Mire én a céghez kerültem, Péterrel, a vállalkozás vezetőjével már két éve együtt dolgoztak egykori osztálytársai is, akikkel az elsőtől az érettségiig ugyanazoknak a padoknak az ülőkéjét, ugyanazoknak a tornatermeknek a padlóját, szereit koptatták: a kiadói tevékenységet összefogó Szépvízi Zakariás – más nevén Zaki vagy Zakkant –, a végzettségét tekintve magyar és francia szakos bölcsész, a kolozsvári tudományegyetem büszke produktuma, valamint a cég kereskedelmi tevékenységéért – az anyagbeszerzésért és a termékértékesítésért – felelős, a Iași-ban közgazdasági egyetemet végzett Borda Dániel – alias Dani vagy Dada. Ez utóbbiak többéves emigrációt maguk mögött hagyva tértek haza szülővárosukba: Zaki egy határnyival balról, tételesen Mezőberényből, ahol a ’88-as hivatalos kitelepülését követően hat éven át magyar nyelvet, történelmet és testnevelést tanított az ottani általános iskolában, Dani Jönköpingből, ahol – Budapestről ’89 júniusában illegálisan meglépve – majdnem öt évig egy lámpagyár szerelővonala mellett kínlódta végig a napi nyolc órát, két váltásban, a teljes munkaidőben egy futószalag mellett állva termelte ki magának és övéinek a megélhetéshez nélkülözhetetlen svéd koronákat.
Dani nyurga, vékony, szálkás izomzatú, csontos alkatú fickó volt, magas és erős tehát, amit az általa igencsak kedvelt, számos más, egyéb elfoglaltságot a jelentéktelenek kategóriájába taszító teniszezésben tudott igazán kihasználni, érvényesíteni. Pedig Zaki mennyit nyaggatta ezért, mondván, alkatilag kosárlabdázásra termett, hiszen komoly izomzatot lehet rakni arra a csontozatra, lepattan a testéről az ellenfél, a labdaérzék pedig menet közben kialakul, de ő konokul kitartott a választott sportjánál. Kései fiúgyerek lévén – a nővére három évvel a háború kitörése előtt, ő hárommal a front átvonulása után született –, a szülei igyekeztek mindenben a kedvében járni, és ez sok mindenben meghatározta az életét.
Az apjának sikerült valamennyit átmentenie a háború utáni új világba is a befolyásából, amit abból szerzett, hogy a harmincas évek második felében, de a rövid „magyar világ”-ban is a Czakó-féle szanatóriumhoz közeli Tornakert gondnoka volt, ahová a város jobb családjai, közöttük a legmegbecsültebb orvosok, jogászok és hivatalnokok is szívesen eljártak a fölös időt sporttal meg szórakozással eltölteni, ezért a későbbiekben nem volt szüksége holmi embert próbáló erőfeszítésre, hogy egyre nagyobb bizalmat élvezzen az újonnan alakuló „krém” részéről, melynek köszönhetően, na meg annak is, hogy a neve románul fonetikusan „Bordá”-ként volt olvasható, a népi demokrácia erőszakkal meghonosított rendszerében a helyi városi néptanács belső ügyeinek adminisztrátora lett, aminek okán a város tulajdonába átment egykori Tornakert is az ő gondnoksága alá tartozott. Szinte természetesen következett, hogy eleinte az ottani, majd később az új, Erzsébet-ligeti pályán az ország egyik nagy hírű teniszedzője, Ovits úr, a közvetlenebb környezete és a kölykök számára Tibi bácsi, a saját unokaöccse mindenkori partnereként használható Danit is a gondjaiba vette, jó második vonalbeli játékos szintjére eljuttatva őt, aminek köszönhetően, protezsáltja legnagyobb örömére, tudása a korosztálya számára rendezett komolyabb helyi, körzeti és országos versenyeken is megmérettethetett, olykor nem is sikertelenül: érmek és oklevelek garmadát tudhatta a magáénak.
Az anyja a már három évszázaddal előbb is jómódú vásárhelyi polgárcsaládként jegyzett Szalkayak leszármazottja lévén, valamiért megszállott imádója lett a képzőművészetnek, a harmincas évek második felében maga is eljárt a Ciupe-féle vásárhelyi festőiskola képzéseire, portré-, csendélet- és tájképpróbálkozásai ott lógtak a család Lupény utcai lakásának falán, ami Dani számára példaértékű lehetett volna, tekintve a rendkívüli rajztehetségét, de utált rajzolni, festeni aztán különösen, mert ahhoz folyamatosan ülni kellett volna, amire ő, izgága kölyökként, képtelen volt. Pedig a példa ragadós lehetett volna. Péter, ahogyan azt elmondta, amikor a barátságuk eredetéről beszélt, és az ő „mázolmányai” kapcsán szóba került, hogy nagyobbacska kamasszá cseperedve, valahányszor Daniéknál járt, a legkritikusabb szemmel fürkészve, talán kissé irigykedve is, mindig megcsodálta azokat a képeket, amelyek, véleménye szerint, az idő és a kor által túlhaladott témájuk és stílusuk ellenére is „a Szalkay néni kiváló színérzékéről és technikai tudásáról tettek tanúbizonyságot”, ami őt a legnagyobb tiszteletre késztette barátja édesanyja iránt. Nem mulasztotta el bevallani, hogy akkoriban – túlnőni óhajtván az akkor még élő apja néhány fennmaradt, nem éppen elvetendő ifjúkori próbálkozásain – különös és titkolt vágyálmai közé tartozott önmaga valamikori megmérettetése a festészet terén.
No de, ami a lényeg, Dani hazakanyarodása kacifántos előzmények, majd kalandozások után történt.
