a rozsdamentes acélpenge villog

amint ártatlanságától foszt meg 

egy hatvanéves könyvet

az alacsony téli nap besüt, átvilágít 

a tölgyfalevél-formájú vízjelen

mintha levélkéssel nyitnék fel megannyi 

borítékot: „saját érzelmeim is dolgok, 

mik velem megesnek” – olvasom 

ezt a példányt még senki nem lapozta

a versek fordítója rég halott

az özvegye még él, neve a csengőn 

a szomszéd utcában, őt nem láttam sosem

a villanyt látom égni egy szobában

hol jó és rossz történtek elegyedtek

csak a kés egyértelmű, a penge

a szeletelés mégsem ettől válik 

azzá a jóvá, ami velem és Pessoával

ebben a pillanatban éppen megesik.