[2015. november]

---

Nem akarom a nyári kéket,
hogy arcomhoz dörgölőzzön a táj,
simulékony, macskamosolyát a fáknak,
nem akarom, hogy a holnapra várván,
szebb jövőt s miegymást reméljek,
a citromfényű ég ölében
műanyag tűz gyújtja lángra a hegyet,
nem akarom ezt a verset,
a szív aritmiáját, ahogy időnként kihagy,
mint egy rosszul megkomponált vers, úgy élek,
túl sok a kávé reggel, csodálkozol hát,
hogy keserű lé lesz a szádban a dél,
komlósörényű estek hevernek melleden, 
ágyak harmatán parázna illatok.
Nem akarom már ezt a nyarat,
a Szamos hátán görgeti az emlékeim,
súlyuk alatt tarajt vet, mint a tenger.
Kávé, cigaretta, kávé, cigaretta,
és a sörök lassan elmaradoznak,
leinni nem mered már magad,
félsz, hogy a démonok előjönnek,
külvárosi sejkek kapják el nyakad.
Valami láthatatlan súly van a mell alatt,
aritmiás a szív, néha kihagy,
az orvos szerint a sok kávé, cigi
és az alabástrom éjjelek,
s amit nem értettél meg románul,
valami végzetes nyavalyát jelenthet,
mert a korodhoz képest,
és úgy egyáltalán, kisasszony.
Ebben a versben ki-bejár a huzat,
kotyognak az ütemek, lődörögnek,
mint részeg dzsinnek a sorok,
véget kéne mindennek vetni,
törölni, törölni, törölni végleg
a fölöslegesen átsírt esteket,
észrevenni végre, hogy pótlék vagy,
semmi több, bármikor eldobható darab.
Keresni egy átlagos, szürke hétköznapot,
amikor kiszúrod magadnak
azt az idegent, akit boldoggá tehetsz.
Ettől a nyártól én már nem akarok semmit.
Égett szagú szerelem ring a határon,
vörös szemű, bárgyú alkony.
Elbúcsúzom,
magamba csukok minden verset,
nem, már nem akarom,
hogy szeresselek.