Az arcát simogatom, nehogy elaludjon. A fülét kell masszírozni, jut eszembe. Ki mondta? Nem tudom. Talán olvastam valahol. Annyi mindent hallottam, olvastam az elmúlt időszakban, mit hogyan kell, hogy jó legyen, mégis mindenki azt hangsúlyozta, a legfontosabb, hogy nincs recept, figyelj, és tanulj, minden gyerek más. Masszírozom a fülét: csak el ne aludj, kérlek, most még ne, az isten szerelmére! Alszik el. Masszírozd a fülét! Azt csinálom. Simogasd az arcát! Próbáltam. Próbáld meg még egyszer! A nyakánál simogatom. Nem jó, ez még jobban altatja. Emeld fel! Paskold a hátát! Nem merem, üvölteni fog. Inkább most üvöltsön, mint éjszaka. Próbálom kivenni a mellbimbómat a szájából, de nem engedi. Bedugom a kisujjam, próbálom lazítani és szétfeszíteni az állkapcsát. Nem enged. A mellbimbóm mintha vákuumba szorult volna. Tovább feszegetem. Ahogy levegő áramlik a szájüregébe, azonnal mély levegőt vesz, és újrakezdi a szopást. Szopóreflex. Ne engedd, hogy cumizzon, mondta a védőnő. Ezt csinálják, de nem szabad hagyni. Újra be akarom tenni a kisujjam a szájába, ahogy tanították, lazítanám az állkapcsát, szétfeszíteném a száját, de összeszorul a mellkasom. Nehezebben veszem a levegőt. Jön a zokogáshullám. Ez van, amióta megszületett. Bárhol, bármikor utolér. Kiszámíthatatlan. Megállíthatatlan. Kontrollálhatatlan. Milyen anya vagy te, még aludni sem hagyod a szerencsétlen gyereket? Alig pár hónapos, máris rendszabályozni akarod, mikor egyen, mikor aludjon. Miért is? Csak ne mondd, hogy nehéz. Neked kellett gyerek. 

Ne stresszeld magad, fontos, hogy ne stresszeld magad, nehogy elapadjon a tejed. Úristen, nyugi, nyugi, nem fog elapadni, azt nem tudnám megbocsátani magamnak. Hiába tudom, hogy nemcsak én tehetek róla. Most a tudás semmit sem ér. Egy évtizednyi önismereti gyakorlat mehet a kukába. Újratervezés van. Ébredezik. És eszik. Megint eszik. Folyton eszik. Azt mondják, annyit egyen, amennyi neki jólesik. Azt mondják, jó, ha cumizik. Ki mondja? Nem tudom, de jó, mert azzal beállítja magának a tejigényét, ami ugye folyamatosan nő, ahogyan ő is napról napra nő. Akkor hadd cumizzon. De nekem fáj, ha egész nap szopik! Kented rendesen? Folyton a szájában van, mikor lett volna rá idő? Akkor tedd rá azt a védőt, nem azért vetted? Manapság minden van mindenre. De az sem segít. Talán nem is jól használod. Nincs időm, hogy utánanézzek, hogyan kell. Most, hogy evett és tisztába is van téve, mi következik? Hány percet írnak ébrenlétnek? Húszpercnyi ébrenlét, játék. Most akkor mérjem? Leteszem a földre a babaszőnyegre, ott jól elszórakozik majd a feje felett lógó figurákkal. Leteszem. Játszik. Sírni kezd. Megnézem az órát. Két perc telt el. Két percet nem bír a földön maradni. Hagyd, hogy szokja, ennyi sírás nem árt. De már több perce sír. Ilyenkor hosszúnak tűnik az idő. Nem bírom, ha sír. Azonnal aktiválódik az agyam veszély- és túlélésközpontja. Olvastam valahol. De érzem is. Olyan, mintha bekapcsolna egy riasztó, és folyton azt visítaná, hogy vészhelyzet-vészhelyzet. Én meg kapkodni kezdek, de azt sem tudom, mit tegyek, dühös leszek, tehetetlenné válok, nekem is sírnom kell. Sírok. Nyugodtan sírhatsz. Tóni megölel. Megnyugszom. A baba sír. Felveszem. Ringatom. Megnyugszik. Elhallgat. Rémülten kapom el a vállamtól, csak el ne aludj. Sírni kezd. Felkenguruzom, és kimegyek vele sétálni. Mégsem, nehogy elaludjon. Nem aludhat most el, mi lesz velünk megint éjszaka? Kell a program. Megmondták. Kimegyek vele én, mondja Tóni, te próbálj meg pihenni. Jó ötletnek tűnik. Felkenguruzza. Segítek neki. Figyelem a gyereket. Hallgat és nézelődik, ébernek tűnik. Jót fog tenni egy kis séta. Mondta a védőnő is, hogy minden nap kell. Hátha attól jobban alszik éjszaka.

