után is képesek alakítani az irodalom útvonalait. Ők egy friss irodalmi folyóiratot akartak csinálni, amelyben az írók szabadon közölhetik gondolataikat, szerkesztői vagy hatalmi cenzúra nélkül, írói-szerkesztői tehetségükre támaszkodva. Fiatal írókat akartak közléshez juttatni abban a korszakban, amikor számos fiatal alkotó indult, és nem volt helyük a korabeli fennálló irodalmi keretek között. Schöpflin Aladár szerint a korabeli irodalom ellenállásának két oka volt. Az egyik Ady Endre fellépésében kereshető, az ő magyar világra mondott kritikája, turbulens ellenzékisége, mindaz, ami verseiben minden akkori megszokással ellenkező volt: bőszítő hatással riasztotta mindazokat, akik örökre benne akartak élni a szellemi kényelem langyosságában. A másik ok az volt, hogy az emberek elszoktak az irodalomban a szabadság és merészség levegőjétől, és jól érezték magukat abban a környezetben, amelyre az ún. cigányprímási magatartás volt jellemző: a sikeres írók minden igyekezetükkel a közvélemény kedvenc nótáit igyekeztek elhúzni. Ady a politikai szenvedélyt korbácsolta fel, a szellemi szabadság kultusza a kényelemszeretetet bosszantotta. Ebből olyan gyűlölködés lett, amely a magyar irodalom legszomorúbb emlékei közé tartozik.
Ebből a gyűlölködésből fakadt az olvasók egy részének ellenállása a Nyugattal szemben. Nem olvasták, vagy csak nagyon szórványosan olvasták a Nyugatot és íróinak könyveit. Néhány Ady-vers, néhány különösebben merész novella vagy cikk olvasása alapján konstruáltak egy soha nem létezett Nyugatot, és ez ellen hadakoztak jobb sorsra méltó lendülettel. Ha közelebbről is megnézzük támadó irományaikat, egyikben sincs konkrét hivatkozás a Nyugat bizonyos cikkeire, egyik sem tesz különbséget az egymástól lényegesen különböző, sőt egymástól sokszor ellentétes hangú írók között. Schöpflin megállapításait kölcsönözve, nem érezték szükségét megismerni azt, amit elítéltek, beérték azzal, amit másoktól hallottak. Az egyedüli, aki a tények ismeretével és kritikai tárgyilagossággal próbált az induláskor kirobbanó polémiába beleszólni, egy fiatal irodalomtudós, Horváth János volt. Ő írta az első mértékadó tanulmányokat, ám őt is elhallgattatta az egyetemi professzorok (saját munkatársai!) felől érkező rosszallás.
A Nyugatra hatása volt az állandó támadásoknak, ellenséges propagandának, amely igyekezett elzárni előle az olvasóközönség minden rétegét: megnehezítette a Nyugat-beli tárgyilagos kritikát. Nem lehetett tárgyilagos kritikát írni azokról az írókról, akik ilyen gyűlölködő háború célpontjai, üldözöttek voltak, védeni kellett őket. Ezért volt a kritika jelentős részének, ha nem is mindig kimondottan, polemikus íze. Ennek tudatában volt a szerkesztő, Osvát, és tudatában voltak szerkesztőtársai is. Hogy a fődolgokban igazuk volt, bizonyítja az a jelentős hely, melyet a Nyugat írói az emlékezetben és a mai, élő irodalomban elfoglalnak.