A „szocializmus építése” őt az egyetem elvégzése után három éven át az egy évvel előbb alapított Hargita Megyei Építkezési Tröszt gyergyói telepén kísértette meg, ahol a teljesítménykényszer gerjesztette állandó kapkodás áldatlan hatásán és következményein kívül nem sok tapasztalatot szerzett, viszont alkalma volt megismerkedni és néhány hónapi „együtt-járás” után „összejönni” a telep főkönyvelőjének építőmérnök lányával, Kispál Melindával, akit a iași-i diákéveiből érintőlegesen, társasági találkozásokból ismert, s aki már az első együttlétükkor sem titkolta, hogy kedvére való lenne mielőbb feleségül menni hozzá, mert tetszik, hogy ilyen, olyan, amolyan, szóval éppen jó neki. Így aztán hamarosan sor is került a lagzira, ami igazi dínomdánom volt gyergyói módra, az ottani „fényes”-ben a násznép elégedetten nyugtázta a felhozatalt ételből meg italból, hangulatból is, még egy kis bicskamutogatás is belefért, mert hát nem lehetett csak csupa jó népet meginvitálni, a titulus kötelezte az embert, mármint az örömapát, s az ajándék gyanánt lehetségesen befolyó picula sem számított megvetendőnek, akárkitől kapják is. Ennek a gyors egybekelésnek az lett a következménye, hogy Daninak el kellett odáznia a mindenáron való visszatelepedést haza, Vásárhelyre, mert az viszont Melindának éppen az otthonról máshová telepedést jelentette volna. De nem mondott le róla végleg. Dobbantásnak számított, amikor megpályázta a brassói traktorgyár értékesítési osztályán meghirdetett közgazdász állást, és csodák csodájára, fel is vették, mert az előnyt jelentett az értékelésében, hogy lakást nem igényelt, ugyanis előre megbeszélték a családban, hogy nyugodtan lakhat az anyósa szüleinél Sepsiszentgyörgyön, onnan, ha kell, naponta ingázhat, s ha úgy adódik, hogy közben Melindának is kerül valami, ő is követheti, mert azért Brassó mégiscsak más, mint Gyergyó. Talán ott is marad, míg a világ világ, mert fél év múltán Melindának is került egy munkahely Szentgyörgyön, amit ő elfogadhatónak talált, de főleg azért, mert Dani igen jó viszonyba került a főnökével – Valentin Gheorghiță volt a neve, Bánffyhunyadról származott, és tökéletesen beszélt magyarul –, aki rokonszenvének jeleként, az afrikai traktorexport kapcsán önzetlenül bevezette a külkereskedelem minden rejtett csíziójába, aminek később aztán óriási hasznát vette, amikor az általa igazinak vélt munkahelyre került.
Mert csak-csak haza vágyott. És amikor a vásárhelyi építőszövetkezet egyszerre hirdetett meg egy-egy építőmérnök és közgazdász állást, szorgalmazta Borda papát, aki akkoriban a szakszervezetek szövetségének megyei vezetőségében töltött be valami másodlagosan fontos tisztséget, mozgasson meg minden szálat, hogy a szövetkezet elnökénél, Szekeres elvtársnál a fiát és a menyét előtérbe helyezze. Mivel ez sikerült, Melindának sem lehetett az ellen nyomós érve, hogy – Gyergyót és Sepsit nem lebecsülve – végre egy igazi városba költözzön, különös tekintettel arra, hogy a lakásgond sem nyomasztotta őket, lévén a Bordáék Lupény utcai házának három szobája elégséges négy felnőttnek, tekintve, hogy közben a Dani nővére, Ottilia is beköttette a fejét, és férjével meg a már útban levő gyermekével a hasában külön lakásba költözött.
Adott volt tehát Dani számára a stabil élet minden feltétele, mert jól képzett lévén, a munkahelyén sem akadtak gondjai, azt pedig, hogy amit csinál, nem elégíti ki a szakmai igényeit, másodlagosnak kellett tekintenie, valami kötelező átmeneti időszaknak az igaziig, és reménykednie a mielőbbi változásban. Aminek az esélye nem is késlekedett felbukkanni. Ugyanis a helyi műtrágyagyártó vegyipari kombinát exporttevékenységének növekedése szükségessé tette az értékesítési osztály létszámának növelését, amiről Borda papa egy bukaresti szakszervezeti konferencián véletlenül – és talán illetéktelenül – szerzett tudomást, és aminek nyomán anélkül, hogy Danit megkérdezte volna, intézkedett, mert szinte biztos volt a fia utólagos jóváhagyó rábólintásában, nem vonta kétségbe, hogy erre sor kerül, noha alkalmazásának egyik alapfeltételeként jelezték, felejtse el azt a kis undok vesszőcskét a keresztneve „a” betűje fölött, és ha lehet, kerülje, hogy a munkahelyén más nyelven is szóljon, mint ami Románia Szocialista Köztársaságban hivatalosnak számít, amiről tudta, hogy nem éppen a fia kedvére való létezésforma, mint ahogyan az sem, amire elkerülhetetlenül számítania kell, hogy mivel külföldi személyekkel meg hatóságokkal, olykor nem a szocialista táboron belüliekkel is közvetlen kapcsolatba kerül, kéthetente köteles írásban jelentést tennie valamennyi tárgyalásáról, megbeszéléséről az arra illetékes állambiztonsági hatóságnak, és néha személyesen is meg kell jelennie náluk egy bizonyosfajta beszélgetésre.
A következő napokban azonban komoly meglepetés érte, mert Dani, az ő mindenkor lázongásra hajlamos fia sem tőle nem kért haladékot aznap, amikor kész tények elé állította, sem a másnapi kamuinterjún és vizsgán a jövendőbeli munkaadója káderosztályfőnökétől, hogy átgondolhassa, igent mond-e vagy nem, mint utóbb bevallotta, egyetlen éjszaka elég volt neki, hogy kiértékelje a mit miért esélyt, szembesítse magát a lehetőségeivel, a kényszer-kompromisszumokkal s azok következményeivel, és bármely visszafogó háttérérzés nélkül engedjen a kihívásnak, elfogadja a feltételeket.
