Hősünk 1747 őszén huszonkét éves, és éppen Trevisóban tartózkodik. Pénzzavarban lévén, egy különösen értékes ékszert, amelyet szülővárosában, Velencében nem akart elzálogosítani, a trevisói zálogházban helyezett el. Útközben megismerkedett egy csinos és – hadd mondjam így – naiv falusi lánnyal, akit ügyesen el is csábított, viszont rájött: ha nem akarja, hogy Cristina a selyemszalagos főkötőjével, bumfordi tájszólásával, nagybeteg anyjával és tökfej apjával a nyakán maradjon, akkor férjhez kell adnia. Ezt is nyélbe üti, de egy ilyen akció időt és türelmet kíván. Nem csoda, hogy unatkozik, és igyekszik elűzni az unalmat. Részt vesz a helyi aranyifjúság tréfáiban (nyoszolya összeomlasztása pásztorórán, kísértetek felléptetése éjfél körül az árnyékszék tájékán, has-, víz- vagy szélhajtóval preparált sütemény ifjú hölgyeknek), ám az ő rovására is követnek el tréfákat a többiek, és az egyik ilyen tréfa – megítélése szerint – túlmegy a tűrhetőség határán.

Napi sétaútja során rendszeresen útba ejtett egy keskeny pallót, amely egy szennycsatorna fölött vezetett át. Ezt a pallót valaki a sokadik ilyen séta előtt befűrészelte, így hát hősünk alatt leszakadt, ő pedig nyakig merült a sűrű trágyalébe. Nem elég, hogy kárba veszett selyemharisnyája, bársonycipellője, mi több, ezüstlapocskákkal díszített, aranyszállal kivarrt, vadonatúj ruhája is, nem elég, hogy nyelt is egy-két kortyot a kvintesszenciából (állítása szerint a nyakáig ért, és majdnem belefulladt), ráadásul az egész kisváros rajta röhög.

Nem nehéz kiderítenie, hogy ki fogadta fel azt a parasztlegényt, aki a piszkos munkát elvégezte: egy Demetrio nevű, ötven év körüli fűszerkereskedő, aki azért neheztelt Casanovára, mert az elszerette a babáját, egy tűzrőlpattant cselédlányt. (Cristinához nem nyúlhat többé, ő már egy másik férfi menyasszonya. Különben is, amióta kimosdatták, és városi ruhába öltöztették, már nem annyira vonzó, mint azelőtt. Azonkívül, főleg: ő már megvolt.) Hősünk töri a fejét, hogyan állhatna méltó bosszút. Éppen egy holttestet visznek ki a városka melletti temetőbe, ez adja neki az ötletet. Halljuk őt magát!

„Egy vadászkéssel felfegyverkezve, kilopóztam egy szál magamban, kevéssel éjfél után a temetőbe; kiástam a hullát, akit aznap temettek el, és nagy üggyel-bajjal levágtam a vállánál a jobb karját. Miután a holttestet visszatemettem, a levágott kart hazavittem a fogadóba, a szobámba. Másnap együtt vacsoráztam az egész társasággal, majd felmentem a szobámba, mintha le akarnék feküdni aludni. Onnét azonban csakhamar, hónom alatt a levágott karral, átsurrantam a fűszerkereskedő szobájába [eszerint ő sem volt helyi lakos – M. L.], és elbújtam az ágy alatt. Negyedóra múlva belép az én emberem, levetkőzik, elfújja a gyertyát, és ágyba bújik. Várok, amíg félig-meddig el nem alszik. Akkor az ágy alól előbújva lassacskán, hüvelykről hüvelykre lehúzom róla a takarót, úgyhogy a csípőjéig ki van takarva. Ő felkacag, és így szól: »Akárki legyen is kelmed, menjen innét, hagyjon aludni. Úgysem hiszek a szellemekben!« Ezt mondván, ismét betakarózik, és próbál visszaaludni. Várok öt-hat percig, majd megint húzogatom róla a takarót lefelé. Amikor pedig ismét magára akarja húzni, és újfent bizonygatja, hogy úgysem fél a szellemektől, még erősebben ráncigálom a takaróját. Felül az ágyban, hogy elkapja a takaróba csimpaszkodó kezet, én viszont úgy intézem, hogy a hulla kezét markolja meg. Abban a hiszemben, hogy most aztán elcsípte azt a férfit vagy nőt, aki incselkedik vele, nevetve húzza a kezet maga felé, én azonban még néhány pillanatig erősen tartom a hulla karját. Amikor aztán hirtelen elengedem, a kereskedő visszazuhan a vánkosára, és nem szól egy szót sem. Én pedig, mint aki jól végezte dolgát, nesztelenül kióvakodom, visszamegyek a szobámba, és lefekszem aludni.”

