[2018. január]
Manuela fogta magát, ledobta a papucsát a tengerparton, és belegázolt az életembe. Csak erre tudtam gondolni, ahogy ott ült velem szemben, olyan szélesre tárt combokkal, mint a Pireneusok, és közben az amulettjét rágcsálta. Vagyis inkább szopogatta. Mindezt cirka harminc egyetemista jelenlétében, akik semmit nem vettek észre az egészből, helyette a válaszomat várták egy olyan kérdésre, amit meg sem hallottam. Belül hangosan nyüszítettem.
– Well… – sietett a segítségemre a tréner, mire a jelenés elillant, és végre sikerült Manuela szemébe néznem. A ravasz fickó megismételte a kérdést, de ezúttal selypítve.
– Hogy mi a legfontosabb, amit hazaviszek a tanfolyamról? Egyetlen mondatban? – kérdeztem vissza. Olyan volt, mintha egy westernfilmben volnának, és nem a barcelonai Fundación de Xamfrá passzívépületének verejtékes valóságában. A vége felé járt a tréninghét, utoljára ült le motiválódni a sok csillogó szemű fiatal, na meg én, az ujjaim közt egyensúlyozott féleuróssal. U alakban hervadoztunk, középen a két előadó, oldalt egy paraván, amit motiváló szarságokkal firkáltunk tele. Középről egy ijesztő bohócfej vigyorgott ránk, aminek az orra alá chaplinbajusznak álcázott kövér hitlerbajuszt festettem. Elégedetten szemléltem az összképet, majd a féleurósra pillantottam, ami épp fejet mutatott, erre babonából a tenyerembe rejtettem.
A tréner állta a csendet, sőt, ájtatos tekintettel megpróbálta felvenni velem a szemkontaktust. Mindenki látványosan unatkozott, még a klíma is bedöglött fölöttünk, lustán bevackolta magát az álmennyezetbe, mint aki tudomást sem vesz a körülöttünk tomboló kánikuláról. Ő ezzel támogatta a tréninghét célját, a vállalkozóvá válásunkat – kizökkentett a komfortzónánkból, akárcsak a rohadt moszkitók, az alattomos medúzák meg a fullasztóan magas páratartalom.
Kint épp egy csapat kiskölyköt túráztattak valami érzékenyítő ovis foglalkozás keretében. A kicsik libasorban beálltak az üvegfal elé, és minket bámultak. A kölykök persze egyből felém kezdtek el mutogatni és vigyorogni, ami szociálpedagógiai szempontból maximum félsiker. Még az ő pici, leárnyékolt agyuk is pillanatok alatt átlátta, mennyire nevetséges, ahogy szabályos körben ülve fegyelmezetten izzadunk, és közben görcsösen próbálunk a következő Steve Jobs-okká válni ahelyett, hogy délután kettőkor, mint minden tisztességes barcelonai állampolgár, a tengerparton döglenénk.
Hosszú másodpercek teltek el, mire valaki felállt, és behúzta a sötétítőt, nekem pedig rá kellett jönnöm, hogy még mindig nálam van a képzeletbeli mikrofon. A főtréner haverja, a melléktréner jó zsaruként bólintott egyet. A bátorításnak szánt gesztusból sütött a türelmetlenség, de nem tudott kizökkenteni. Ahhoz túlságosan is élveztem a másnapossággal járó zsibbadást és belső békét, egyre tovább nyújtva a kínos csendet. Az utolsó utáni pillanatban végül épp csak annyira nyitottam ki a számat, hogy életjelet adjak.
– Khm…
Mit is mondhattam volna? Talán azt, hogy errefelé érdemes leinteni a buszt, különben nem áll meg? Én meg pucér seggel rohanhatok utána, mert alig egy percre bújtam be a szelektívgyűjtő mögé átvenni a fürdőgatyámat. Persze már akkor elrontottam, amikor a többiektől jócskán lemaradva elkezdtem törpekaktuszokat válogatni apámnak, és észre se vettem, hogy az egész delegáció, tele bikinis spanyol és olasz lányokkal, elhúz mellettem, amíg én olyanokat kérdezgetek, hogy akkor az a kicsi évelő-e.
