Velence – helyi nyelvjárásban venehszia vagy venesszia (kicsit selypítve) – a Velencei Lagúnában található város, Velence Tartomány fővárosa. Nagyjából 270 000 lakosa van, legtöbben (mintegy százhetvenezren) a szárazföldön, harmincezren pedig a lagúna valamelyik szigetén laknak, csak hetvenezer ember él magában a városban – a turistákat persze leszámítva. A város a Po torkolatától néhány kilométerrel északabbra, azon a szigetrengetegen terül el, amit eredetileg a folyó hordaléka alakított ki, majd az utóbbi mintegy kétezer évben az ember munkája formált várossá. Sokáig azt hitték, hogy első lakosai a hunok portyázásai elől menekülő parti települések halászai voltak, de nemrégiben római villa maradványaira bukkantak Torcello közelében a víz alatt.Mára már csak tizennyolc szigetből áll a város, a többiek közét feltöltötték.

Velencébe vasúton (vasúti híd épült 1841–1846 között) vagy a mellette levő töltésen (épült 1933-ban) futó közúton lehet bejutni Mestréből, illetve hajón, amelyről a Szent Márkus tér közelében, a Riva degli Schiavonin léphet partra az utazó. Mármint ha nincsen éppen elárasztva a part, ami nyáron ritkán történik, november és április között viszont most már minden évben csaknem száz napig ötvencentis-egyméteres acqua alta alatt áll a város nagy része. Ilyenkor bakokra fektetett fapallókon, vagy pedig derékig érő halászcsizmában járkálnak az emberek.

A víz átlagos állása ma csaknem harminc centiméterrel magasabb, mint akár még a XX. század elején volt: Velence azon városok közé tartozik, amelyeket közvetlenül, létükben fenyeget a tengerek emelkedő szintje. A víz, a vízszint, a vízminőség a lakók és a politikusok legközpontibb, mindennapos témája, olyannyira komolyan veszik, hogy már évtizedek óta tilos kutat fúrni és használni a lagúna bármelyik szigetén. Ugyanakkor a várost a tengertől elzáró hosszú homokdűne-láncban fent Punta Sabbioninál, és lent Chioggiánál egy-egy óriási rés tátong, fent a hatalmas luxushajók, lent pedig a Porto Marghera olajfinomítójába tartó tankhajók részére – ezek számára állandóan kotorják, karbantartják a hajózási csatornát.

Évtizedek óta tervezik a várost védő úszó zsilipláncolatot, de a MOSE (modulo sperimentale elettromeccanico), vagyis aMózes névre keresztelt 79, a tengerfenékhez horgonyzott kapu építését csak 2004-ben kezdték el. Ezeket a normális vízállás fölött mért 110 centis emelkedés esetén sűrített levegővel felküldik a víz színére, és összekapcsolják. Állítólag 2014-re lesz kész. A víz minőségén ez nem fog javítani, tekintve, hogy a csatornákat tisztító árapály már mostanra is alig működik.

A város házai, palotái, középületei tölgy-, vörösfenyő- és szilfacölöpök millióin állnak. Beépítették Isztria és Dalmácia erdeit, sőt Libanon cédruserdeinek jó részét is fundamentumnak a homok alatt elterülő sűrű agyagba. A szálfákat hármasával, négyesével, ötösével egymáshoz kötözték, olajjal és kátránnyal tartósították, és úgy eresztették a talajba, hogy lent kissé szétálljanak. A cölöpök közét agyaggal tömítették, erre két sor gerenda került, amelyet téglával borítottak, és erre, a zattaron nevű alapra húzták fel a falakat. Könnyű, üreges téglával falaztak, hogy csökkentsék az alapra nehezedő súlyt, a téglafalat pedig a stucco veneziano nevű különleges vakolattal borították, amely márvány vagy isztriai kő benyomását keltette. A cölöpöket évszázadokig konzerválta a tengervíz – amíg tiszta volt, amíg a város szennyét naponta kétszer kimosta az árapály. A vízszint emelkedésével, a hajóforgalom, a hajócsavarok keltette erőszakos hullámverés növekedésével egyre több alap károsodik, egyre több épület földszinti része szívja tele magát vízzel, és merül önsúlyánál fogva egyre mélyebbre. A szigetelés hihetetlen összegekbe kerül, így előre látható, kiszámítható Velence épületeinek megállíthatatlan romlása. Sokan költöznek el a városból, egyre több – főleg földszinti – lakás áll üresen. Persze, a csatornarendszer bajai már régebben, a napóleoni időkben kezdődtek, amikor megszűnt a dózsék fennhatósága alatt működő karbantartó rendszer, vagyis a csatornák rendszeres kotrása. A XVIII. század vége óta legnagyobb részüket nem tisztították, a házak közötti mintegy két méter mély járatokban helyenként egy méter vastagságú iszapréteg rakódott le. Alacsony vízállás, vagy halaszthatatlan javítás esetén (amikor egy-egy csatornát lezárnak és a vizét kiszivatytyúzzák) ez a szerves anyag borzalmas záptojásszagot áraszt. Velence túl nagy ahhoz, hogy karban lehessen tartani. Pedig a történeti magja minden további nélkül bejárható, akár fél nap alatt is.

