„Jacques-Ange Combefice, a kétkulcsos májpástétom felfedezője és művészi tökélyre fejlesztője, Combefice sur la Meuse-i otthonában, abban a pompás reneszánsz kastélyban az igazak álmát aludta, fehér selyempaplanán két kuldusmacska menüettezett; együttesüket egész Champagne és Burgundia megcsodálta, csudájára jártak még a messzi Sanculotteból is a dévajok, de Sieur Jacques-Anges Combefice csak annyit mondott, mindez pillepalack a Styx vizén, gombafő a Gorgófők között, egyszóval smafou, ahhoz képest, amit egy messzi keleti városban látott, ahol fiatalabb korában felkeresett egy keleti pástétomkészítő mestert, a keleti fűszerek és fajzóborok titkos tudóját, akinek tarsolyában volt a háromkulcsos máj- és vesepástétom készítésének know-how-ja, magyarosan mondva mikéntje, amelytől valószínűleg az egész nyugati civilizáció rövidesen meg fog tántorodni, beledől a sokkulcsos pástétomok bűvöletébe, a tobzódás Salome-táncába, és akkor már minden mindegy lesz, palinódiákat fognak írni az újdondászok, és Kalamajka Ágoston lesz minden idők legnagyobb pornósztárja anélkül, hogy egy pillanatra is levenné szemét a keleti pástétomokról és ruháját kigyúrt testéről…"

Góth Gyuri, a prózaíró körülbelül itt tartott – a fenti intim sorok csak zanzásított változatai annak a száztíz oldalnak, amit eddig a szerző megírt –, amikor váratlanul beállt a Champagne-csönd. A pezsgő nem pukkant el, a tűben a cérna fellázadt, a számítógép képernyőjéből váratlanul kinyúlt egy kéz, és pofon csapta Góth Gyurit, és végleg elsötétült. Semmilyen varázslatra, bűvészi exhortációra, szerelői trükkre vagy csigabiga-csalogató skálaének hatására sem volt hajlandó többé megindulni.

Legfennebb veszünk egy új képernyőt, mondta Góth Gyuriné született Malatoni Aranka – valahol a Balaton és a Maraton között százméter háton.

Könnyű azt mondani, de nekem ott van azon a régi képernyőn ama szöveg, életem legjobb szövege, nekem az a képernyő kell vagy semmi más.

Ne butáskodj, Góth Gyuri, ‘sze lement az eszed a pincébe, ha azt a szöveget, amelyről azt állítod, hogy életed legbecsesebb irománya, valóban leírtad – ezeknél a prózaíróknál, különösen az idősödő tachikardiákusoknál soha nem lehet tudni, mikor beszélnek komolyan, alappal és mikoron fantáziálnak lelkesült bányatűzzel –, ha tényleg beütötted a gépbe, akkor annak ott kell lennie a szerkezeti memoriában, a winchesteri katedrálisban, nyugtatgatták barátai, akik köréje gyűltek, és az el nem pukkant pezsgő már poharaikból nyelőcsöveiken át eltűnt, hogy újabb alkohol-éhséget teremtsen, és miközben megvigasztalták Góth Gyurit, hogy a leírt hat-nyolc, legfennebb tíz sor nem veszett el, nem szállt a világűr halhatatlan szövegeinek fenntartott páncélszekrénybe, az olvashatatlanság fürdőmedencéjének mélyére sem süllyedt, a felejtés kabinjában sem rekedhetett, ha Gyurikám tényleg megnyomtad azt a vacak save-t.

Góth Gyuri azt mondta, hogy nem volt ideje lementeni.
Amint ezt kimondta, rettentő mély álomba zuhant, egyre csak esett három napon és három holdon át, a tíz visszaszerezhető ősi holdon felül, nem hiába állt sorban napok óta a levéltár márványlépcsőházában bizonylatért, amikor megpillantott egy ismerős telekkönyvest, a szép Mónár Annát, jobbágyunknak bús leányát, aki kicsempészte neki a tömeg orra előtt mózes-szendvicsnek álcázva Csempekopács falu összeírását és telekkönyvét, amelyben Góth Gyuri megtalálta őseinek mind a kilencven hektár erdejét és tizenhét hold szántóját, valamint a Szakadjmeg dülőben a méneslegelőt is, amelyet azonban betáblázott egy francia bank, a Crédit Foncière.