Hajnalban kiabálásra, lótás-futásra ébred; kiderül, hogy a kereskedő a rémülettől szélütést kapott, és haldoklik. A pap már feladta rá az utolsó kenetet, a levágott kar még ott van az ágy mellett. Mindenki Casanovát gyanúsítja, ő makacsul tagad, majd menekülésszerűen visszautazik Velencébe.

A jeles osztrák Casanova-kutató, Gustav Gugitz figyelt fel rá, hogy a fenti epizód nagyjából egybevág Antonio Francesco Grazzini (1503–1584) egyik novellájával. Elképzelhető-e, hogy Casanova az egész esetet úgy, ahogy van, átvette Grazzinitől? Valami olyasfélét, ami a leírtakban áll, biztosan elkövetett, tudniillik a velencei inkvizíció nemsokára maga elé idézi hullagyalázás miatt, ő pedig ahelyett, hogy engedelmeskedne az idézésnek, kereket old, és Milánóig meg sem áll. Ám ennél fontosabb kérdés, hogy: egyáltalán számonkérhetők-e a valóságreferenciák Casanova önéletírásán? Kevésbé szavahihető-e a szerző, ha egy filológus kideríti, hogy X. velencei szenátornak nem három lánya volt, hanem csak kettő, és Y. grófnő 1748-ban nem hetvenéves volt, hanem csak ötvennyolc?

Tegyük fel, hogy az ifjú Casanova csakugyan ismerte Grazzini novelláját. Ez esetben nem a temetés puszta látványa adta az ötletet, hanem a Grazzini-novella, amely viszont a temetésről jutott az eszébe. Ez esetben a regényhős, az ifjú Casanova titkos (mert senki által nem látott, vaksötétben játszódó) rokokó performansszá alakítja a reneszánsz svankot, az idős Casanova pedig, a szerző feloldja és láthatóvá teszi a titkot az olvasó előtt. Ez pedig azzal jár, hogy az eredetileg heterodiegetikus elbeszélő helyébe ifjúkori önarcképét mint homodiegetikus narrátort lépteti. Azaz vénülő fejjel is úgy mondja el az esetet, mintha ott volna, és közvetlen közelből tudósítana. Nem az a kérdés, hogy „igazat” mond-e Casanova, hanem az, hogy mennyire győzi meg az olvasót az általa választott narrátori pozíció.

Azt is vegye figyelembe az olvasó, hogy a szerző olyan életrajzi hőst formál meg, aki sohasem nyugszik bele a megaláztatásba és a vereségbe (mindenekelőtt a szerelmi kudarcba), hanem valamilyen módon, akár groteszk vagy alantas eszközökkel is, visszájára fordítja. Legrosszabb esetben az évtizedek távlatából utána küld az egykori szégyenvallásnak egy vagy több hasznos életszabályt, és a belőlük adódó tanulság enyhíti az életrajzi rosszkedvet.

Casanova önéletírása alapvetően derűs hangvételű, noha egy sarokba szorított, megkeseredett, az élet hátralevő részétől már semmi jót nem remélő, idős ember a szerző. Ne tévesszük össze a homodiegetikus narrátor megteremtésének örömét az elmúlt ifjúság visszasóvárgásának fájdalmával. Utóbbi nem jellemző Casanovára (vagy ha mégis, akkor jól-rosszul leplezi); előbbi annál inkább. Hangoztatja, hogy magában az írásban, az epizódok kidolgozásából merít erőt és kedvet az élet hátralevő éveihez. 