És hosszú évekig nem is bánta meg. Fogékony és, Valentinnek köszönhetően, elég alaposan felkészült lévén hamar beletanult a műtrágya-értékesítés nem túl bonyolult feladatába, annak módszereibe is. Néhány apró, a karrierjét nem befolyásoló kudarc után egyre okosabban használta ki a kapcsolatteremtő képességét, megtanult nyugalmat, kimértséget színlelni, ezért, noha a főnökön kívül még heten voltak az értékesítési osztályon, a belföldi, de a külföldi partnerek is többnyire vele szerettek tárgyalni, ez utóbbiaknál kiválóan kamatoztatni tudta az angol nyelvtudását is, aminek elsajátítására még kölyökkorában az apja, de főleg Ovits úr noszogatta, lévén a kommunikáció hallgatólagosan elismert nyelve a tenisz világában. Megfelelő tudásának és rendkívüli alkalmazkodóképességének következményeként a környezetében senkit nem lepett meg, hogy nem egészen három év elteltével ő – „tovarășul Daniel Borda” (ejtsd: Dániél Bordá!) – lett a kombinátban az értékesítési főosztály vezetőjének helyettese, vagyis egyféle főmufti egy olyan rendszerben, amelyben az alant élők éppen csak tengődtek anélkül, hogy a nagy részük ennek tudatában lett volna. Ahogy Dani mondta Péternek, amikor hosszú évek elteltével újra találkoztak, nem volt nehéz elfogadni a státust egy olyan környezetben, ahol az ötezer alkalmazott jó részének az élete néhány évvel előbb még attól függött, hogy ad-e a Jóisten valamennyi termést, vagy nem, hogy aztán egyszerre csak olyan fedél alatt lakhasson, ahol nem kell a hajnali zimankóban felkelni és tüzet rakni, és a víz a falból folyik.
Annyit tudtunk róla, hogy illegálisan megléptek Romániából, de azt akkoriban még nem, hogy mi késztette az itthoni tisztes megélhetésének, érvényesülésének feladására. Mert Péter is csak annyit mesélt erről, hogy egy idő után terhessé vált számára a szekuval való „megtisztelő” kapcsolata, ezért sorsdöntő lépésre szánták el magukat. A család minden tagja számára kikérték az útlevelet, és meg is kapták. A gyermekek nyári szünidejének legelején elindultak a szokásos évi pihenőszabadságukra, amelyet azonban nem utazással, élményszerzéssel töltöttek, legalábbis nem olyannal, ahogyan például a gyermekek elképzelték, hanem felültek egy Svédországba tartó gépre, s amint megérkeztek, azonnal politikai menedékjogot kértek, kitöltötték egy táborban a menekültekre kötelező hónapokat, valamennyire megtanulták a nyelvet, le is telepedtek ott, ahol a megélhetésüket biztosítottnak vélték, mindketten munkát vállaltak, a gyermekek iskolába jártak, de alig egy éven belül megbomlott közöttük az addigi összhang, el is mérgesedett a viszonyuk, és emiatt külön is váltak, Melinda a gyermekekkel abban a lakásban maradt, amelyet legelőször béreltek, Dani elköltözött, hamar elválasztották őket hivatalosan is. Dani nem maradt sokáig magányos, néhány hónap múltán összejött az egykori gyermekkori szerelmével, Schuller Grétával, aki úgyszintén menekültként élt Svédországban, összeházasodtak, megdolgoztak a megélhetésükért, az egymás mellett megélt, emésztő hiányérzet kikezdte a nyugalmukat, szerencsére volt annyi erejük, hogy kibeszéljék, Gréta vetette fel először, hogy mi lenne, ha… De azt közösen döntötték el, hogy hazatelepülnek.
Jó mesének tűnt, különösen amiatt találtam hihetőnek és jobbára elfogadhatónak, ahogyan Péter a maga természetes módján előadta. De azért Danival kapcsolatban maradtak bennem kétségek, mert aki egyszer szekus volt, az szekus volt, aki annak idején jelentgetett, az jelentgetett. És annak mindig áldatlan következménye volt. Apám például soha nem tudta megbocsájtani Balla Dénes komájának, hogy miután a falu milicistája elkapta egy negyed borjúval az autójában, kutyaszorítóban lévén, beköpte őt is, hogy részese volt a borjúvágásnak, márpedig azt a nyolcvanas években törvény tiltotta, mert így próbálták megakadályozni az állomány fogyását, miután a kollektív gazdaságokban takarmány hiányában ezrével pusztultak éhen a szarvasmarhák; hat hónap fegyházbüntetést kapott miatta, még szerencse, hogy nem kellett bevonulnia, mert a végrehajtást három évre felfüggesztették. És maradtak bennem azért is, mert noha Dani általában mosolyogva járt-kelt, élt, dolgozott közöttünk, igyekezvén közben méltósággal teli tartást színlelni, volt az egészben valami rejtett félszegség is, mintha folyamatosan tartana valami váratlanul bekövetkező kellemetlenségtől, ami miatt az én szememben egyáltalán nem tűnt rokonszenvesnek.
Péter azonban elégedett volt vele is, a munkájával is, és a cég működése szempontjából lényegében csak ez számított: sem a nyomdai tevékenység nem szenvedett hiányt a szükséges anyagokat illetően, sem a kiadott könyvekből nem maradt komolyabb, eladatlan készlet, és a saját kiadványaink mellett volt elégséges másfajta megrendelés is, hogy minden fennakadások nélkül működhessen, s ennek köszönhetően mindannyiunk fizetése biztosított legyen.
Csakhogy nem az egyedüli voltam a csapatban, aki nem tudott napirendre térni a Dani múltját illetően. Senki nem szorgalmazta, hogy erről beszéljünk, de ha ő jelen volt, jóformán mindenki feszélyezve érezte magát, megszűnt az a jellemző felszabadultság és közvetlenség, ahogyan egymáshoz viszonyultunk, olykor akár még egy-egy durvácskább megjegyzést is megengedve magunknak a másik rovására anélkül, hogy ebből bármikor is sértődés lett volna. Igyekeztünk kerülni a Dani-témát, de amikor a távollétében mégis szóba került, s az ilyen-olyan felvetésekre Zaki csak rálegyintett mint fölöslegesre és értelmetlenre, Anca, a könyvelő soha nem tekintette lezártnak az ügyet, nem kommentálta negatívan a vele történteket, csak éppen mindegyre azt feszegette, vajon ezt ő hogyan dolgozza fel, és hogyan, milyen őrlődések közepette jár-kel most azok között, akikről egykor talán jelentett.
