Szürke volt az ég, mint a főtér térkövei. Szürke, mint a térköveken ugrándozó galambok tollai. Szürke, akár a térkövek fölé magasodó mázsás Kossuth-szobor, éppolyan szürke, mint a Kossuth-szobor feje fölött gomolygó fellegek – hiszen pont ezek tették szürkévé az eget. Szürke volt, ötödik napja már, nincs rajta mit szépíteni.

Ahogy a hetedik órának vége lett, kihalásztam az iskolapadból az esernyőmet, amit reggel, nedvesen gyűrtem az alufóliából gyúrt galacsinok, a Hajnal Imre által írt fosbarna matematika tankönyv és a hajdani Bohóc csokik eltépett, kék-sárga papírjai közé. Gondoltam, magammal viszem, mert nemcsak szürke és szomorú volt az ég, de esett is rendesen. Nyekenyóka, fekete ernyő volt, két bordája repedt, az első gyönge szél kifordította könnyedén.

Föl se húztam, több vesződség lett volna úgy vele, a táskámba viszont nem tehettem, eláztatta volna az ellenőrzőmet és a füzeteimet. Himbáltam csak az esőben fejjel lefelé. Nyugdíjba vonult, fogatlan buzogányra hasonlított. Vicsorgott fölöttünk a szürke ég, és esze ágában se volt tágítani.

A nagymamámhoz igyekeztem, aki az iskolától nem messze lakott. Vele ebédeltem suli után, nála írtam a leckét, tőle indultam edzésre, az usziba. Együtt találtuk ki a következő heti menüt, minden nap várta, hogy jövök, és minden alkalommal izgatottan sietett elém. Még csak a kapualjban jártam, amikor megkérdezte rendszerint, hogy mi volt az isiben, én meg olyankor legyintettem csak, hogy semmi különös, ezúttal viszont gondterhelten topogott az ajtaja előtt, és falfehér volt az ábrázata.

A szürke ég ugyanis befolyt a pincéjébe is. Elöntötte a régi életét. Díszes étkészletet, zsákokba tett sok-sok ruhát, gyertyatartót, pókhálós, csorba nippeket, távszabályzókat és kiszolgált lábbeliket áztatott el, de ez mind nem számított neki. A képregényeim viszont igen. Azóta tároltuk nála a gyűjteményt, hogy el kellett adnunk a házunkat a nyavalyás hitel miatt, a lakásban pedig, amit béreltünk akkoriban, nem fértek el sehogy. Bobo és Góliátok, fekete-fehér Fantomok, Tumak-füzetek, valamint Bucó, Szetti, Tacsik – többnyire poszterekkel a közepükön. Az összes Mad magazin és Kretén. Az első Magyarországon megjelent Pókemberek, X-Menek, Batmanek. Mami szétnyitva szárogatta az árvízkárosult szuperembereket. Sok tucat képregény feküdt a földön szanaszét, közöttük szűk közlekedőfolyosókat hagyott. A lakás katasztrófa sújtotta övezetre hasonlított, ahol csak kivételes képességekkel bíró mutánsok tudnának rendet tenni hamar, de hát ott hevert elázva mindahány.

Ebéd közben mami azzal biztatott, hogy megszáradnak majd a lapok, és ha hullámosabbak lesznek is, mint újonnan, bármikor végigolvashatom a történeteket megint. Nem kértem másodikat, és nem igazán érdekelt a lecke sem. Járkáltam a szűk lakásban a képregények kijelölte ösvényeken. Próbáltam memorizálni legalább a címoldalakat, mert sejtettem, hogy bármennyire gondosan járt is el mami, ezek a füzetek nem lesznek többé olvashatók. A szárazabb példányok a parkettához tapadtak, ha pedig megmozdítottuk volna a csuromvizeseket, eltépődtek volna alighanem a lapok.

A bejárati ajtóhoz közel száradt az egyik kedvenc Batmanem. Mellé guggoltam, nézegettem kicsit, gondoltam, fölemelem. Harmonikaszerűre hullámosodtak az oldalai, de észrevettünk akkor mamival valami felettébb különöst. A szürke járólapon kirajzolódó két, szénfekete bőregérfület. Pont, mint egy Denevérembermaszk-sziluett. Óvatosan lapozni kezdtem a képregényt, és ugyanezt a körvonalat fedeztem fel a nyitópanelen. Megmutattam maminak, és egyszerre értettük meg, hogy az esővíz kioldotta a füzetből a festékanyagot, a hidegburkolatra rajzolva a főhős álarcának kontúrjait. Attól kezdve nem érdekelt, hogy odalett az összes képregény, mert vagányabb Denevéremberjelem volt maminál, mint amit Bruce Wayne szupererős reflektora pingált esténként az esős Gotham City fölé.

A veszteség azonban nem kötelező eleme a derűnek. A gyarapodás is kiválthat derűt. Mióta a családunk Lenkével gyarapodott, furtonfurt a derűs pillanatait lesem. Doodli-dodli-dodli-do, mondja például most, mialatt ezt a szöveget gépelem, a nyelvét közben valószerűtlen ritmusban öltögeti, és mosolyog. Máskor nagyon hasonló hangalakot hallat, a lakkozott építőkockaelemre fókuszál, ami a kezében pihen, kíváncsi és komoly a tekintete, aztán a feleségemre néz, majd rám pillant, és átoson az arcán a derű. Árad belőle fogyhatatlanul, és ránk is átragad.

Gyanús nekem, hogy a derű a nyelv előttről való. Erről győznek meg azok az esetek, amikor egy számomra ismeretlen nyelven Lenkével beszélgetek. Lenke tíz hónapja született, nemrég bújt ki a negyedik foga, és bármelyik Maros megyei forrásnál tisztább a tekintete. Dodli-dodli-do, mondja, én pedig igyekszem a legpontosabban elismételni a hallottakat. Dodli-dodli-do, mondom tehát, Lenke meg néz rám, azt vizsgálja, ép vagyok-e szellemileg, aztán teszi a dolgát tovább. Egy almazöld és egy szilvalila Duplo-elemet ütöget egymáshoz ütemesen, dobol egy üres papírzsepis dobozon, magához öleli a plüssrókát, amelyet a nagyapjától kapott, a konyha felé mászik, de megtorpan hirtelen. Leül, felkacag, azután rám néz, és foghegyről odaveti: dodli-dodli-do. Na, ez az!

Az élet bontakozásának derűje, a szavakba kódolt ritmusé. Annak a derűje, hogy a megkeresztelkedés régi, szép misztériuma alatt egy Ramones-dalt dúdolsz magadban, mielőtt Lenke hajára önti a pap a szenteltvizet, és a mécses eltörik. Annak a derűje, hogy a keskeny elöltöltős Gorenje mosógép (a WNEI72SB típusú egész pontosan), ha ráhunyorogsz, bizony, jóllakott pandának tűnik.

Azé a pillanaté, amikor rájössz, a kétfajta építőjáték egymással kompatibilis. Amikor a társasházban szaloncukrot aggat a kilincsetekre valaki, amikor két ütés között a szíved megpihen. A derű a kialvatlan, bágyadt öröm, az űr a kettős hosszú ékezetek vesszői között. Az elfogyott minden, de mégis megy tovább derűje, a felismerésé, hogy semmi vagy. A derű, az, ha bármi jöhet, ha nem kell semmit bizonyítanod. A derű halványpiros ínyköz a kislányod tejfogai között, a derű az, amikor bőregérfülek vannak a járólapodon.