Feldobja az oldal. Felismerem az alakot az indexképen. Megrémít az algoritmus, konteók cikáznak át az agyamon. Múltkor telefonnal a halántékom alatt aludtam el, talán a mesterséges intelligencia gondolatátvitelre is képes. A gondolatok az én ágyamban, és az én fejemnek látásai megháborítának engem. Itt van, egyetlen kattintásnyira.

Megfontoltan mozdul a mutatóujj a touchpaden, a kurzor a feliratra siklik, a képek ütemesen pörögnek. Felharsan a derűs, heroikus dallam, a kitartott főcím sárgán virít, német arcokon szemérmes mosoly. Megüti a fülem a bemondónő joviális hangja. Fényképezte Jürgen Lenz, rendezte Helmut Förnbacher. 7802george időt, fáradságot és tárhelyet nem sajnálva töltötte fel az összes epizódot, sorrendbe rakta, és az aktuális részekhez rövid ismertetőt rendelt. A videók alatti kommentekben hálálkodnak, köszönik a kikapcsolódást.

Néhány napja magamra maradtam a házban. Az elhatalmasodó csendben neszekre volt szükségem: reccsenő parkettára, kattanó kilincsre, nyikorduló ajtópántra. A konyhától indultam, lassú, ütemes léptekkel szeltem át az L alakú épületet, a szobák ajtajában megálltam, mintha bársonykötél feszülne a küszöb felett, akárcsak a múzeumokban, és hátratett kézzel vettem szemügyre a házat. Előtér, anya szobája, az én szobám, kamra, folyosó, zongorás szoba, tisztaszoba, fürdőszoba. Amióta nem vagy, mindig ugyanarra jutok: túl nagy. Három generációnak épült. Most három generációnyi nő lézeng a kiürült térben.

Az utolsó helyiség a hálószobátok. A helyeden kispárna. Az első hetekben látni véltem rajta a fejed nyomát, akkor még tele volt az orrom a halálod után maradt édeskés illattal. Az asztalról hiányzott a gyógyszer porítására használt mozsár, a padlásra felkerült a dekumatrac. Átléptem a láthatatlan kötélen, megálltam az ágy túloldalán, szertartásosan végigsimítottam a plédet, leültem. A tükröződő képernyőt bámultam. Két évet ugrottam vissza az időben.

Anya dolgozik, mama a boltban, hogy kiszellőztesse a fejét. Ketten vagyunk a házban, laptoppal az ölemben ülök az ágyon, melletted. A billentyűk sortűzszerű ropogása zavar, időnként rám sandítasz, kezedet az idegen tárgy felé lendíted. Lecsukom a gép tetejét, a szakdolgozat várhat. Elégedetten nézel magad elé, győztél. Felcsendül az ismerős dallam, megjelenik a várt főhős a színen. Charly – Majom a családban.

Charly, valamint a pelenkareklámokban megjelenő kisbabák: ezekre csillan fel a szemed. Elmosolyodsz, olykor az ujjad is felemeled, mutatod, hogy ott van, oda kell nézni. A polcon verseskötetek, bibliakiadások, zeneelméleti könyvek, a lemezgyűjteményben Beethoven, Bach, Mozart. Händel Messiásának borítója elszakadt a sok hallgatástól. A harmónium rekeszében énekkari könyvek, kották, a kedvenc daraboknál kitörve a gerincük. A képernyőn Charly egy befőttesüveggel küzd, te pedig derűsen figyeled. A paplan felett pihentetett jobb kezed hatnyolcados ütemre reszket, a flanel és a bőr találkozása súrlódó hangot ad.

Tudom, hogy ott vagy valahol. Széttárom az ujjaimat, végigfuttatom tekintetem az életvonalon, a hüvelykujjam körmét a mutatóujjam begyébe mélyesztem. Érzem, hogy én is itt vagyok. Mostanában csak ez jár a fejemben. Hogy be vagyok zárva ide. A szövetek még feszesek, ruganyosak, a neuronok még alázatosan továbbítják az információt, aztán egy reggel valamiféle üzemzavarra ébredek, és a testem fokozatosan megfojt, magába zár.

Kukucs! Most látsz, most nem látsz. Ha látsz, én is látlak. Ha nem látsz, én sem látlak téged. A tekintetedre ereszkedő opálos fátyol általában csak néhány kivételes pillanatra száll fel. Tudom, hogy ott vagy valahol, ezért eleinte lesben állva várom a villanást a szemedben. De amint kitisztul a pillantásod, könnyek gyűlnek a szemzugodba. Eleinte megkérdezem, mi a baj. Fáj valamid, éhes vagy, kényelmetlen a párna, innál pár kortyot? A szád engedetlenül remeg, az izmok elugranak a szavak elől, ezért biztos, ami biztos, megsimítom a homlokod, megigazítom a párnát, hozok pár falatot, szádhoz emelem a poharat. De nem marad abba a sírás. Nézel rám, és zokogsz. Soká értem meg, miért. Azután már nem akarom látni a villanást többé, inkább nem akarlak látni téged.