Bizonyára Zaki figyelmeztette Pétert, hogy nem kívánt, „a mi mindennapi kenyerünkbe” nem igazán illő „kovász keleszti titkon a bajt a dagasztótekenőben”, s nem ártana megelőzni, hogy orvosolhatatlanná dagadjon tőle, ugyanis a főnök, egy jó hónappal az utolsó ilyen Danit-kibeszélésünket követően, kihasználta az alkalmat, hogy mindannyian együtt vagyunk, lévén, hogy az egész társaság – az irodában, a nyomdában és a könyvkereskedésben dolgozókkal akkor már majdnem húszan voltunk – együtt ünnepelte a Rosen Garden vendéglőben a cég fennállásának ötödik évfordulóját, és ott, a hosszú, ünnepien terített asztalnál, miután már elégségest ettünk és ittunk ahhoz, hogy a hangulat a lehető legkellemesebb, legoldottabb legyen, egy nagyon rövid pohárköszöntő után azt javasolta, hallgassuk meg első szájból a Dani teljes történetét.
Nagyon valószínűnek tartottam, hogy jó előre egyeztetett vele, mert Dani a bejelentést követően nem látszott meglepettnek, nem is úgy tűnt, hogy sokat kéretné magát, és amint az a végére kiderült, minden jelen lévő meg is értette, amit mondott, mert végig alapos, összeszedett és racionális volt, az elmeséltekből egy összefüggő történet kerekedett ki, és ami főleg meglepő volt, hogy amit elmondott, kizárólag az általa megéltekre korlátozódott, semmilyen magát fényező kommentárt nem fűzött a vele történtekhez. Zaki, beavatottként, utólag megerősített a feltételezésemben, azt is elmondta, hogy Péter külön és határozott kérése volt, hogy csak a tényekről beszéljen, mellőzze a kommentárokat, attól hihetőbb és hitelesebb lesz a története.
Mivel láthatóan tisztában volt vele, hiszen Péterrel megbeszélhették, hogy időben meddig ismerjük az érdektelenebb részleteket, egyből a sűrűjébe vágott, onnan indult, hogy a kombinátnál kéthetente írásban jelentenie kellett arról, kivel találkozott, kivel miről beszélt, s hogy ezek tájékoztató jellegű rutinjelentések voltak, senki ellen nem irányultak, senkinek az életét nem befolyásolták negatívan, külön, személyes meghallgatásra soha nem hívták.
Az egész akkor kezdett kellemetlenebbé válni, amikor Pantelimon alezredes, aki az állambiztonsági szolgálat, a szekuritáté állandó kirendeltje volt a vegyi kombinátban, eléggé megrovó hangnemben elmarasztalta a rendszeres jelentéstevései egyikének tartalmával kapcsolatban – előtte éppen valami norvég úriemberekkel tárgyalt –, és figyelmeztette, hogy lejárt a tanonckodása, nem lesz jó vége, ha így folytatja, ők nem rutinfogalmazványokat, nem általánosságokat, bárki beavatatlan által megtudható adatokat várnak el, hanem rendkívüli konkrétumokat, tessék hát felzárkózni ehhez az elváráshoz, nem mindenkinek adatik meg, hogy ilyen fontos beosztásban, igazán emberi környezetben, tulajdonképpen nem agyonhajszolva magát a kötelező nyolc óra munkaidő alatt és mégis ekkora fizetésért élhesse a mindennapjait, az egyéb előnyökről nem is beszélve. Azt nem vághatta a képébe, hogy lényegében nem is tudja, mik azok a konkrétumok, amelyeket elvárnak tőle. Talán faggassa a nyilvánosság elől elzárt adatokról, gyártási titkokról a partnerek képviselőit? S ha netán nem akarnak beszélni, kapja el és rángassa a nyelvüket, amíg hajlandók lesznek a szándékuk elleni vallomástételre? Ami pedig az egyéb előnyöket illeti, csesszétek meg, mert az csak abból áll – hetente egy-egy rúd szalámi, egy kis sajt, netán déligyümölcsök és szükség szerinti üzemanyag a korlátlan autózáshoz –, amihez minden nélkülöző román állampolgárnak joga volna. Ezért csak sápadtan rábólintott, jelezve, hogy megértette. De attól még a következő kötelező jelentései nem lettek adatgazdagabbak. Egy ideig még hidegrázósan meg-megborzongott a Pantelimon sötét tekintetétől, amivel az jelezte, hogy részéről még mindig érvényes a figyelmeztetés, de mivel az nem járt konkrét megtorlással, viszonylag hamar túltett a félelemérzetén.
Az igazi megpróbáltatásai azután kezdődtek, hogy hazatért arról az egyhetes bukaresti felkészítőről, amelyet a belügyminisztérium államvédelmi főosztálya szervezett a párt közvetlen alárendeltségébe tartozó „Carpați” külkereskedelmi vállalat égisze alatt az ország stratégiailag fontos cégeiben az export-import tevékenységgel foglalkozó alkalmazottak számára. A bonyodalmakat nem az agytágítón hallottak okozták – habár azokra is rá-rácsodálkozott, nem az olykori blődségük, értelmetlen titokkényszerük, mint inkább a szigorú betartásuk fölöslegessége és az ellenőrzésük szigorúskodása miatt –, hanem a Grétával, kamaszkori nagy szerelmével való találkozása, akivel már Bukarestbe érkezésekor az Északi Pályaudvaron összefutott, lévén, hogy ugyanazzal a vonattal utaztak. Nem igazán tudta hova tenni az egykori makrancos csitri vonzóan nőies rokonszenv-jelzéseit, hiszen huszonöt évvel előbb úgy űzte el őt maga mellől, mint úri dáma az őt környékező rühes ebet. De a tulajdonképpeni meglepetést vele kapcsolatban az okozta, hogy ő is erre a külkereskedelemmel kapcsolatos felkészítőre jött, mert a vásárhelyi bőrgyár is, amelynek értékesítési osztályán főnökhelyettesként dolgozott, stratégiai üzemnek számított, lévén bármikor befogható katonai megrendelések gyártására és beszállítására. Attól kezdve, nem óhajtván eltaszítani magától a kellemest a lehetséges kellemetlen közepette, szinte magától értetődő volt, hogy miután bejelentkeztek a gazdasági minisztériumnak a Victoria sugárút és a Grivița út kereszteződésében álló főépületében, végig egymás mellett ülnek a nagy tanácsteremben tartott felkészítő előadásokon, a reggelit, az ebédet és a vacsorát is ugyanannál az asztalnál fogyasztják el a pályaudvar főbejáratával átellenben levő, viszonylag újabb építésű Nord Hotel éttermében. Volt valami eredeti meghittség abban, ahogy Gréta már az első napon tolakodás nélkül hozzá tartozónak éreztette magát, s amikor az utolsó előtti meg az utolsó éjszaka, a napközbeni egyértelmű noszogatására, meglátogatta őt a szobájában, ezt megtetézte a visszafogatlan érzelmi kitöréseivel, igazán maradandó emlékű gyönyöröket gerjesztve benne, amiben viszont, legalábbis úgy tűnt, ő sem szenvedett hiányt. Az úton hazafelé utaztukban megegyezek, hogy az, ott és akkor egyszeri alkalom volt, a családjaik békéjét nem bolygatják meg, akármennyire is mértéken felüli örömöt nyújtott mindkettőjük számára az együttlét.