Hosszan nézek utánuk, míg el nem tűnnek a folyosón. Kihajolok a gangon, megnézem, ahogy átmennek az udvaron. Integetek nekik. Becsukom az ajtót. Az ablakhoz rohanok. Nem látom őket sehol. Kinyitom az ablakot, kihajolok. Éppen befordulnak a sarkon. Becsukom az ablakot. Lefekszem. Forgolódom. Felkelek. Elpakolom az edényeket. Ezt most ne, Gréti, menj pihenni, előtted még az éjszaka. Sírok. Ne sírj, most mit sírsz? Megint sírok. Folyton sírok. A hormonok. Hónapok óta másról sem szól az életem, csak a babáról. Sírok örömömben, sírok az aggodalomtól, sírok a félelemtől, sírok a boldogságtól. Sírva hívom fel, gyere vissza, hozd vissza, nem akarom, hogy elvidd, hogy sétálni vidd. Halálfélelmem van. Teljesen értelmetlen. Nem is próbálom megmagyarázni. Érzelmi hullámvasút.

Gréti, próbálj meg aludni egy kicsit, mondja Tóni a telefonba. Próbáltam. Nem megy. Próbáld meg még egyszer. Menni fog. Mi jól vagyunk. Sétálunk, nézelődünk. A hangja megnyugtat. Újra lefekszem. Mélyeket lélegzem. Elnevetem magam. Olvastam valahol, hogy az anyák a légzéstechnika nagy mesterei. Beszív. Benntart. Kifúj. Ellazul. Mindenhol. Fenét! A mellem kemény, és akkora benne a nyomás, mint amikor túlpumpálják a bicikli kerekét. Kényelmetlen bárhogy feküdni. Beszív. Benntart. Alvásra koncentrál. Nem megy. Ledobom magamról a takarót. A pólómon két folt, és egyre nagyobbak. A tej úgy csöpög, mintha csak hívogatnák. Mintha messziről érezné, neki nincs távolság, ő kilométerekről is meghallja, hogy valahol a Városligetben egy baba kétségbeesetten sír, hogy megetessék. És hiába a cumisüveg, hiába benne a lefejt tej, ő azt bizony nem kéri. A tejem egyre jobban csöpög. Közelednek. Amikor nyílik az ajtó, már szinte spriccel. A baba üvölt. Jól van, jól van, mondogatom, itt van már, és a szájába adom a mellem. Elhallgat. Szív, mint egy gép. Hangosan nyel. Sírva fakadok. Tóni megsimogatja a hátam, minden rendben, itt vagyunk. Ordítanék, ne nyúlj hozzám, mit akarsz te is, nem látod, hogy szoptatok. Zokogok. Megcsókolja a fejem búbját. Ha marionett lennék, a fejem innen lenne felfüggesztve. Ez az a pont, amelyen jógázás közben kapcsolódom az univerzummal. A pont, mely – anyámból kifelé jövet – először érintkezett a világgal. A csóktól egy pillanatra feloldódik a testem, mintha kilépnék belőle. Nem bennem termelődik a tej, nem az én mellemet szívják, nem nekem sajog a másik mellem, és nem én viszolygok bármiféle érintéstől, ami nem a babától jön. Nyekeg. Automatikusan átteszem a másik mellbimbóra. Mintha léggömböt eresztenének le végtelen lassúsággal, ahogy a tej apad, a nyomás is szűnik. Másodperctöredék teljes harmónia. Én vigyázok a babára, Tóni vigyáz rám. Büszkén újságolja, hogy a babó végig nem aludt el. Megszorítjuk egymás kezét. Hátha. Vizet melegít a fürdetéshez. Locsipocsi, manócska, jót alszik majd a babácska. Csak néz a nagy kerek szemeivel, és mintha mosolyogna. Még tanuljuk egymást, hogy éppen mit szeretne mondani. Aztán következik a masszázs. Ezt Tóni olvasta, hogy segít az alvásban. Azóta része az esti fürdetés-szertartásnak. 

