[Látó, 2011. január]

Január
ráncosodó bőr, semmi más nem maradt
Verlaine kagylóiból. Takard el, ne csak az arcodat

Február
tíz leprással csókolózom meztelen
újak jönnek, körénk gyűlnek nesztelen

Március
jő már a tavasz, kezében kórházi lelet
valami idegbeteg deus ex machina lehet

Április
mi leszünk a katonák, te kuruc, én labanc
kell még egy bíró, s a lánya, egy ribanc

Május
a napfogyatkozáson átvillant egy meghasadt atom
kormos üvegen keresztül kérdem, miért nem tudhatom

Június
a konyhában az árnyék a lábosba száradt
koszos edényhalom. Megvárom a százat

Július
Olümpiaszom, drága, már máshol van
itt meg aszfaltszagú nyár a városban

Augusztus
finom vászonruhát verejték a bőrre tapaszt
szél, ami fellibbentse – csak áhított malaszt

Szeptember
nem kísért semmi semmilyen méreggel
csak kávé, egy cigi, a verandán reggel

Október
lehet mégis fáj, csak elrekesztem
nem is fáj, csak kesergek a kereszten

November
lefekszem melléd, felhúzott térddel
aludni szeretnék, a tévét zárd el

December
ösvényen matatón állatok járnak
ímhol a katatón bája a tájnak