Csakhogy néhány hónap múltán meggyőződhetett annak igazáról, hogy az életben minden gyönyörérzet egyszer valamikor a gyönyör által kedvezményezett megzsarolásának potenciális eszköze lehet.
Egy napon a kombinát vezérigazgatójának titkárnője szólt, hogy arról a „bizonyos helyről” telefonáltak, pontosan mikor, kinél és hol kell jelentkeznie. Hamarabb érkezett, de a kapu előtt megvárta, hogy éppen a megadott idő legyen, akkor a szolgálatos tisztnek elmondja, ki ő és kit kell keresnie. A tiszt a kaputól felhívta Pantelimon alezredest, hogy Borda elvtárs megérkezett. Két perc sem telt el, mire Pantelimon lejött érte, és a megyei parancsnok, Mărieș ezredes irodájába vezette. Ott látszólag barátságos fogadtatásban volt része, de az elmaradhatatlan kézfogás és néhány figyelemelterelő, felvezető mondat után hamar tudtára adták, hogy azonnal alá kell írnia az intézmény illetékese által előre megfogalmazottakat, feltételek nélküli elfogadásaként a beszervezésének, különben a család részletes tájékoztatást kap az ő bukaresti félrelépéséről.
Ahogy Péternek is elmesélte azt a szörnyű helyzetet, amikor újratalálkozásukkor már a kezdet kezdetén töredelmesen bevallotta, hogy ő ’89 előtt hivatásos szekus volt, csodálkozott magán, hogy akkor, ott ájulás nélkül kibírta az agyának azt a kusza gondolat-összevisszaságát, amit a kész helyzet elé állíttatása nyomán produkált, s amit első következtetésként sugallt. Ezért egy határozott mozdulattal, a lehetséges következményekkel nem számolva, eltolta, jóformán elseperte maga elől a dokumentumot. Csakhogy a parancsnok egy kimért, de határozott mozdulattal újra odatolta elé, úgy nézve rá, annyi fenyegetést sugalló tekintettel, hogy ő egy perc múltán, felsorakoztatván lelki szemei előtt a lehetséges negatív fejleményeket, a családközpontú értékrendjét elsődlegesnek tekintve minden más megfontolással szemben, vállalta lealjasodásának minden következményét, és aláírta a hivatalos elköteleződését. Kába volt és bamba, de nem mehetett át az elesettség mintapéldányaként az emberekkel teli várótermen, ezért méltóságot erőltetve magára, felszegte a fejét, és mosolyogni próbált, amikor kilépett a parancsnok előszobájából. Ezt hányta a szemére később Zaki, aki ott várt a tömegben, kegyes kihallgatást remélve a kitelepedésük felgyorsítása érdekében, mondván, hogy megjelent Dani elvtárs nagy büszkén, és úgy elnézett a feje fölött, mintha soha semmilyen kapcsolatuk nem lett volna.
Hónapokon keresztül ennek nem volt semmi rendkívüli következménye. Pantelimon néhányszor jelezte ugyan odabent a munkahelyén, hogy beszélni szeretne vele, el is vonultak kettesben, de olyankor is csak arra emlékeztette a maga szokott szigorával, hogy figyelje a munkatársait, nem viselkednek-e rendhagyó, netán egyenesen rendkívüli módon, nem mondanak-e valami olyasmit, amiből a rendszerrel szembeni ellenséges magatartás kihámozható, és jelentse, ha valami ilyesmit észlel. Az igazi meglepetés akkor érte, amikor egy ilyen alkalommal tudatta vele, hogy a főnököknek komoly terveik vannak a személyével kapcsolatban, és egyben azt is tudomására hozta, hogy részt kell vennie egy alaposabb, a jövőbeli megbízatásaival kapcsolatos háromhetes intenzív felkészítőn, amiről a munkahelyén úgy tudják majd, hogy a „Ștefan Gheorghiu” Akadémián van szakmai és politikai továbbképzésen, a családjának is ezt kell mondania.
Már az is a teljes döbbenet erejével hatott, amikor a belügyminisztérium egyik egységében tartott felkészítő első napján a hírszerzéssel kapcsolatos általános tudnivalókat igyekeztek megismertetni velük, majd hármas csoportokra tagolva, olyan tudnivalók elsajátítására igyekeztek rávezetni őket, amelyek akár egy kémfilmbe is beillettek volna, ha ezekhez a fegyverkezelés is hozzátartozik, de az egésznek csak elméleti jellege volt, s a feladatok, amelyeket időre meg kellett oldaniuk, annyira egyértelműek voltak, hogy folyamatosan azt érezte, máris berezelt a lehetséges majdani önmagától. Ám az igazi berezelése csak akkor kezdődött, és szinte már a rettegésig fokozódott, miután a hazautazását követő délelőttön Pantelimon felhívta, hogy aznap, még délután négy óra előtt feltétlenül jelentkezzen a szolgálatos tisztnél, és mondja, hogy a járandóságáért jött, és miután ezt megtette, egy szokványos fizetési ívre odafirkantott aláírása után a kezébe nyomtak egy jókora összeget, amit visszamenőleg három hónapra kapott, akkor még nem tudta, hogy rendszeres havi juttatás gyanánt, s ami ráadásul több volt, mint amit a kombinátban végzett munkájáért fizettek, mert ez azt jelentette: nincs kibúvó, nincs visszaút, mindenestől bekebelezték.