Jellemző az a szöveghely, az 1747-es korfui utazás bevezetője, amelyben elmondja, hogy ezt a fejezetet egyszer már megírta, de az ostoba szolgáló a duxi kastélyban, ahol Casanova írja a művét, begyújtáshoz használta a kéziratlapokat. Rosszkedve nemcsak a veszteség felméréséből adódik, hanem abból a felismerésből is, hogy a cselédlány emelt hangú, hosszadalmas dorgálásával csak az idejét vesztegeti, amely időt inkább a fejezet újraírására kellene fordítania. „Így hát maradék rosszkedvemmel ismét nekiveselkedtem a munkának. Biztosra veszem, hogy nem fog annyira jól sikerülni, mint az eredeti, amelynek írásakor jókedvemben voltam, de az olvasó elégedjen meg azzal, amit kap; mert a mechanika törvénye szerint időt nyer az, ami erőt veszít.” Azaz röviden, összecsapva adja elő a pótlásban azt, amit a megsemmisült első változatban örömmel részletezett és kiszínezett. Igen ám, de mire eljut az életrajzi hős Casopo szigetére, ahová Korfuról egy szerelmi kaland és egy katonai függelemsértés következményei elől szökik, a zsémbes öreg szerző elfeledkezik iménti rosszkedvéről, és látható élvezettel ecseteli, amint ifjúkori alakmása a szigetlakó fiúkból fegyveres őrséget, a lányokból pedig részint varrodát, részint háremet szervez, és még a helybeli görögkeleti pap archaikus átokszertartására is fittyet hány. (Attól nem tart, hogy a pap rontást küld rá; attól viszont annál inkább, hogy esetleg mérget kever az ételébe.)

Közben arra is szakít időt, hogy mérlegelje: az emberi élet során örömből vagy szenvedésből van-e több? Nem az epikureus hagyomány ismerős toposzai az érdekesek ebben, hanem az a kimondatlan, de nyilvánvaló törekvés, hogy időskori önmagát vigasztalja annak bizonygatásával: a szenvedést mindig enyhíti valami, akár csillapítószer, akár a jobbulásba vetett remény, akár az érzékelés tompulása vagy az eszméletvesztés, legrosszabb esetben a halál; „ellenben amikor élvezünk, sohasem zavarhat meg minket az a gondolat, miszerint örömeinket szenvedés fogja követni”.

A szerző a mérlegelésbe az olvasót is bevonja, megalkotva belőle az ifjúkori önarckép alternatíváját: „Olyannak képzellek, kedves olvasó, hogy húszéves vagy, éppen a férfikor küszöbén, amikor elmédet felszereled azokkal az ismeretekkel, amelyek agyad munkája által hasznos lényt formálnak belőled. A világ irányítója előlép, és így szól hozzád: »Itt hozok neked hátralevő harminc életévet; ez a sors végleges határozata. Ebből tizenöt egymásra következő év boldog lesz, a másik tizenöt év boldogtalanságban fog telni. Szabadon választhatsz, időd melyik felével akarod kezdeni.« – Ismerd el, kedves olvasó: nem sokáig kell töprengened, hogy helyes döntést hozz. Nyilván a szenvedés éveivel fogod kezdeni, mert érezni fogod, hogy a tizenöt örömteli évben való bizakodás kétségkívül megadja neked a szükséges erőt a fájdalmas évek elviseléséhez; mi több, meglehetős valószínűséggel feltételezhetjük, hogy a biztosnak tekinthető boldogságra való várakozás a maga módján enyhíteni fogja a balsors időszakát. – Semmi kétségem, hogy máris kitaláltad, mire akarok kilyukadni. Hidd el nekem, a bölcs ember sohasem lehet teljesen boldogtalan; és én örömest hitelt adok Horatius barátomnak, aki az ellenkezőjét állítja, vagyis, hogy ő mindig boldog: »Nisi quum pituita molesta est.« [Hacsak nem a nátha gyötör meg – M. L.] De hol az az ember, aki egyfolytában mindig csak náthás?”

Ide kívánkozik az a megállapítása is, amelyet egy kerítőnőre – soron következő szeretője anyjára – tesz, aki rózsafüzérrel a kezében imádkozik a tőle örökre elbúcsúzó Casanováért, és közben ezt ismételgeti: „Dio provedera”, azaz Isten megoltalmaz. Halljuk őt magát: „Ez a Gondviselésbe vetett bizalom, amelyet a legtöbb olyan ember tanúsít, aki meg nem engedett vagy a vallás által tiltott tevékenységből él, egyáltalán nem visszatetsző, nem is színlelt vagy képmutató módon szenvelgett, hanem szívből jövő, igaz, sőt, hitbuzgóságról tanúskodik, mert a legkiválóbb forrásból ered. Akármilyen utat válasszon is a Gondviselés, működését a halandóknak mindig fel kell ismerniük, és aki minden hátsó gondolat nélkül fohászkodik hozzá, az jó ember kell hogy legyen, még ha vétkektől van is beszennyezve. »Pulchra Laverna, / Da mihi fallere; da iusto sanctoque videri; / Noctem peccatis, et fraudibus obiice nubem.« [Drága Laverna, / Engedd, hogy csaljak, csak látsszam szépnek, igaznak, / Bűnömet éjbe merítsd, ködöt önts a csalásra! – M. L.] Így imádkoztak Horatius idején a tolvajok ékes latinsággal az istennőjükhöz.” (Két költőt tekint Casanova a barátjának, őket idézi lépten-nyomon, fejből és pontatlanul. Az egyik Ariosto, a másik Horatius.)

