Trágyától és átható állati vizelettől bűzlő istállóban ébredtem.

A falakat alkotó deszkapalánkok repedéseiben különböző színű és erejű fénynyalábok táncoltak gúnyosan, mint kényszerű elszigeteltségem bűnjelei. Nem tudom, hogyan kerültem ide, de a bezártság érzése azonnal és ösztönösen hatott: fel akartam ugrani, hogy leporoljam magam, aztán valamilyen módon hazakeveredjek.

Haza? Ködös emlékek sejlettek elő egy más helyről, más közegről és egy kétes időről, amelyből, mint valami hipnotikus álomból ébredve, végleg kirekedtem.

Pánikba estem, és azonnal elrohantam volna valamerre, de súlyom mintha megsokszorozódva húzott volna vissza, aztán a félelemtől félájultan észleltem, hogy egész testemet sötét, szálkás szőr borítja, bőröm vastag és száraz, mint a tapló, kezem meg egyáltalán nincs, van viszont négy lábam, négy szarupatában végződő fekete cölöp.

Mélyet lélegeztem, majd lehunytam a szemem, hogy jobban összpontosíthassak helyzetemre.

„Álom lehet ez, vagy valamiféle őrült delírium... mindenesetre viszonylagos éleslátásom is bizonyítja, hogy csakis az értelmes világ egyede lehetek, semmi esetre sem éntudat nélküli barom, ergo, semmi keresnivalóm ebben a kalibában. Mentális állapotom rövidesen helyreáll, én pedig visszatérek oda, ahonnan valami szerencsétlen baleset folytán ide lökött a sors.”

Így összegeztem a helyzetet, kétségbeesett eszmefuttatásomat, majd égető éhségtől hajtva kérődzni kezdtem.

Napok vagy hetek telhettek el így, lemondás és remény váltakozásában.

Időnként nyikorogva félrecsapódott az istálló ajtaja, és egy toprongyos, kétlábú alak nagy köteg szénát lökött elém.

Két apró, sunyi szemén láttam, hogy tart tőlem, és esküszöm, bikaerőm tudatában inkább a deszkafalhoz lapítottam volna, mintsem hogy pár értelmes vagy akár értelmetlen szót váltsak vele.

Rajtam kívül még két hasonszőrű állat (külsőmet tekintve most már bizton nevezhettem így magam) tartózkodott a helyiségben.

Alaposan megfigyeltem őket, hisz nyilvánvalóan élő tükörképeim voltak: jól megtermett, erőteljes bivalybikák, kőkemény, félelmetes szarvakban kiteljesedő koponyával.

Kezdeti rémületem fokozatosan kíváncsisággá változott:

mi lesz mindennek a vége?... meddig tarthat ez a köztes állapot?... mi következik azután?

Két társam egyszer csak eltűnt mellőlem, láttam, amint a rongyos szolga egyenként kivezette őket a szabadba.

Az egyedüllét nem sokat változtatott amúgy is egyhangú életvitelemen, valójában nem is vágytam társaságra, elég jól elfoglaltam magam csapongó gondolataimmal.

De bamba révedezésemnek hirtelen vége szakadt.

A sunyi szemű belépett, lekapcsolta láncomat a jászol melletti gerendáról, és elindult velem a kijárat felé.

Ezúttal sem bántottam, pedig újfent megtehettem volna, de már megszoktam rendszeres jelenlétét, aztán meg mind a mai napig ő gondoskodott élelmezésemről.

Az istálló ajtajában megtorpantam. Elborított a fény. A fény és a megújuló remény. A levegő friss volt, és ismerős.

Két cifra öltözetű, lenyalt hajú ficsúr sietett felém.

Nem ismertem őket, és ezt égre emelt orral és a tőlem telhető legfenyegetőbb tekintettel tudomásukra is hoztam.

Rögtön megtorpantak, és kérdőn gondozómra néztek.

Ő intett valamit nekik, és szorosabbra fogva a láncot, végigvezetett egy szűk folyosófélén.

Aztán hirtelen kitágult a tér. Kör alakú, óriás porondon találtam magam lánc nélkül, szabadon. Körös-körül tébolyodott tömeg tombolt.

Cifra kísérőim már lóháton ültek, széles karlengetéssel üdvözölve a körülülőket.

Középen, mint a végzet szobra, egy nagyon karcsú, párducszerű lény állt, dereka körül vörös posztólebernyeg.

Halványan felrémlett, hogy mintha valahol már láttam volna ezt a színteret. Igen kellemetlen érzés volt...

Gerincem velejéig hasító éles fájdalom dobott vissza a valóságba.

Ezzel egy időben a tömeg felüvöltött.

Hirtelen megpördültem, de már csak a két, szélsebesen távolodó lovas hátát láthattam.

Bőröm bizseregni és idegesen rángani kezdett, amint a vér két széles, forró sávban elindult lefelé az oldalamon.

A párduc komótosan lecsavarta derkáról a posztót, és táncos mozdulatokkal meg-meglibbentette előttem, közben még szinte földig hajolva bókolt is rajongóinak. 

Óvatosan és értetlenül elindultam felé. 

Tüzelt a hátam, ő meg vigyorogva ide-oda lengette a vörös posztót.

Rémült és dühös vágtába kezdtem: ha sikerül elvennem tőle azt a rongyot, talán véget ér ez a játék, amely kétségkívül az én bőrömre megy.

Megrohamoztam, de ő villámgyorsan ellépett előlem úgy, hogy szarvam még horzsolhatta aranyozott mellényét.

„Milyen magabiztosan mosolyog. Ha életem a tét, és ez most már egyértelmű, akkor nincs vesztegetni való időm.”

Újra és újra rárontottam, de ő minannyiszor könnyedebb és rugalmasabb volt nálam. Már lihegtem és fújtattam a kimerültségtől és a vérveszteség okozta gyengeségtől, amikor a párduc kezében, mint a villám, megvillant a penge. Éles és hosszú szerszám volt, sokkal fenyegetőbb, mint a vörös posztó.

Kartávolságnyira álltunk egymással szemben, amikor hirtelen lábujjhegyre emelkedett. Még láttam a hegyes acél rezgő villogását valahol a magasban, a nap közelében, aztán egy szempillantás alatt minden darabokra szakadt.

A porondon feküdtem. Fülem és szemem megtelt véres homokkal, de fájdalmat nem éreztem, és ez volt a legfontosabb.

Végre pihenhettem, és a tömeg szörnyű üvöltése is lassan halk, békés suttogássá csitult...

Nyugodtan ébredtem... a lázam sem gyötör már annyira.

Hajnalodott.