Újabb két hónapig Pantelimon még telefonon sem zavarta, de ’89 januárjának közepén egyik délelőtt személyesen kereste meg, szólt neki, hogy nyugodtan menjen haza, s készüljön az útra, mert az esti gyorssal ismét Bukarestbe kell utaznia, ezúttal csak két napra, hogy személyesen átvegye a káderképző akadémia oklevelét az előző felkészítőn elért eredményeiért, ami egyfelől bizonyítéka annak, hogy ott töltötte azt a három hetet, másfelől feljogosítja, hogy bármikor vezetői tisztségbe kerülhessen, mindezt bizonyítékaként annak, hogy az intézmény megbecsüli az állam biztonságáért dolgozókat.
Az akadémia előcsarnokában egy civil várta, aki tájékoztatta, hogy ott nincs semmi dolga, egy fekete Daciába ültek, s ahhoz az egységhez hajtottak, ahol a kiképzést kapta, és ahol már szintén várták. A környezethez képest szokatlanul ízlésesen berendezett helyiségben, ahová bevezették, egy elegáns, öltönyös-nyakkendős, nyilván magas beosztást viselő férfi fogadta egy másik, szintén elegáns, de érzékelhetően jelentéktelen beosztott társaságában. Miután túl voltak a protokolláris bemutatkozáson meg a főnök részéről elhadart néhány semmitmondó kérdésen, amelyekkel a személyes hogylétéről, illetve a családja felől érdeklődtek, az illető kertelés nélkül tudtára adta, milyen feladatra szánták, s azt hol és hogyan kell megoldania. Természetesen nem szakadhat el a családtól, a gyermekekkel remélhetőleg nem lesz gondja, de a feleségét neki kell apránként beavatnia, s rávennie, hogy vállalja a közös sorsukat anélkül, hogy a lényegről bármit is elárulhatna neki.
A hallottaktól teljesen kiakadt, érezte, hogy a szétfolyó erejével az élet is kifut belőle. De nem hagytak neki időt arra, hogy magával foglalkozhasson, mert a beosztott átvette a szót, részletesen ismertette, mit mikor és hogyan kell elkezdenie, hogyan kell folytatnia, feltételezhetően milyen viszontagságoknak néz elébe, menet közben milyen nehézséget hogyan kell megoldania, hogy minden a tervezettek szerint történjen, mire számíthat a kezdeti, elkerülhetetlen magárahagyottságában, kik és milyen módon fognak kapcsolatba lépni vele, s attól kezdve hogyan kötelező hasznosítania mindazt, amit a felkészítőn tanult. Ez pedig a következőkből állt: valamikor március elején beadja a kérvényeket maga és minden családtagja nevében, hogy júniusban, a nyári vakáció kezdetekor szeretnének egy szokásos turista körutat tenni a szocialista országokban, vagyis Magyarországon, Csehszlovákiában és a Német Demokratikus Köztársaságban; egy hónap múlva megkapják az érvényes rendelkezések szerinti elutasítást, mert, ugye, a törvény értelmében teljes családok nem kaphatnak egy időben turista útlevelet; az elutasító értesítés másnapján bead az iktatóba egy kérvényt, hogy útlevélügyben kihallgatást kér a szekuritáté megyei parancsnokánál, egy héten belül megérkezik a válasz, hogy a parancsnok fogadja, meg is jelenik előtte, elmondja, miért szeretne családostól kirándulni, a parancsnok szavát veszi, hogy legtöbb három hét múlva személyesen bejelentkezik nála, jegyzőkönyvbe veszik az ígéretét, hogy mivel ő is, a felesége is fontos beosztásban dolgoznak, amelynek köszönhetően biztosított idehaza a tisztes megélhetésük, családostól hazatérnek, a parancsnok a hatásköréből eredően rendhagyó módon jóváhagyja, hogy mind a négyen egyszerre kézbe kaphassák az útlevelet.
A nyári iskolai szünet kezdetét követő második napon el is utaznak a saját Skoda L120-asukkal Magyarországra, és mert éppen kissé szeszélyes az időjárás, annak mindenfajta lehetséges megnyilvánulására számítva csomagolnak a bőröndökbe, két nagyobbat vihetnek magukkal, azokban egy kis ezt-azt is, amiből valamennyi forintot csinálhassanak, mivel tudvalevően nem elégséges annyi, amennyit a külföldre kirándulók hivatalosan kaphatnak. A Budapest körszállóban lesz lefoglalt szobájuk két éjszakára, a gyerekek számára két pótággyal, igyekeznek a következő két napon a lehető legjobban érezni magukat, mert a továbbiakban kissé bezsúfolódik a programjuk.