Vagy, hogy ha már a busz nem jött össze, ne kezdjek el stoppolni, mert úgyis egy beszívott amigó fog felvenni, aki makulátlan katalánsággal próbálja meg nekem elmagyarázni, miről karattyolnak a rádióban, és közben igyekszik minél drágábban rám sózni pár gramm füvet vagy oregánót. Egy pillanatra sem érdekli, hogy no habla, és no interest, de legalább arról sincs fogalma, mit jelent a beach, vagy hogy merre van.
– Ne izgulj, szar volt! – mondta Tibi, mikor estefelé visszaértek, és elkezdte mutogatni a pöpec GoPro videókat arról, ahogy becsapott közéjük a méteres hullám, a nagy mellű csajokról lesodorta a topot, ő pedig tragikus mohósággal egyszerre próbálta megcsöcsörészni Angelikát és Manuélát.
Manuela. A nyelvtudás és a megfelelő nyelvhasználat mindennél fontosabb – felelhettem volna a trénernek egy kaján vigyor kíséretében, különösen egy ilyen intenzív nemzetközi programban, ahol annyit tanulhat az ember fia arról, milyen szépen tud ringani alatta egy formás aragóniai popó. Illetve csak tanulhatna, akkor, ha mindenki ügyesen bánna a nyelvvel, és az ibériai csajok angoltudása nem merülne ki a puszta, szemmel már követhetetlen fejrázásban.
De még ez sem tántorított volna el attól, hogy az egyik éjszaka megpróbáljak bemászni Manuelához. A tériszonyom és a kétemeletnyi zuhanás lehetősége már annál inkább. Ezért a könnyebb utat választottam, és gyalog indultam el bevenni a szobáját. Még a papucsomat is levettem, hogy halkabban osonjak, nem mintha bármit is számított volna, hogy puhán vagy csoszogva közlekedek faltól falig.
Utoljára másfél órával korábban írta, hogy „Ahora voy a dormir”, nekem meg még annyi eszem se maradt, hogy kiszótárazzam. Előkotortam a mesterkulcsomat, egy lejárt Clubcardot, és röpke negyedóra alatt felpattintottam a komolytalan billenőzárat.
– Loco! – üdvözölt mérgesen.
Viszonzásképp odaadtam neki az egyik zsebre gyűrt novellámat, veri importánt és perszonell, magyaráztam neki, miután kisimítgattam, mert valahol az alkoholködön innen még élt bennem a bizonyosság, hogy ez be szokott jönni a csajoknál. De Manuela nem járt be irodalomfaktra, ráadásul vallási okokból nem ivott alkoholt, így a masszív pálinkaszagomat sem tolerálta. Főleg miután erőszakosan bemásztam az ágyába.
– Ha volna itt egy kurva pánsíp, én játszanék neked!
– Que pasa?
Álmos volt és mérges, a legrosszabb kombó. Sietnem kellett.
– Figyelj, ha fej, akkor lesz valami, tipi-tapi, ilyesmi, ha írás, akkor kitakarodok – mondtam kimérten, amíg rám se hederítve méltatlankodott, majd feldobtam a féleuróst, ami azzal a lendülettel kirepült az ablakon. – Hát jó, beérem egy laza előjátékkal is – és már átöleltem volna, mire hátraugrott, és elkezdett csépelni a novellámmal. – No, no, az szerzői jogvédett! – próbáltam meg kizökkenteni, majd rövid eszméletvesztés és egy-két órányi mikroalvás után a sokadik felszólításra elhagytam a szobáját.
Amikor visszaértem a sajátunkba, odakinn már javában virradt. Messze, a kerítésen túl valaki megint verni kezdte a tamtamot, lehet, erre a jelre indulnak meg a repülők, gondoltam. A tá, a hosszú azt jelenti, jöhetsz; a rövid, a ti-ti jelentése: körözz még egy kicsit. Én még kicsit köröztem. A matracomat kicibáltam az erkélyre, megtaláltam a félig elszívott cigimet, és meggyújtottam. Mélyeket szippantottam belőle, hogy elszédüljek tőle. Nem esett jól, de legalább megküzdöttem érte.