De nem találta meg a keresett mondatot Combefice mester alvásáról.

Gyere velem, Mónár Anna, jobbágyunknak szép leánya, menjünk világgá, keressük meg Combefice mester két táncoló koldusmacskáját, kérjük el tőle a kétkulcsos pástétom készítésének recipéjét, mert érzem, ha azt elkészíthetem, meglelem az elveszett bővített mondatot, sőt, talán be is fejezhetem a regényemet, amellyel aztán hat hónapra tényleg elutazhatok a Meuse-menti kastélyok és erődítmények tanulmányozására Ford- vagy Mercedes-ösztöndíjjal.

Ilyen konkrét költőiséggel beszélt Góth Gyuri, a prózaíró a szép nagy telekkönyveshez, aki egy perce megingani látszott, ott a levéltári lépcsőház fordulójában még egy futó mézes-mózescsókra is odaengedte ajakát Góth Gyurinak, azonban felülkerekedett benne a hivatalnok erős erezetű józansága, és azt kérdezte a boldogtalan szántó- és legelőtulajdonos királyfitól:

És mi lesz a feleségeddel, meg azokkal a barátaiddal, akik körötted állnak, föléd hajolnak ebben a percben, mi lesz a kihívott háziorvossal és a telefonoskisasszonyokkal, akik most tárcsázzák a mentőt odabentről a központból, mi történik a konyhában várakozó tejszínhabos tortával, amit a feleséged, egy született Malatoni-lány tiszteletedre csináltatott Hajdár Pityuval, régi osztálytársaddal, a kirúgott csempekopácsi jegyző cukrásszá bitangolt fiával, és most már mi legyen, ha mi világgá megyünk megkeresni a pástétomsütő francia pederasztát, hová legyen bánatában a hímes bajuszú újságoslány, akitől minden reggel megveszed a friss lapokat, és nagyvonalúan egy dirhámmal többet dobsz oda, mint a megszabott hatósági ár?

– Honan tudod mindezt, te szépséges lányzó ?– kérdezte Góth Gyuri, miközben megpróbálta bevonszolni jobbágyuknak szép hajadon lányát egy üresnek látszó raktárba, ahol a 17. század kulcsait őrizték, amiről persze Góth Gyurinak fogalma sem volt, mint ahogyan arról sem, milyen melltartót hord Mónár Anna, avagy hordtak-é annak idején a hűbériségben csecstartót a jobbágynők?

– Ejnye-bejnye, csóválta Palette-nacsürel színű haját a szűzerényes leányzó, hát elfelejtetted, te hívtál életre, te találtál ki és tálaltál fel, több reménnyel és regénnyel ezelőtt egy érettségiző fiúosztály előtt, egy régi februári író-olvasó találkozón, és az osztályból huszonhármat bűvöltem meg jóvol-todból. Ebből kettő nem vándorolt ki Chilébe, mert azóta is várja műved megírását, és elsőnek szeretné megszerezni még a nyomdából az összes példányt. Húszan változatlanul szerelmesek belém, és éjszakánként még mindig rólam fantáziálnak repülőgépen, az Atlanti-óceán fenekén, a floridai partok előtt és a májkházi elmegyógyintézetben, haton folyton azt kérdik a két itthon és a fejlődésben megállt gyakornoktól, megjelent annak a Góthnak a regénye Mónár Annáról, és akkor mit kell annak a két szegény, lót-fut hivatali segédnek összevissza hantáznia, na mit? Hát azt, hogy a fenét, becsapott bennünket, gyertek, fiúk, haza, csapjunk egy nagy bulit, s amikor mind lerészegedünk, elmegyünk és föl fogjuk gyújtani annak a lepedővésznek a házát…

Nos, így beszélt Mónár Anna szép fejér fodorbárány Góth Gyurihoz, a virtuális szeretőjéhez, csitítgatta, szemére vetette avítt és aktuál-mulasztásait, de Góth Gyurit akkor már egészen más érdekelte. Abban a mélységes mély középkori álomban Gyuri felnyitotta az egyik tizenhetedik századi kulcstartó iratgyűjtőjét. Nem volt kétséges, benne maradtak a kulcsok, nem vitték haza, nem sertepertéltek el vele a szomszéd zálogházig, igazi tizenhatodik századi zálogból visszamaradt aranykulcsok voltak, rajtuk volt még a zálogház cédulája. Ismeretlen írással ismeretlen nevek.