A kijelentkezéskor a szálloda halljában várja őket egy világos öltönyt viselő férfi, bizonyos Irimia, aki Domnu’ Danielként szólítja meg, és szívélyesen a hogylétük felől érdeklődik, meghívást kapnak egy kávéra, üdítőre, néhány perc múltán az illető jelzi, hogy kimenne a mosdóba, neki követnie kell, ott kapja meg tőle a borítékot, amelyben benne lesz négy repülőjegy az aznapi Budapest–Malmö MALÉV-járatra, valamint ezerkétszáz amerikai dollár. Irimia a saját kocsijukkal kiviszi a reptérre, odakint megvárja, amíg átjutnak az ellenőrzésen, ezt azért, hogy ha nem sikerülne feljutniuk a gépre, visszakaphassák a kocsit, de nem mismásolhatnak azzal, hogy ilyen-olyan okok miatt nem sikerült, mert annak súlyos következményei lennének rájuk nézve, a feljutáshoz pedig az első ellenőrzőpontnál betesznek négyszáz dollárt a fiúgyermek útlevelébe, ami felülre kerüljön, ügyelve, hogy az okmányok a két bajuszos határrendőr közül az idősebbhez, a halántékán őszülőhöz jussanak, vagyis abba a sorba kell beállniuk, amelynek ablakánál ő ellenőrzi az utazókat, kétszázat a második ellenőrzéskor kell odaadni, azt egy köpcös, kefefrizurás kell megkapja, mindegy, melyik útlevélbe teszik, csak az legfelül legyen, a többi dollárt szabadon elkölthetik a következő napokban, ha lesz rá alkalmuk, ugyanis Malmöbe érve azonnal jelentkeznek az első határrendőrnél azzal, hogy politikai menedékjogot kérnek. A következőkben szó és ellenállás nélkül alávetik magukat a minden bevándorlóra kötelező procedúrának, nyilvánvalóan egy, menekültek számára szervezett táborba kerülnek, ott a lehető leghamarabb berendezkednek, igyekeznek nem kirívóan viselkedni, megpróbálnak nem elütni a többi lágerlakótól, lehet, hogy egy ideig nélkülözniük is kell majd, de türelemmel megvárják, amíg jelentkezik egy másik Irimia, a további mit, mikor, hogyannal kapcsolatos információkat tőle tudják majd meg, eléggé részletesen ahhoz, hogy minél kevesebbet tévedjenek. Amint elkezdi előkészíteni a kapott feladatot, az intézmény gondoskodik arról, hogy az új környezetük élhető legyen, sem ő, sem a család semmiben ne szenvedjen hiányt, ottani juttatásait az itthonihoz igazítják, természetesen az ottani viszonyokra átszámolva. Ami nagyon lényeges: szó sem lehet semmiféle magánkezdeményezésről, mindenben alá kell vetnie magát az Irimia eligazításainak, utasításainak. Igen fontos szempont, hogy aktív, de körültekintő legyen. Kellő eredményesség esetén külön juttatásokra is számíthat. Ami a kudarcokat illeti, egy-kettő még elnézhető, de egy egész sorozat már nem, az ilyesmi komolyabb megvonást, büntetést vonhat maga után, eladdig, hogy az ottani hatóságok kapnak egy fülest a kitelepülésének okát, az addigi tevékenységét illetően, aminek a lehetséges következményeit nem kell külön ecsetelni.
A lágerben kötelezően eltöltendő hat hónap éppen ’89 karácsonya táján járt le. Valószínűleg az itthoni történések miatt az újabb Irimia nem jelentkezett, a nyugati hírdömpingekből tudomást szerezvén arról, mi történt Romániában, nem is várhatta el. De azzal nem tudott mit kezdeni, hogy ott állnak a semmire kitárt kapu előtt, annyival a bőröndjükben, amit otthon becsomagoltak. Az a néhány, adakozásokból kapott plusz ruhadarab sem deríthette a lelküket, csak annyi volt éppen, hogy a skandináv télben a testük is meg ne fagyjon, ha már a lelkük jegecessé dermedt. Mert akkorra már Melindából kifújt minden kezdeti lelkesedés, fokozatosan elsorvadt benne a remény is, hogy jobb lehet, mint otthon, s neki nem volt kiútja, színt kellett vallania a miértet illetően, hogy ne maradjon rajta végérvényesen az ostobaság maradandó billoga. Bármennyire is őszinte és megértést remélő volt, Melinda két nap folyamatos sírás után rideggé merevedett, akármivel próbálkozott, testéből, de főleg a tekintetéből mérgezett dárdahegyek meredtek felé, ráadásul a gyermekek tekintetében is folyamatosan ott vibrált valami taszító harag. Négy hónapig bírták még együtt abban a lakásban, amit a hatóságok a láger után kiutaltak számukra. Pedig azt remélte, a tavasz nemcsak olvadást, de feloldozást is hoz. Nem hozott. Mert egyik nap a szomszédtól, akivel úgy-ahogy, beszélő viszonyban volt, ami Svédországban már igazi kapcsolatnak számít egy nem őshonos tekintetében, megtudta, hogy egy jól öltözött, középkorú férfi érdeklődött utána az elmúlt délután, amíg ő munkában volt, pontosan tudta a nevét, a családi állapotát, bizonyára közeli ismerőse lehet. Elég volt csak megemlítenie az esetet, hogy a maradék béke is megbomoljon. Nyilvánvaló volt, hogy ki és kiknek a megbízásából kereste, ami újabb adag olajat öntött a családban addig is fojtottan izzó zsarátnokra. Márpedig lehetetlenség úgy élni, hogy a harag és a megvetés tüskéi fúródjanak állandóan az ember lelkébe. Melinda mindenestől elzárkózott előle, kizárólag csak az anyagiakról volt hajlandó beszélni vele, azt is alig néhány szóval letudta, a fia meg a lánya, az anyjuk példáját követve, nem szóltak hozzá, legfeljebb ímmel-ámmal, többnyire csak egy igennel vagy nemmel válaszoltak az olykori, közeledést próbáló kérdéseire. Május elején egy késő délután, a munkából hazaérvén, összecsomagolva találta a dolgait. Értette a jelzést. Annyit kért mégis, maradhasson, amíg talál valami fedelet a feje fölé. Két hétbe tellett. Nem volt érzelmes búcsú, éppen csak megsimogathatta a gyermekek fejét, mielőtt elmenekült a kitörő könnyei elől. Melinda még abban a hónapban kérte a válás kimondását. Július végére már hivatalos okmányok is igazolták, hogy magányra ítéltetett. A legszomorúbb az volt benne, hogy ezt az ítéletet nem egy bíró mondta ki, nem lehetett hát tudni, mennyi időre szól.