Hat városrésze van: Cannaregio, San Polo, Dorsoduro (Giudecca szigetével együtt), Santa Croce, San Marco és Castello (Castellóhoz tartozik San Pietro di Castello és Sant’Elena „szigete" is). A dózsék mindenkor tudatában voltak Velence területe kicsinységének, mégis olyannyira hittek a városállam hatalmának megrendíthetetlenségében, Velence legyőzhetetlenségében, hogy hatalmi középpontját, a dózsepalotát soha nem vették körül védművekkel. Minden látogatót, aki a tengerről érkezett, lenyűgözött az elébe táruló mesés látvány, a vízből éppen csak kiemelkedő hatalmas tér, a székesegyház óriási kupolája, a nyitott árkádsoraival pompázó dózsepalota. A látvány üzenete minden magyarázat nélkül érthető volt a hajókorlátnál álló szemlélő számára: csak a környező tengerek urai, dúsgazdag kereskedők, ravasz diplomaták engedhetik meg maguknak, hogy mindjárt mintegy a dísztermükbe invitálják a hozzájuk érkezőt. Hatalma tetőpontján Velence természetesen óriási szárazföldi területek ura volt, és a Földközi-tenger számtalan szigetének építészete viseli magán mindmáig a város egykori fennhatóságának nyomát.

A városban csavarogva feltűnik a közterületek különleges elnevezése annak is, aki nem tud olaszul. Csak a Márkus-tér viseli a „tér" (piazza) nevet, a buszpályaudvar előtti tér megnevezése piazzale Roma, a terecskék neve pedig campo, a még kisebbeké campiello. „Utca" is mindössze három van: a Via 25 aprile, a Via Vittorio Emanuele és a Via Garibaldi, „út" pedig csak egy, a Strada Nova. A többi utcácska, köz, átjáró, sikátor elnevezése kifejezetten Velencére jellemző. A főbb utak neve ruga, a francia „rue" nyomán, de kicsinyített – rughetta – alakjában is használatos.

Salizada névvel azokat az utcákat illették, amelyeket először láttak el kőburkolattal, cale vagy calle a kisebbek neve, merceria azoké, amelyekben üzletek voltak vagy vannak. Riva a csatornák menti út vagy utca, a rio terra feltöltött csatornára utal, sotoportego átjárót jelent. Ramo olyan kis elágazás, akár zsákutca, amely campiellóból vagy calléból ered. A fondamenta egykori nagyobb, híresebb családok nevét örökíti meg – Fondamenta Venier, Fondamenta Bragadin a Giudeccán például – vagy éppenséggel kereskedőkét, kereskedőházakét a fondaco (Fondaco dei Turchi, Fondaco dei Tedeschi). De van piscina is (Piscina da Frezzaria pl.), amelynek helyén egykor fürdésre szolgáló tavacska lehetett.

A városban sétálva minduntalan hidakon (csak három nagy van, egy a vasútállomásnál, egy az Accademiánál és a harmadik a Rialto-híd), hidacskákon kel át az ember. Akinek nem fáj a lába, ügyet sem vet rá, de annál nagyobb kihívást jelentenek a hidak a hordároknak (facchini, trasportatori), akik kétkerekű kézikocsijaikon elképesztő mennyiségű árut szállítanak. Illetve négy kereke van ezeknek a kocsiknak, kettő nagyobb és két kisebb, ez utóbbiak mintegy szarvként merednek előre. Minden egyes felső lépcsőfokon először ezeket támasztják be, majd a terhet kissé megemelik, és előretolják, míg a két hátsó kerék az alsó széles lépcsőfokra nem kerül, és így araszolnak előre a gyakran szinte áthatolhatatlan tömegben, boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal, állandó „atension" vagy „gambe" vagy „ocio`-cio`-cio`" (vigyázat, ügyeljenek a lábukra, nézzenek ide-de-de)-kiáltozás és sűrű káromkodások közepette. Aki nem akar vagy nem szeret hidat mászni, néhány centért igénybe veheti a révészek traghetti nevű gondoláit, amelyekkel főleg a Canale Grande két partja között szállítják az utasokat, akik egy sorban állnak a jármű közepén, gyakran egymás vállába kapaszkodva. Közkedvelt a klasszikus gondola, amelyben ülnek az utasok, miközben a magasított taton álló gondoliere evez, nem ritkán énekkel kísérve mutatványát. Van olyan is, hogy több gondola kerül egymás mellé, ilyenkor tangóharmonikás, gitáros kíséri az éneket. Csaknem minden vállalkozó szellemű turista, aki megkísérel gondolát hajtani, a csatornába fejesel – nem szabad akaratából persze, hanem azért, mert az evezőt nem fogja közre a villa szára, az alsó kis bütyök csak a megtámasztásra szolgál, csak arra, hogy a lapát le ne essen. Az előrehaladáshoz – így mondják – nyújtott karral, teljes erővel és testsúllyal a fölső, magasabb szárnak kell szorítani az evezőt. Csakhogy az evezőrudat akármilyen enyhe hullám is átemeli a száron, és ilyenkor nincsen miben megkapaszkodni, a fürdőért csak a hálás nézőközönség tapsa és nevetése kárpótol. Az erőt és a testsúlyt maguk az evezősök csak a nyílt vízen vagy versenyek alkalmával használják, bent a városban, a szűk csatornákon és a hajóforgalomban apró rántásokkal csusszannak át minden nyíláson és résen.