– Azért csak álljunk meg egy feudális szóra – mondotta váratlanul elmélyülő hangon Mónár Anna, civilben nyomozótiszt. – Ne siessük el a dolgot. Kit is keres az elvtárs? – vált a szokott rutinnal firtatóvá, holott már régen maguk mögé rugdalták az elveket és a megunt (élet)társakat. Olyan idők jártak akkoriban.

Az írónak nehezére esett elméjében felkutatni az elszállt mondatot, annak zanzásított, majd léggé tűnt hősét, folyvást Josquin Pacquet jutott az eszébe, a dixième arrondissement-beli Páncélszekrény zongoristája, akit egyszer Párizsban hallott, amikor ott járt egy íróküldöttséggel, az egyetlennel, amely meghívásra érdemesítette, azóta is fájlalja, hogy nem hallgatott a feleségére, hiszen politikai menedékjogot is kérhetett volna a kormánytól vagy a kerületi kapitányságon felemássága (félig gót vagy tán egészen más volt) okán.

Mónár Anna nyomozói rutinjának köszönhetően könnyen kiverték a levél- és telekkönyvtár iratkukacai Góth Gyuriból a keresett nevet. – Nem Jacques-Anges Combefice nevét keressük, te marha? – tudakolták közvetlenül, minden udvariassági formát mellőzve.

Ekkor Gyuri, a gótikus már csak biccentett, ugyanis a vér éppen elöntötte az arcát, orrán át ömlött, és nem merte kinyitni a száját, attól félt, belefullad a saját balszerencséjébe.

– Na szóval ezzel megvolnánk – foglalta össze a nyomozás állását Mónár Anna, felhúzta a hajánál fogva a földről az írót, és kezébe adta a kulcsokat. – Keresd meg azt a kastélyt. Itt az útleveled, a pénzed, itt egy repülőjegy oda-vissza fapadossal, fatányérból, fatarókkal közösen. Fanők fognak felszolgálni, maradj fásult. „Fá revedere si nu ujta ke te jubeszk" – idézte, éppen úgy, mint a Gyuri egykori fizikatanárnője, amikor kirakta idétlenkedő tanítványát. (Románul csak ennyit tudott, egy sláger utolsó sorát, azaz: fiszlát és ne feledd, hogy szeretlek…) Méltó Abgang egy meghaladott korszakhoz.

A repcsi tényleg fapados volt, a Lázár Ödön parkból állítottak be három összetört, kékre festett lécpadot, egyikbe bele volt vésve Mari, gyere b…ni (sajnos kivésve a lényeg), rajta ültek a város ismert fatarói és más öt falubolondja, akiről addig csak hallomásból volt némi fogalma: Kecskés Feri, Okos Toyás és Baland Rózsi, illetve Tökös Marczinka és Tollas úr, a volt majoros. Még mind tudtak magyarul, holott Góth Gyuri úgy emlékezett, hogy régen meghaltak.

Vállat vont. Volt neki kettő is ebből az anyai készletből. Különben ezen viselte a család, a nép és a világ terheit. Ezért lett író. Többek között.

Mindvégig görcsösen szorongatta a kezében a kulcsokat, melyek Combefice ajtaját és pástétomát nyitották. Társalogtak, közömbös dolgokról beszéltek a repülőn: miből készül a vatelin, hová repül az ifjúság, mikor törött el a kulcscsontja utoljára a Benfica csatárának, vagy mettől-meddig döglik a légy Kerkapoly Alfréd mjuzikeljében. Baland Rózsi még csücsörített is, úgy mutatta a mjuzikel főszereplőjének, Bársony Nyuszinak az édes, fitos fontoskodását. Mindenki látta.

Góth Gyuri kellemesen utazott, az Orly repülőtéren néger limuzin várta fehér söfőrrel, Franciaországban ui. minden fordítva van, mint az USÁ-ban, állapíthatta meg újból. A fatökűek társasága vele tarott. Mind bekopogtattak Combefice kastélyába Meuse sur la Seine-ben. Akárcsak Dorothy és a Bádogember, a gyáva oroszlán meg a többiek az Ozból.

