hol vannak a ciprusok,

merre vannak,

félúton, de inkább jóval odébb,

már érzi a nyak, a gerinc,

a csikorgó lépteket egybetartó térdkalács,

a fent kilengő vasgolyó-fej,

hol vannak,

hol vannak a ciprusok,

valahol a sötétlés peremén,

nem kívül, belül forr fel,

belül áldozni a sötétnek,

miközben folyamatosan arcodra szitál a fény,

kinézni a sötétből,

ha mást nem is látsz,

másik arcában a világ állandó létrejövését,

de hol vannak a ciprusok,

merre vannak,

talán már Duinóban, a kastélyban,

a Költő nyomait kutatva,

mintha fel is lehetne a szavak ősforrását lelni,

még utoljára a változtatót,

az elnehezült szárnyakra bízottat,

az iszonytatóan felemelőt,

odafent a balkonon,

a szikrázó tenger elé dermedve,

hogyha kiáltanék, ki hallana engem,

mint alázuhanó lépsz itt visszhangodba,

ajtópántra akasztott kopott válltáska,

kőkorlátra lazán elfektetett esőkabát,

csak egy úton érdemes távozni innen,

hol vannak a ciprusok,

merre vannak, merre,

talán a velencei vasúti hídon,

kótyagosan a vízre épült város gondolatától

biciklivel átszelni az éjszakát,

suhanva és mégis elnehezülve a sós, mocsári szagtól,

végre érezni, amit már nagyon rég nem,

hogy úton vagy,

úton vagytok,

hogy megtörténhet,

de hol vannak a ciprusok,

most már tényleg, merre vannak,

hol magasodnak, hol fegyelmeznek,

hol vonulnak, hol menetelnek,

vajon a Garda-tónál,

Salo alatt az öbölben,

kiülni egy apró betonmólóra elhelyezett pirosra pingált padra,

minden irányba a nyitottra bízottan,

lemetszett szemhéjakkal belenézni a távolságba,

vajon még maradtak kérdések az érkezőhöz,

vagy vizek partjainál eleve nem kérdez az ember,

ó, csak már jönnének a ciprusok,

csak már magasodnának, körbefonnának, kísérnének,

eligazítanának Firenzében is,

a Szépség nevű városban,

mintha lehetne is igazodás a szépség közelében,

de hiába szeretnétek hinni,

a Szépségben nem Valaki áll,

ahogy nincs cselekvő a folyamatok mélyén,

és mégis, egyszer a történelemben, valakinek mégis sikerült

a Vágyat és a Mértéket egy felületre elhelyezni,

Primaverát legalább ötszáz fajta vágybújtatta, nyiladozó virág közepette,

de úgy, hogy te az egészből mégis csak a Mértéket veszed észre,

tényleg látod a vászon előtt lebegni,

akár hozzá is érhetnél,

átemelhetnéd életedbe,

ezzel az élménnyel botorkálsz ki a Piazza Della Signoriára,

a lélekvesztett szobrok üres szemei elé,

az arcavesztett emberek tömegébe,

akik a legsürgetőbb módon mind jelen akarnak lenni,

de csak a helyet forgatják ki sarkaiból,

a helyet hígítják, porlasztják,

hol vannak, hol vannak,

mintha itt mindenki az Időt habzsolná,

gyúrná, gyömöszölné befelé üres és feneketlen bendőjébe,

tényleg nincs története már az emberi lénynek,

csak felhők úsznak az égen,

üvegtesti homályok a sziporkázó kékben,

fekszel ki háttal a meleg betonra,

a Pitti-palota komor tömbje elé,

ahogy ezután bárhol kifekszel,

de nem azért, hogy megadd,

hanem, hogy valóban átadd magad,

annak, ami még megmaradt,

hol vannak,

miért van az, hogy kiterülve leginkább élő az ember,

fekszel ki a Piazza del Campóra, Sienna főterére is,

eldőlsz a halszálka mintás vörös téglára,

és ahogy a lobogó kékben

szemedbe fúródik a Torre del Mangia,

a Palazzo Publico néma harangtornya,

csak kérdezed, kérdezed,

nem hagyod többé abba,

hogy hol vannak, hol vannak,

hol vannak a ciprusok.