Melletted, persze. De nem tűzön, vízen át. Úgy már biztosan nem.

Mert te is az lettél, mint bárki más odakint. Szabadon hibáztattál most hirtelen azért. Hogy nem döglenek elég gyorsan a patkányok. Hiába tetettél mérgezett csalit a fiaddal. Aki csak a tiéd lett immár. A nekem júdásgyerek, mert titokban akarta szétszórni a mérget. Holott nekem kutyám van. Jogom lett volna tudni, hol, merre irttok, hogy vigyázhassak Bogárra.

De nem, te még azt is mondtad, hogy pátyolgatnám a patkányok lelkét. Hát, tudod, ezentúl az övéket, tényleg. Megyek utánuk a pincébe, vándorlok velük a tengerig, ha nekiindulnak.

Mert nézd, miért kell bántogatni engem? Miféle jövőt festesz te nekem? Mert tudom én, nehéz, szuttyongató helyzetekben kell a céltábla. Az emberek sorából kilökött ember. A báva, jóravaló senki. Aki nem biztos, hogy névtelenül született, de névtelenül fog meghalni. Leköpve, lehugyozva, nehogy bűntudatot keltsen. S ezért alaposan kiforgatva emberi mivoltából. Hisz’ az ilyen leköpni való jobban kell olykor, mint egy falat kenyér.

Hát ezért nem tűzön, vízen át. Hogyan is? És te? Elfogadnál bármit is egy céltáblától?

Ugye, nem?