Láttuk az imént, hogyan változtatja az idős Casanova húszéves ifjúvá az ismeretlen olvasót. Hozzáteszem: önmagát is megfiatalítja, amikor homodiegetikus narrátorként szólal meg. Anconában járunk, húszéves hősünk összeismerkedik egy özvegyasszonnyal, valamint annak két lányával és két fiával. Vagy inkább három lányával és egy fiával. Röpködnek a tréfák, és a nagyobbik fiú, Bellino, aki az anya szerint kasztrált énekes, gyönyörű dalokat ad elő. „Mindez bűbájos volt” – mondja a narrátor, itt még ötven év távlatából –, „és jókedvre derített volna, ha a kedvem nem lett volna már amúgy is igen jó.” A jókedv emlegetése előreutalásnak tekintendő; hősünk rövidesen együtt hál nemcsak Ceciliával és Marinával, hanem Bellinóval is, akiről addigra kiderül, hogy valójában Teresa, és csak azért adja ki magát kasztrált fiúnak, mert a pápai állam területén nők sem színészként, sem énekesként nem léphetnek fel. Viszont énekhangjával ő és csak ő tarthatja el a családot.

Az ifjú Casanova az első perctől fogva fejébe veszi, hogy márpedig Bellino valójában lány, és különböző fordulatok után kiderül, hogy neki van igaza. (A hímtag, amelyet egy szerelmi jellegű dulakodás közben undorral tapint ki Bellino combjai között, kaucsukból készült, és szalagokkal van odaerősítve.) A felfedezésnek és a nyomában járó nem csekély gyönyörnek annyira megörül, hogy elhatározza, feleségül veszi vágyai tárgyát. Így jellemzi önmagát a női mivoltában ismét örömét lelő Teresa előtt: „Halld hát az igazat! Bőkezűségem miatt gazdagnak tartottál, holott nem vagyok az; mihelyt erszényem kiürül, többé semmim sincs. Talán azt is hiszed, hogy előkelő születésű vagyok, holott a tiédnél alacsonyabb rangban születtem, vagy legfeljebb veled egyenrangúként. Nincs pénzt fialó tehetségem, nincs fizetett állásom, sőt, abban sem lehetek biztos, hogy hosszabb távon fenn tudom tartani eddigi életmódomat. Nincsenek sem szüleim, sem barátaim, nem tarthatok semmilyen igényt semmire [nyilván örökségre vagy életjáradékra – M. L.], de még csak határozott élettervem sincs. Amivel rendelkezem, az csupán fiatalság, egészség, bátorság, némi elmeél, jóravaló és derekas érzület, és mintha valamelyes irodalmi tehetségem is volna. Legnagyobb kincsem az, hogy a magam ura vagyok, nem függök senkitől, és nem félek a balszerencsétől. Ezenkívül pazarlásra vagyok hajlamos. Szépséges Teresa, ilyen a leendő férjed.”

Ezek hallatán Teresának nemhogy nem megy el a kedve a fiatalembertől, hanem még inkább belehabarodik. De nem ez az érdekes. Hanem az, ahogy az idős elbeszélő észrevétlenül belebújik fiatalkori önmaga bőrébe. Ez az önjellemzés nem a húszéves, hanem a hetvenéves férfi szólama, aki pontosan tudja: ifjú hőse eleve alkalmatlan rá, hogy tartósan megmaradjon egy nő mellett, olyannyira, hogy ebből a fogyatékosságból néhány ilyen eset után élethivatást csinál. 

Ezúttal az történik, hogy kettesben elindulnak Bolognába, azt remélve: ott majd sor kerül az esküvőre. Nem kerül rá sor, mert útközben feltartóztatják a kocsit, és kiderül, hogy Casanovánál nincs útlevél. A férfiruhába öltözött Teresa továbbutazhat a Bellino névre kiállított útlevéllel, Casanova áristomba kerül. Soha többé nem látják egymást. Vagy ha mégis, házasságról nincs többé szó.