Combefice úr éppen házon kívül tartózkodik, de ha már ekkora utat tettek meg, mondta az inas, megvárhatják a gazdámat. Csak arra kérem önöket, hogy semmihez se nyúljanak. Ne vegyék ki az ezüsttálcából a hatodik névjegyet, ne számolják meg rajta az ékezetes betűket, ne szorozzák meg hússzal a kiszámolni tilos összeget. Valamint ne menjenek oda a dolgozószoba bal sarkában elrejtett páncélszekrényhez, amelyben Josquin úr zenél. Ne próbálják kitalálni az elmondottak alapján a széf zárkombinációját, a Möszijő Góthnál levő kulcsot se forgassák kétszer balra vagy háromszor le és föl kelet felé néző szemekkel – itt egy kis zavar képződött a hanglejtjében – mint aki véletlenül titkot fecsegett ki, akaratán kívül utasításféle csúszott ki a száján – végezetül pedig, ne akarják megkóstolni a páncélszekrényben található zongorista frakkzsebében található pástétom-kivonatot, mert halálnak halálával fognak továbbélni.

Meghajolt és eltávozott. Nesztelenül siklott el, szétoszlott, mint egy füstbokor a Taszilonka-bárban.

– Megjegyeztétek? – kérdezte Góth.

Zavartan néztek egymásra. Zavarta őket a fény annyi év után, zavarta, hogy belecsöppentek egy rejtélybe, holott ők csak a Lázár Ödön Park törött padjain érezték jól magukat, őket a történelem odavarrta, ott védték a város hírnevét, múltját, törpeségét holmi settenkedő idegenektől, csíkos nyelvű provokátoroktól és kétlábon járó balítéletektől, ők voltak hosszú évekig az állandóság jelképei, az ő szemükkel nézte, méregette a város önmagát, a világot és a kertes házak előtt a magyaros bajuszú kerti törpéket.

Mónár Anna elővette zsebmagnóját, és visszajátszotta a felvételt. Minden rajta volt az első köhintéstől az utolsó szemvillanásig. Még az inas szaga is. Újfajta digitális készülék volt, a szolgálat ma már ilyenekkel szereli fel a kémműholdakat, mikkel Mónár Anna kapcsolatban állott. (Ex offo.)

– Hátha csak átverés az egész?!! – kételkedett Halikarnasszoszi Arisztipász módjára Kecskés Feri. – Ezt azért még mi sem esszük meg teljesen – és körbemutatott a társaságon, ahogy ott ültek piszkosan, éhesen a hosszú út után. – Nincs itt egy nyavalyás fürdőszoba?

Hetvenkét fürdőszobája van Combefice mesternek. Különben is ezt a kastélyt IV. Henrik építtette egyik szeretőjének. Utóbb megunta, és leüttette a fejét Csinoskának, csak a táncoló koldusmacskák maradhattak meg. Dacoltak az idő és a századok járásával, folyton újabb táncokat tanultak be, elvégre az életük függött ettől. Mónár Anna magnóján megjelent a macskák árnyképe. Még nem lehetett őket teljesen biztonságosan, hibaszázalék nélkül digitalizálni.

Mónár Anna ránézett Góthra, az íróra. Mintha azt mondta volna a tekintete: Mi már mindent megtettünk azért a vacak mondatért, amely mégsem a világirodalom legszellemesebb szófüzére, szóval mi szolgáltunk, védtünk, most rajtad a sor. Góth Gyurinak, az írónak eszébe jutott, hogy utoljára húsz évvel ezelőtt vetkőzött le nyilvánosan Bálványosfürdőn, akkor érezte magát ilyen pocsékul. Mindenki az ő írói vénáját figyelte, nem az író vénuszát, Csinoskát, akit IV. Henriktől kapott kölcsön erre az alkalomra. Röhögtek a vékony lábán, a pókhasán, sebhelyesre vakart, szőrcsomókkal tarkított hátán. Olyan volt pontosan, mint a kopár és elhanyagolt kertje, amely a házát körülvette. A házat, ahol már összegyűlt az őt ünneplő társaság. A hetvenötödiket ünneplik, jutott eszébe.

