A levegő vacog, ruhátlan

remeg. Dideregnek a gyomok.

Valaki száll a téli tájban, 

valami a köd alatt dobog.

Kék jeleket rajzol a hóra

a szél, éjkék árnyat, s ellobog.

Jégtáblán a tavasz hajója, 

s a köd alatt valami dobog.

Velem vagy? Nem látom a napot,

csak érzem, a széleken szalad.

Látsz te engem? Fagyos fű vagyok,

csöndes élet vastag hó alatt.

Tündöklő ágról hideg villan

a szembe, a föld holt gödreibe.

Édes nedveit mind kiittam:

maradt, ami van, nincs varázsige.

Hallasz engem, vagy te is eltűnsz,

mint a mindig közel távolok?

Szederjes éjszaka, mi hozzád fűz?

Indulsz felém, vagy távolodok?

Most hol találkozhatnék veled,

vagy holnap, vagy bármely napokon?

Mutasd a forró helyet s megyek,

ha hívsz, hóval telt lábnyomokon.

Ha utolérlek, leülök melléd,

hallgatunk majd mind a ketten,

azzá válok, miből lettem,

s nem lesz többé te meg én, csak a szél –