A narrátor úgy adja elő az esetet, hogy az olvasó sejtheti: a fiatalember szándékosan vesztette el az útlevelét, számítva rá, hogy előbb-utóbb feltartóztatják (Észak-Itália éppen az osztrák–spanyol örökösödési háború egyik mellékhadszíntere), és így megszabadulhat a bőven kiélvezett lánytól anélkül, hogy el kellene taszítania.

Vessünk egy pillantást Bellino alias Teresa kaucsukpéniszére! Az idős Casanova érdekes módon nem a saját szavaival írja le, hanem a lány szájába adja a leírást, méghozzá egy kimagaslóan gyönyörteli szeretkezés után: „De hiszen magad is láttad azt a bigyót: olyan, mint egy darabka puha vékonybél, hüvelykujjnyi vastag, és rugalmas bőr borítja. Ma reggel alig bírtam visszafojtani a nevetést, amikor klitorisznak hitted.” A pápai állam területén színházi szerződtetés előtt egyházi személynek kell ellenőriznie, hogy a színésznek vagy énekesnek csakugyan van-e pénisze; a protézis főként az ilyen hivatalos személyek megtévesztésére szolgál. De nem tőlük szenvedett Bellino-Teresa, hanem a pederasztáktól, akik elmondása szerint rajokban üldözték.

Casanova derűjében jelentős szerepet játszik az „igazi és a „hamis” folyamatos pozíciócseréje.

A műpéniszt a lány egy Salimbeni nevű kasztrált énekestől kapta, aki az igazi Bellino mestere volt; ő valóban kasztrált fiú volt, és valóban az özvegyasszony fia, de váratlanul megbetegedett és meghalt; Salimbeni ötlete volt, hogy Teresa lépjen a helyébe, vegye magára Bellino nevét és identitását. A lány elmondása szerint Salimbeni volt az első és addig egyetlen szeretője. Egyértelmű célzásokkal jelzi, hogy énekmestere a maga módján (bizonyára kézzel és szájjal) rendszeresen kielégítette, de a szó legszorosabb értelmében nem tehette a magáévá. Ez a hőstett Casanovára várt.

Teresa azt is elmondja az említett forró éjszakán, hol és mikor kívánta meg a férfit. Ez az anconai kikötőben, egy csecsebecséket árusító török hajó fedélzetén történt, ahová Casanova magával vitte Bellinót, aki erre az alkalomra női ruhába öltözött. Vagyis a narrátor felléptet egy nőt, aki olyan kasztrált fiúnak álcázza magát, aki pillanatnyilag nőnek álcázza magát. Ebben a mozzanatban vette észre később Balzac azt a nagyszerű elbeszélői koncepciót, amelyből a Sarrasine című kisregényt kifejlesztette.

Hősünket és a női ruhába bújt Bellinót az olaszul jól tudó hajósgazda és annak szépséges görög rabnője fogadja. Ezt a rabnőt Bellino most látja először, de az olvasó már találkozott vele az előző anconai epizódban, amikor Casanovának le kellett töltenie a karantén negyven napját. Ezalatt szövődött egy majdnem beteljesült románc közte és a szép szalonikéi lány között. Erről Bellino nem tud, ezért – amikor Casanova kiküldi a hajósgazdát, hogy válogasson össze mindenféle szép ajándéktárgyat a hajófenékben, a görög lány pedig Bellino szeme láttára azonnyomban odaadja magát Casanovának – azt hiszi, hogy a férfi első pillantásra felkorbácsolta a görög lány érzékeit, miközben igazából az ő, a Teresává visszaváltozó Bellino érzékei korbácsolódtak fel. „Könnyen kiragadhattam volna Bellinót ebből a felizgatott meglepődésből” – mondja Casanova kissé cinikusan –, „de hiúságomnak nem állt volna érdekében az ilyen irányú felvilágosítás. [Mármint, hogy a karantén napjaiban, ha szabad így mondanom, közeli ismerősökké váltak, hősünk és a görög lány. – M. L.] Ezért hallgattam. Azt akartam elhitetni vele, hogy a szerelem testi részét vajmi kevésre becsülöm, így tehát nem érdemes eltitkolnia, hogy lány, amennyiben tényleg az.”

A teljesség kedvéért: Casanova jelentős összeget, harminc zecchinót fizet a gazdának a nem elhamarkodottan felhozott holmikért, majd pedig gazduram becses nejének (így nevezi a lányt) ajándékozza az egész cuccot. Vagyis a gazda még egyszer eladhatja ugyanazt az árut, és közben senki sem gondol pénzért vásárolható szerelemre.

Ennyit röviden Casanova derűjéről.