Kétezertizenhat őszén, az ópusztaszeri skanzen parkolójában szakadt rám a felismerés, hogy valami megváltozott. Hárman álltunk körbe, néztük a nadrágon esett foltot. Váltóruha nincs, megszáradni sem fog egyhamar a kora őszi időben. Említette a doktor úr, hogy a műtétet követően apróbb balesetekre lehet számítani, de hogy éppen ott, éppen akkor? Megsemmisülten álltál az autó mellett, lesütötted a szemed. Mama pánikba esett. Százharminc kilométert utaztunk, és most forduljunk vissza? A táskába túrt a slusszkulcsért, de anya megállította. Előkapta a kalaptartóra hajított pulóveredet, átfogta a derekad körül, és féloldalasan megkötötte. Megvizsgáltunk minden szögből. Jó lesz, nem látszik, nyugtattuk egymást, de te már meg is feledkeztél a foltról. Egy kisgyerek totyogott a parkolón át, és megállt az autónk végében. Tágra nyílt szemmel nézett téged. Integettél neki, mire ő göndören felkacagott, és kitárt karral tett néhány lépést feléd. A szülők arcára rosszallás és aggodalom ült ki. Mama a válladra tette a kezét, nehogy közelebb lépj a kicsihez. Az apuka gyorsan felkapta a gyereket, és arrébb sétált. Mamával és anyával összenéztünk. Anya elpakolta a vizespalackokat, mama lezárta az autót, én beléd karoltam. Elindultunk a jegypénztár felé, és többé nem említettük a dolgot.

A műtét nem hozta meg a várt eredményt, nagyjából egy év múlva szakorvosi javaslatra felírták az első pelenkacsomagot. Mielőtt elindultunk az imaházba, megálltál az előszobatükör előtt, forgolódtál, figyelted, átüt-e a nadrágszöveten a vonala. A nyári melegben is képes voltál zakót húzni, hogy minél többet takarjon. Aztán idővel megszoktad, belesimult a mindennapokba. Amikor egyre nehezebbé vált az öltöztetésed, mama nem kínlódott a nadrággal, csak felrángatott rád egy pelenkabugyit. Ekkor már nem mertünk egyedül hagyni, mert, bár az izmaid többnyire mereven tiltakoztak a szokványos mozdulatsorok ellen, néhány kiszámíthatatlan pillanatban a régi erővel lendült a lábad, kifordultál az ágy szélére, és meghazudtolva a nehézkes reggeleket, felegyenesedtél a matracról, majd felfedezőútra indultál. Megvizsgáltad a dohányzóasztalt, a virágmintás tapétát, a harmóniumot, a vitrin mögötti nippeket, és hümmögtél. Hol vagyunk?, kérdezted. Hol volnánk? Otthon, feleltem. Nevettél, hitetlenkedve ráztad a fejed. Fel-le rángattad az egyik kilincset, belecsimpaszkodtál. Hol vagyunk? Otthon, ismételtem. Hümmögve kinyitogattad a ruhásszekrény ajtajait, megráztad a nagy fikusz egyik gallyát. Hol vagyunk? Nem válaszoltam. Te szobáról szobára totyogtál, a pelenka esetlenül lógott rajtad, én pedig szorosan a nyomodban lépdeltem. Járni felejtettünk. A két szár már nem vágott a húsodba, lötyögött az összeaszott combodon. A te ritmusodban tettem az egyik lábam a másik után. Ha valaki énutánam akar jőni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem. Bizalomjáték haladóknak: bíztam az erőmben, hogy meg tudlak tartani. Az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nem tudtalak, elterültünk a padlón. Próbáltam tompítani az esést. Felállni nem tudtál, felhúzni nem tudtalak, tehetetlenül feküdtünk egymás mellett: két Gregor Samsa. Kezed láthatatlan kapaszkodó után kutatott, a levegőt markolászta. A kézközépcsontok rámájában véraláfutások rajzolata, helyenként a bőr finom szemcsékben hámlott. Rajtad polipropilén, cellulózrostok, abszorbens polimerek, polietilén: soha le nem bomló szövetek. Az elnehezült üleprész jelezte, hogy időszerű a pelenkacsere. Vártunk. Nyugtattalak, hogy nemsoká jön a segítség.

Két éve történt azon a délutánon, amikor ketten maradtunk. Mindig jelen időben pereg előttem. A múlthoz le kell zárulnia a cselekvésnek, de én napról napra újraélem. Azon a délutánon, amelyen te az ágy bal, én pedig a jobb oldalán foglalok helyet, Charly ismét kalamajkába keveredik. Beszökik az egyik gyerekszobába, lehuppan az íróasztalhoz, tollat ragad, és előránt egy füzetlapot. És akkor meglátok valamit a görcsösen markolt tollszárban, az üres tekintetben, az óvatlan és szakadozott mozdulatsorban. A gondolat megszületik, és nem tudom semmissé tenni. Ott dagad kettőnk között, szétfeszíti a szobát. Meglátom benne azt, aki lettél. És elönt a szégyen, amiért elárultalak.