– Én most vissza szeretnék menni, hagyjuk a fenébe azt a mondatot, írok én ennél sokkal jobbat… Várnak rám a vendégek. Ott van az Írószövetség titkárnője is, akitől sok függ egy sikeres pályázat esetében… Nagy pénzek, tudjátok… Tudják… – Nem emlékezett, hogyan is szólította a fapados utasait eddig. Lehet, hogy szokása szerint kerülte a közvetlen csatlakozást. Mindig átszállt minden Tövisen. Nem is termett neki soha elég rózsa.

Combefice mester Párizsban mulatott. Kibérelt egy metrószerelvényt, azzal száguldozott föl és alá Paris-Sud és -Nord között. A pástétomok pedig minden metróállomáson csak sültek, kerengtek, szálltak, ámították, émelyítették, csalogatták a vevőket, akik odahagyták Möszjő Frisspék süteményeit és az angolszász gyorsbüféket, lezárták tizedik emeleti teakonyhájukat, és sutba vágták japán rizseskészletüket, hogy feledve a pizzák és raviolik, spagettik és hamburgerek idegenségét, végre igazi gall-frank ételeket fogyasszanak Combefice mester metrókonyhájáról. (Goldwin és Májer urak csak ámultak és bámultak, csattogtatták műfogsorukat és műemlékre emlékeztető szemüvegük szárát a Filmmúzeumban; Metro úr szédületes felfutására, meg kell mondani őszintén, a legmerészebb tőzsdealkuszok sem számítottak; még Mónár Anna detektorai sem jelezték előre a Combefice-Metro Művek előretörését, mindenesetre a nyersolaj hordónkénti ára rohamosan csökkenni kezdett a New York-i tőzsdén, Frankfurtban és Tokióban már korábban bezártak a börzék, és ugyanilyen pánik tört ki, a szaudiak fekete szerdája végre bekövetkezett, ahogyan az elemzők magukat kifejezték a média világában, sőt a kefíják és burnuszok is igyekeztek pástétomrészvényeket vásárolni, úgyhogy a két- sőt háromkulcsos libamájpástétom annyira keresetté vált, hogy Góth Gyuri tudtán kívül aranymilliomos lett, hiszen az ő tizenhatodik (vagy mégis inkább tizenhetedik lenne?) századi kulcsai nyitották Combefice mester készítményeit, segítségükkel meg lehetett ismerni a pástétomok összetételét, összeérlelési folyamatának csínyját és bínyját, a sütés pesszimális hőfokát, a fűszerezés ajánlott aránykilencesét és a tálalás minimáletikettjét.
Combefice mester a metrószerelvényen kapta a hírt, hogy házába, a Sur la Seine-be hívatlan egyének hatoltak be (unauthorized persons – jelentette szakszerűen az inas és biztonsági őr), akik valami deux clés-ről, azaz két kulcsról vagy kulacsról beszélnek, a fene érti őket tisztán, nagyon gyatrán beszélnek gallul, és van közöttük egy écrivain is, egy möszjő Goth vagy Romain.

– Két kulcsos? – kérdezett vissza rosszat sejtve Combefice mester, akinek két unokaöccse is a svájcok pápai gárdájában csörtette az alabárdot.

– Két kulcs, igen, uram – válaszolta az inas. – Nem ezek láthatók a pápa őszentsége címerállatai közül a nagycímer alsó mezejében? Két kulcsokra emlékeztető aranytárgy?

De akkor már a mester tudta, kik keresték fel. Várta őket, szüksége volt reájuk, csak ők szabadíthatták meg a metrózástól, hogy végre visszatérhessen reneszánsz ágyába, abba a csupa csipke, aranyozott skófiumszálas pürgömál ágyneműbe, amely még őrizte Amelie de Csinoska illogó csillatát a 16. század utolsó harmadából.

– Ültesse le őket a rózsaszín B szalonba, rögtön ott termek. Addig adjon nekik néhány tartalmas olvasmányt, hiszen a Lázár Ödön parkban csupa jó könyveket kölcsönöztek ki annak idején a gyermekkönyvtárból, Mónár Annának a Hírszerzők Magazinját és annak a kiváló írónak pedig Rousseau-tól a Les sufferances du Pathé de Ficat második kötetét, amit soha nem fejezett be. Pathé lemezeket tegyen a korongra.