Mondani sem kell, hogy zsebkendőnyi területen mozgatják a turistát, úgyse veszi észre (nem veszi észre). Óriási különbség van a szárazföldi és vízi úthálózat között. Össze-viszsza járhatja az ember gyalog a várost, felismerheti a főbb tájékozódási pontokat, szeme előtt lebeghet a város szerkezete – ám egy jó gondolás kis kerülővel bárkit elvisz úgy az egyik végéből a másikba, hogy az itt-ott felismert épületek ellenére sem mondja meg, hogyan került oda. Erről a titokról akkor lebben föl a fátyol, ha valakinek megadatik, hogy sportrepülővel a város fölé repüljön, vagy ha majd a szabadon hozzáférhető műholdas felvételek olyan felbontásúak lesznek, hogy világosan láthatóvá válik a háztömbök, udvar-együttesek szerkezete. A turista számára a városnak talán csak egytizede betekinthető. Viszonylag nagy, csak házbejárón, zárt átjárón keresztül hozzáférhető kertjei vannak, lezárt udvarai, udvar-együttesei – ezek egy része nemrég nyílt meg a Biennale-látogatók számára. A Biennale törzsterületén, a Giardini-ben ugyanis nincs több hely nemzeti pavilonok számára (Magyarországnak van háza, Csehszlovákiának (!) is, Romániának meg házrésze: 2005-ben ezt a teljesen üres, lepusztult hodályt nevezte ki műalkotásnak Daniel Knorr, ami sokaknak – nekem is – nagyon tetszett), és így az újonnan alakult vagy újra függetlenné vált nációk Lettországtól Örményországig a városban bérelnek palotát. Örményország pl. a városi örmény kolostorban állít ki – annak a gyönyörű kertje is el volt zárva, láthatatlan volt azelőtt.

Érdemes időnként meg-megállva a vertikális berendezkedést is szemügyre venni. Építészek, művészettörténészek, városkutatók figyelmébe ajánlható az a detektívmunka, amellyel némi nehézség árán még ma is felfedezhető „a harmadik út" sok nyoma. A gyalogos és a vízi út mellett ugyanis erkélyeken, gangokon, gyilokjárókon, peremeken, átdobott pallókon az első emelet magasságában ugyanúgy össze voltak kötve a házak, szükség esetén ugyanúgy meg lehetett teremteni közöttük a kapcsolatot, mint a szárazföldi városok pincerendszerében. A földszinten az ajtók változatos kopogtatói érdemlik ki figyelmünket, a tetőn meg – a kémények titokzatos, különbejáratú világa mellett – az altana nevű, általában gerendából ácsolt tetőteraszok, amelyeken reggeliznek, vacsoráznak, netán alszanak.

Hosszabb vízi utak megtételére szolgál a vaporetto, a vízibusz, amiből van lassabb, minden megállónál kikötő, és gyorsabb, csak a legfontosabb csomópontokat érintő. A szigetekre nagyobb társashajók járnak, általában a Márkus tér környékéről. No és van vízitaxi is, azok számára, akik megengedhetik maguknak.

Száz körüli az állandóan Velencében lakó gazdagabb emberek tulajdonában levő magán-motorcsónakok száma, és megszámolhatatlanul sok teherszállító bárka közlekedik napközben a csatornákon. De a mentők, a rendőrség, a tűzoltóság és a szemetesek is csónakkal járnak persze, ezen felül a hotelek is rendelkeznek motoros járműparkkal. Minden motoros vízi jármű betartja a sebességkorlátozást, nemcsak azért, mert az állandó mesterségesen keltett hullámzás egyre katasztrofálisabb kárt okoz az alapokban, hanem azért is, mert a gyorsan forgó hajócsavarok oxigénnel dúsítják a vizet, ami által mértéktelenül elszaporodtak a rothadást előidéző baktériumok. A környezetvédők – főleg fiatalok – ezért újra felfedezték és népszerűsítik a hagyományos csónakokat, amelyek valamilyen formában általában mind a gondola „népi" előzményei. Annyiban különböznek tőle, hogy hiányzik róluk a gondolák művészien formált, megemelt orra. Laposak, hegyes orrúak, papucsszerűek, összefoglalóan sandoli a nevük. De sandolo sem csak egy van ám!