Egy-egy sors forgatókönyvében furcsa csavarokkal alakul a jövő. Miután kézhez kapta a válásukat kimondó döntést, nem volt kedve a sommásan és sterilen berendezett albérleti szobájában magányosan szenvedni a lassan vánszorgó időtől, ezért minden délután, amikor az időjárás megengedte, kisétált a rózsaparkba, leült egy padra, hogy a több színben pompázó virágok látványa felderítse valamennyire a gyermekek miatti hiányérzettől egyre szikkadó lelkét. Augusztus 4-én történt, Ilona napján, éppen a két éve eltávozott anyjára gondolt, akinek, szerencséjére, nem kellett megérnie a fia teljes életcsődjét, amikor azt hitte, valami nem várt káprázat eredménye, amit lát: két nő közeledett felé az allén, s az egyik Schuller Gréta volt. Miután elhaladtak mellette, a nevén szólította, Gréta visszafordult, és mint aki odacövekelt, mozdulatlanná dermedt. Ő felpattant ültéből, csak álltak egymással szemben hosszú pillanatokig, merev tanácstalanságban, mígnem Grétából feltört az ölelkezésre késztetés, de türtőztetniük kellett magukat egy idegen előtt. Másnap délutánra beszéltek meg találkozót, ugyanazon a helyen. Mindketten a megbeszélt időnél hamarabb érkeztek. Mesélés közben döbbenetből döbbenetbe bukdácsoltak, amikor kiderült, hogy azonos kényszerhelyzetek mindenben hasonlító áldozatai voltak: Gréta is rákényszerült végigszenvedni a Danit ért zsarolás hasonló fázisait. Akkor, egyetlen délután, nem volt alkalmuk minden részletet tisztázni. Annyit azért már akkor eldöntöttek, hogy Dani lehetőleg mielőbb Grétához költözik, mert ő kétszobás lakást bérelt, amelyben a vele sétáló ukrán hölggyel, munkahelyi kolléganőjével együtt lakik, megosztva a költségeket, és lakótársa, rövid rábeszélés után, vállalta, hogy helyet cserél Danival, ha kifizetik neki a lakbérkülönbséget.
Attól kezdve, hogy összeköltöztek, más szempontok érvényesültek az életük minőségének megítélésében. Igyekeztek kárpótolni egymást az egyre krónikusabbá váló hiányérzetük miatt, bár ez Grétánál másképpen jelentkezett, nem lévén gyermeke. Ettől sok minden megváltozott a mindennapjaikban, többnyire jó irányba mozdult el, és haladt előre az életük, Grétának is sikerült elhelyezkednie a lámpagyárban, ahol Dani dolgozott, a raktárban alkalmazták kisegítőnek, így kéthetente mindketten a délelőtti műszakba kerültek, egy év múltán összeházasodtak, anyagilag elfogadhatóan álltak, a következő évben már megengedhettek maguknak egy tíznapos dél-amerikai utazást, Peru és Bolívia elkápráztatta őket a hagyományaikkal, Rio de Janeiróból kicsit kiábrándultak, de mindent egybevetve, a jövő tekintetében is reménytelien alakult az életük. Csak Dani szívére szikkasztott olykor kérget a kifosztottság-érzet amiatt, hogy legfeljebb havonta egyszer lehet együtt a gyermekeivel. Pedig azok az alkalmak sem pótoltak semmit a kölcsönös szeretet hiányából, mert a fia meg a lánya minden találkozásuk alkalmával ugyanolyan hideg és távolságtartó maradt, a puszta rokoni kötelék tudata egyikükben sem volt képes feloldani az „elvetemült apa” kényszerképzetét.
A mindennapok további felemás természetű folyásából született az ötlet, hogy a következő év áprilisában hazalátogatnak, s majd ennek az alkalmi visszaruccanásnak az élményeiből, na meg a Péter biztatásából az elhatározás, hogy minden svédországi köteléket feladva hazatelepülnek.
– Dani, Dani, Dániel, kurvára jó regényt írtál egy félóra alatt – csettintett Zaki elismerően az ujjaival meg a szájával is egyszerre, miután kivárt néhány másodpercig, hogy a történet végét követő néma csendben valamelyest oldódjon a csapatot bénító feszültség.
– Nem én írtam, én csak felmondtam a tartalmát – reagált a megjegyzésre Dani, alig észrevehetően tagadólag ingatva a fejét, miközben mereven maga elé nézett. Aztán felemelte és szinte kihívóan körülhordozta a tekintetét a hosszú asztalt körbeülő társaságon. – Amúgy sem vidám történet, de az még szomorúbb, hogy el kellett itt nektek mesélnem – mondta mély, mégis keserűséggel a hangjában.
Ez a keserűség ott helyben és azonnal kicsapódott, be is sűrűsödött az asztaltársaság terében, és bár halmazállapota meghatározhatatlan volt, mindannyian mélyre szippantottuk, meg is ült bennünk még jó ideig. Ez a Péter megállapítása volt, mint ahogyan az is, hogy bizonyára ennek következményeként lehetett a témát attól kezdve mindenki részéről végérvényesen jelentéktelenné nyilvánítani, olyannyira, hogy az elkövetkező időben még Anca sem hőbörgött a maga szokásos módján a Dani szekus múltja miatt. Csak olyankor, amikor az általa örökre megbillogozott kolléga elvonult Péterrel a főnök irodának használt kuckójába, hogy a kettőjüket érintő dolgokról nyugodtan és zavartalanul tárgyaljanak, ült ki az arcára, hogy alig-alig képes visszafogni magát, mert elhallgatás ide vagy oda, szerinte a tény mindig ugyanaz és ugyanolyan tény marad. De egyedüli volt ezzel a véleményével, mert szerencsére a többiek, a Dani színvallását követő, közösen elfogadott „az ő baja volt, az ő baja maradt” viszonyulásmódot választották az addig sokunk számára érthetetlen helyzethez, s ez az egységesen megnyilvánuló hozzáállás valami különös cinkosságérzetet szült, ami még inkább segített mintegy vértként óvni azt a belső békét, amire a Péter köré gyűlt csapat mindegyik tagja teljes önmagát adva törekedett, még inkább kihangsúlyozva az egymásért-valóságunkat.
Sokszor gondoltam akkoriban arra, hogy ez kész csoda egy olyan világban, ahol mindenki igyekszik mindenki fölé kerekedni.