[2013. március]



 


Vonatunk megáll Budapesten.
Lekecmergek a Gare de l’Est-en.


Társam is cókmókját szedi:
földillatú, érmindszenti.


Együtt jövünk, s nem olcsó frázis:
küldött a Pece-parti Páris.


Elküldött ide, Budapestre,
kicsit nyugatra, Nyugat-estre.


Máshová nem is jön vonat.
Innen csak a Mennybe tolat.


Innen már nincs Föld, földi pálya,
halottak élén, hogy bejárja.


Itt jön velem, kamasz a kedve,
Zilahon dőlt Ég-kerevetre.


Zilahon angyalbőrben jártam,
felemelt fővel és „hazátlan”.


Nagyváradon a Müllerájig
vetett jósorsunk – mi hibádzik?


Éroszt osztanak ott, bőséggel.
Dögkutat avattunk tegnap éjjel.


S lám, ma itt vagyunk mind a ketten
e Szajna-parti Budapesten.


Ő zsurnaliszta, én tanár,
lelkünk egymásba ki-be jár.


A Szent Mihály útján suhan
egy ősz, mely másik versben van.


Ősz suhan itt, én hol vele
suhannék, hol meg nélküle.


Budapest: Villon játssza itt
szent akasztófa-dalait,


a karitatív nőegyletben,
Óbudán, a Latin Negyedben.


Budapest: kamasz Rimbaud látja:
itt hasad ketté ifjúsága,


itt, hol a Lánchíd mindkét partján
folyik a vers-, rabszolgavásár.


Budapest: Verlaine részegen
dúdol őszi sanzont nekem,


a sittről épp idezavarták
élysées-i jogvédő kancák.


Baudelaire idecitálja Sátánt,
hogy istenuccse, járjunk kánkánt.


S a romlás virágai nyílnak
a Terror Háza Múzeumnak.


Léda lép be, majd Brüll Adél
jön ki, s egy versben elvetél.


Kamaszlány perdül ide Svejcből,
leckét adni a hiszekegyből.
Hiszek egy költő halálában.
Hogy ebben, Csinszka, ebben más van.


Más Pest, más Páris, másmilyen
kegyelem… s ez játszik velem.


Budapesten a Gare de l’Est-re
fut be velem, tán Ady Endre.