Folyamatosan használta a hendijét, az Empire-state-building típusú kézicsevegőjét, miközben metrószerelvényével a kastély felé száguldott. Két mérföldre sem volt a céltól, amikor a szerelvény áramszedője felmondta a csődört, és Combefice mester kénytelen volt az útjába eső egyik angolparkban legelésző hátaslóra átülni. Jó lovas volt, félelmetes fogathajtó, akár szenátor is lehetett volna, de Combefice mester irtózott a közszerepléstől. Már így is torkig volt az újságírókkal, akik folyton arról nyaggatták, hogy küldött-e pástétomaiból Diana hercegnőnek és Dódi Lafayette-nek haláluk előtt, az amerikai elnöknek vagy az Al-Quaida tévéstábjának, Kovács Bercinek, az al-dunai árvízkárosultaknak, Tugrun Huminak, Jókai Mórnak vagy éppen Seregély Tibinek, annak a régi birkózónak a Vágóhíd téri ötös líceumból? Elege volt a nyilvánosságból, hogy folyton a szerencséjéről faggatták: hogyan tudott metrópástétomaival belekavarni a tőzsdei rítusokba, az üzleti élet csontkemény rutinjába?

– Mester, drága mester – rontott be a rózaszínű B szalonba Combefice mester. Góth Gyuri kezét szorongatta, a térdreflexét próbálgatta szeretettel és szakértelemmel. – Csakhogy megjött, mester, csakhogy itt van! Mit mondott az inasom?

– Ó semmi különöset, elmagyarázta kriptogrammatikusan, hol is találhatnám meg a pástétomok kettős nyitját, de én úgy gondoltam, megvárom Önt, drága barátom.

– Akkor kérem szépen a kulcsokat!

A mester Góthra nézett, Góth Gyuri Mónár Annára, Mónár Anna Tökös Marczinkóra, Marczinkó Kecskés Ferire, Kecskés Feri az állatra, a jószág szarvával Okos Toyás felé döfött, Baland Rózsi elugrott és Tollas úr, a volt vezérmajoros kezéből kikapta a három kulcsot, azokat mindenki megkerülésével egyenesen átnyújtotta Combefice mesternek. A pástétomkirály elbűvölten álmélkodott a Lázár Ödön Park Fapados együttesének harmóniáján. Nyolcan voltak, s Combefice-szel kilencen. Éppen annyian, ahányat a fűszerezés aránykilenceséhez szükségesnek tart az óburgundi pástétometikett.

Pátosz úszott a levegőben. Pathmosz szigete a messzeségben már fölkéklett.

Combefice mester átkísértette magát a vezérsütődébe, elmozdította Szent Hemokrátész vastagon aranyozott bizánci ikonját, melyet Jusztiniánosz császártól kapott ajándékba, Theodóra császárnő fanszőrzetét tartotta festett jobbjában a Keleti Egyházban tisztelt szent, de ez láthatóan senkit nem zavart. Minden szem a páncélszekrényre meredt, a zárkombináció ugyan ismert volt a jelenlevők körében, mégis meglepődtek, milyen könnyedén pattant fel a Páncélszekrény. Benne zongorázott egy apró afrómester, Josquin Pascquet. Természetesen vak és swing-játékos, e percben éppen a Szomorú Vasárnapot játszotta, az író feleségének, Arankának a kedvencét.

Combefice mester belenyúlt a zongorista frakkjának szárnyzsebébe, éppen oda, ahol a csalafinta inas kucifántja megjelölte. A kulcsokkal felpattintotta a pástétomos tégely fedelét, kivette belőle a receptet, amelyen már csak annyi látszott régies írással Végy…

…egy mély lélegzetet, hallotta maga felett Góth Gyuri, az író. Egész társaság állta körül, ismerősök, barátok, tisztelői tekintettek le reája, távoli-tivoli és közelebbi szeretői és rokonai, az utca túloldaláról a kábeltévé főmérnöke és az Írószövetség titkárnője, aki hevesen integetett Góth Gyurinak, jelezve, hogy a Pástétomsütők Országos Érdekvédelmi Szervezete (POÉSZ) elfogadta a pályázatra benyújtott regényét, csak azt a mondatot, ami Combefice mesterrel kezdődik, azt kérik törölni. Hiszen egy írónak illik a honi ipart támogatni egész tehetségivel.

Kaphatott volna szebb ajándékot hetvenötödik születésnapjára?