Ezek itt a kis karok, itt is, ott is lazulok. 

Tenyerében napocska, kézfején egy holdacska.

Ez itt a törzs, erre billen, arra billen, ringva-reng, nap végére megpihen.

Lábacskák és ujjacskák is mind elköszönnek: szia, apa, szia, anya, jó éjszakát!

És a végén pici fülek, homlok, orr és pici orca: aludj szépen, kis babóca.

Öltöztetés. Lefekvés előtti szoptatás. Belealalszik. Kiságyba teszem. 

Sírásra ébredünk. Kiveszem. Beszagolok a pelenkába. Benyúlok megnézni, hogy mennyire nedves.

A baba sír. Tisztába teszem.

A baba sír. Ringatom.

A baba sír. Járkálok vele.

A baba sír. Dúdolok neki.

A baba sír. Rázogatom.

A baba sír. Felkenguruzom.

A baba sír. Paskolgatom.

A baba sír. Sétálok vele.

A baba sír. 

Dúdolok.

Sétálok.

Rázogatom.

Paskolgatom.

A baba elalszik. Leteszem a kiságyba.

A baba bömböl. Tóni kiveszi.

A baba sír. Ringatja.

A baba sír. Felkenguruzza.

A baba sír. Rázogatja.

A baba sír. Sétál vele.

A baba sír. Paskolgatja.

A baba sír. Dúdol neki.

A baba sír.

Ringatja.

Rázogatja.

Paskolgatja.

Dúdol neki.

A baba elalszik. Leteszi a kiságyba.

A baba bömböl. Ki menjen? 

Csinálj vele valamit! Üvöltök. Nem bírom. Zokogok. Könny és takony keveréke a számban. Egy mozdulattal a köpenyem ujjába törlöm. Nyúlik. Becsapom az ajtót. De a csukott ajtók és a falak sem tompítják a szűnni nem akaró sírást. A mellem lüktet, mintha csak azt mondaná, adj oda neki, a szájában a helyem, ott akarok lenni, de a mellbimbó enyhén tiltakozik, csak lassan a testtel, nekem is kell egy kis enyhülés.

Mit ettem ma? Talán a tojás? Minden jó. Vagy nincs elég tejem? Ma nem voltunk kint, nem volt friss levegőn, pedig mondta a védőnő, hogy minden nap sétálni kellene. De, voltak. Ők voltak, Gréti. Te nem voltál. Már napok óta. És ma sem fürödtél. Hagyj békén! Hogy jön ez most ide? Elhanyagolod magad. Láttad, hogy más anyukának zsíros volna a haja? Milyen csinosak, szépek a játszótéren. Szedd már össze magad, teljesen szét vagy esve. Próbálj meg aludni egy kicsit. Így meg fogsz bolondulni. Az anyák a légzéstechnika nagy mesterei. Beszív. Benntart. Kifúj. Ellazul. Beszív. Benntart. Kifúj. Alvásra koncentrál. Beszív. Kifúj.

Az arcomat cirógatja. A fülemet masszírozza. A nyakamat simogatja. Matat a kis kezével. Úristen, hol vagyok, hány óra? Mit keres a gyerek mellettünk az ágyban?