Annak megfelelően, hogy mire használják – lagúnabeli kirándulásra, horgászatra, teherszállításra vagy éppen versenyzésre –, megkülönböztetik sok fajtáját: van il ciosòto, lo s´ciopon, il buranelo, la sanpierota, il puparin, la mascaréta, hogy csak néhányat említsünk. És ha már itt tartunk, csak megrögzött szárazföldi patkányok beszélnek gondoláról, a helyiek éppúgy különbséget tesznek la barchéta da tragheto, gondolin, gondolon, dodesona, disdotona, balotina vagy mussin között, mint ahogy mi a számtalan „kocsi" között, a homokfutótól a csézáig, a konflistól a szekérig. Élvezetes dolog megbízható és a vízi világot jól ismerő evezőssel vagy evezősökkel kirándulni a lagúnába, a város hátországába. Talán nem is kell mondani, hogy mennyi mindenre hívják fel a figyelmet, amit az ember meg sem lát, észre sem vesz. Igen gazdag állat- és növényvilága van például a partmenti „laguna mortá"-nak, vannak a lagúnának veszélyes, alattomos áramlatokkal szabdalt helyei, és vannak olyan helyek, amelyeken a halászok – látszólag – a vízen járnak, valójában a néhány centis vízben helyezik el vagy emelik ki apály idején a varsáikat.

És vannak a hírhedt kagylósok – alvilági rablógazdálkodók – telepei, amelyeket jobb elkerülni, mivel zsákmányukat illegális módon, hatalmas, motorcsónakok által vontatott gereblyeszerű szerszámmal gyűjtik, súlyosan károsítva a környezetet. És ténykedésük során igen rossz szemmel nézik a területükre tévedt kirándulót.

De vannak a lagúnának kifejezetten turisták számára kiépített és gondosan karbantartott helyei is, mint amilyen például a Lido több kilométer hosszú, aranyszín homokstrandja, minden elképzelhető szolgáltatással és kényelemmel. Luxusszállodáival, kaszinóival, Thomas Mann Halál Velencében című regényére emlékeztető, nosztalgikus hatást keltő vendéglőivel. Végezetül meg kell említeni a kedvelt kirándulóhelyeket, Murano szigetét, az üveg-csecsebecsék elsőszámú beszerzési helyét (magában a városban is van számtalan muranói üveget árusító butik), a kisebb Buranót, hangulatos kocsmáival, vagy Torcellót híres templomával, a román kori építészet lenyűgöző emlékével, Sant’ Erasmót, Vignolét valamint a „holtak szigetét", San Michele temetőkertjét.

Velence senkinek sem adja meg magát teljesen, senki se mondhatja, hogy birtokolja. A beavatottság más-más fokát éri el a dúsgazdag Peggy Guggenheim, akinek múzeuma van, és a szakadt amerikai bohém, akinek bizonyos helyeken ránézésre kiadja a kocsmáros a pult alól az üvegpoharat lilára festő, tiltott nohabort (clinto), illetve az a turista, aki ombra néven kéri a deci vörösbort (ombra=árnyék; amikor a Campanile árnyéka elért egy bizonyos pontot, akkortól kezdve lehetett bort mérni) és mellé néhány cicheti-t (e: csikéti), fogvájóra tűzött herkentyűt halmoza tányérjára. Velence nem volt senkié a múltban sem egészen, Italo Calvino nyomán (Le città invisibili, 1972), erről már Marco Polo és Kubláj kán is eszmét cserélt annak idején (magyarul Karsai Lucia 1980-as fordításában Láthatatlan városok címmel jelent meg – érdemes elolvasni!).

Nyilvánvaló, hogy az egész város egy darab hatalmas giccs, hogy nyáron el lehet pusztulni a hőségben és a turistaáradatban, hogy minden a duplájába kerül, mint máshol, és gyakran menekülhetnékje támad az embernek ebből a vursliból, csiricsáré nyüzsgésből. De ilyenkor el lehet bújni egy jó hűvös templomban vagy múzeumban, scuolában vagy palotában – az európai képzőművészet számtalan remeke, főműve található Velencében –, illetve a Biennale vagy a filmszemle idejére időzíteni a látogatást. És nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy Velence szép tavasszal meg ősszel is, amikor kevesebb látogató keresi fel, és kissé több a tér, a levegő.