[2013. december]



A különterem ajtaja majd kirepedt. A bentiek kitartóan csattogtattak. Időnként kisuhant egy izzadt trikójú legény. Azzal a tipikus, „éhes farkas pillantással” mért végig, amelytől a legtöbbször csak nevethetnékem támad. Ki nem hagyta volna ezt a pillantást semmiért. Ilyenek ezek. Harcos fajta. Őseik vére miatt, ugye. Keményen álltam a tekintetét. Ma semmi nem fog kibillenteni az egykedvűségből – döntöttem el még a reggel, amikor arra ébredtem, hogy semmiféle kedvem nincs. Néhai magyartanárnőm szerint ez az állapot már-már a közönnyel határos. Legalább öt éve tűnődöm azon, hogy most akkor közönyös vagyok-e? Hatalmas szerelmi orkánok süvítenek át a lelkemen ugyanis, nagyjából kéthavonta, ilyenkor inkább vagyok a pokol vendége, mint a mennyek országáé. Azt pedig senki sem merné szívre tett kezecskével állítani, hogy a pokol közönyös volna. Ám ezek az izzadt trikójú ifjak sehogy sem tudtak örvényeket kavarni bennem. Sem vad orkánt, de még lágy tavaszi szellőt sem.
A fickó sértődötten kapta le rólam a tekintetét, melyet minden becsületes fehérnép szívdöglesztőnek tartott volna. Csak én, én nem, egyedül. Bokaláncát csörgetve vonult a bárpulthoz. Ezek a bokaláncok állítólag az ördög elűzésére szolgálnak. Járás közben halkan csilingelnek rajta a megszentelt és ráolvasásokkal megköpdösött csengettyűk. Az ördög remegve lapul bűzös odújában. Legalábbis ebben reménykednek ezek az istenes fiúk. A bárpultnál a bokaláncos mély levegőt vett, és minden nyelvi tudását összeszedve, negédes hangon kérlelni kezdte a tulajdonosnőt, hogy támogassa egy kis sörrel a kisebbségi népi kultúrát. Szilvánka savanyú, szikkadt bájú nőszemély. Ritkán mosolyog, és nem akárkinek. A mosolyát ki kell érdemelni. Most arcizmai határozottan valami mosolyfélét produkáltak. Úgy sejtem, hogy szívében titkos szenvedélyek, be nem vallott gyöngeségek, természetellenes vonzalmak viaskodtak. A legény nem értette ezt a, kicsit hosszúra sikeredett, mosolygós csendet Szilvánka részéről. Kezével a farzsebe felé matatott, mire a tulajdonosnő hirtelen előredőlt székében, a pultra csapott egy füzetet, majd a hűtő felé biccentett. A fickó meghatódott. Hetente játszották el ezt a félig néma, félig rosszul ejtett szavakkal kitömött jelenetet. A sört azonban soha nem lehet megunni, főleg ha az ember órákon keresztül kitartóan pörög, szökdécsel, kemény bőrcsizmákat csapkod, és pattintgat az ujjaival. Megszomjazna akárki. Meg is hatódna, ha kapna sört, majdnem ingyen. Szilvánka söre majdnem ingyen volt. A legény ölbe vett néhány nehéz bádogot, és távozni készült. Megrázta izzadt fürtjeit. Szilvánka szemei ibolyaszínűek lettek a rájuk ereszkedő fátyoltól. A sörökkel egyensúlyozó figura hátára meredt, mintha a koszlott anyagon, húson, inakon, csontokon keresztül egyenesen a Szívbe nézne. Sóhajtott egy mélyet, a lába közül, egy újabb rovást húzott Magyarok feliratú füzetébe, aztán gondosan visszatolta a pult alá.
Sóhajtottam én is. Cigarettára gyújtottam, és belemerültem az antik bútorok típusainak tanulmányozásába. Egy árva szó nem ragadt meg emlé­kektől hasogatott memóriámban. Cassapanca és Sedia Dantesca meg a testvéreik minduntalan beleestek ezekbe a barázdákba, melyekből fejek, egyéb végtagok illetve a leggyakrabban illatok, és dallamfoszlányok igyekeztek kifelé. Veszélyesen összekeveredett a fejecskémben minden. Szippantottam még egyet a cigarettából, bár azt már nem vettem észre, hogy a hamut a hamuzó mellé ütöm. Igyekeztem decens maradni, még csak hat óra, a fejem szolidan fáj a tegnapitól, a szívem tájékán újra valami kis viszketés van, nem emlékszem már, kitől.
Erőt vettem magamon. A pokolba a szerelemmel! Főleg akkor, ha az ember lánya nem is emlékszik arra, hogy ki is e szerelem tárgya. De bárki lenne is, a pokolba vele! – morogtam magamban, nem túl meggyőzően. A szívvel nehéz felvenni a harcot. És én nem vagyok egy harcos amazon.
A különteremben megint rázendítettek. A bádogasztalok lelkesen rezonáltak a benti dobogtatással. Életünk értelmét halálunk napjáig keressük. Igyekeztem kizárni mindenféle gúnyos, netán becsmérlő jelzőt. A lábdobogtatást, elkövetőit ma nem minősítem. Visszafogom magam újra. Mindenben a jót fogom keresni, szeretettel eltelten, szeretetre méltó leszek. Mindenki szeretni fog. Ez utóbbiról rossz tapasztalataim vannak, az ember a nagy szeretetáradatban állandóan választani kényszerül. Márpedig én nem óhajtok választani. Inkább nem kell semmi. Azaz senki. Emiatt szokott elkezdődni a pokol felé tartó hajókázás. Vágtak már a fejemhez számtalan szép dolgot, voltam már csaló és áruló, szüzességek elrablója, igazi drámák átélésére képtelen, hálátlan dög, körmönfont csábító s átkozott ribanc, áltehetség, álnok és egyéb á-val kezdődő szavak, életek egyetlen szerelme, életek első, életek utolsó szerelme... S még nem is öregszem. Egy fikarcnyit sem! Igaz, azt senki sem tudja, hogy már tizenhárom éves koromban is huszonöt éves voltam. Nehéz lenne holmi grafikonon vagy micsodán ábrázolni ezt a kortalan időt, avagy időtlen kort. Nem is akarom. Pedig akaratom van, csak nehezen irányítható. Sajnos, szép a szemem, ezért mindenki szemét szépnek látom. Néhány kör rum után. De ma nem iszunk, ma nem. Rumot egyáltalán. Úgy érzem, rászolgáltam egy rum- és rumlimentes estre. Hogy mivel, azt nem tudnám megmondani, ennek az ellenkezőjére szoktam rászolgálni az esetek többségében. A nagymamám is megmondta, no meg a magyartanárnő, sőt néhány férfi is szóvá tette, hogy úri lánynak nem illik vedelni. Fogalmam sincs, honnan veszik azt, hogy úri lány vagyok. Úgy látszik, a látszat nemcsak néha, egyfolytában csal. Úri passzióim vannak, ez igaz, úgymint: lovak, nők-férfiak vegyesen, minősé­gi szeszek, összművészet zenéstől, beleértve az ipar- és a meg nem értett művészetet is, és persze a Literatúra. Ez utóbbi kapcsán ér a legtöbb támadás, így járunk, ha közlésre adjuk a fejünket. Míg csak mesélünk arról, hogy írogatunk, írogatunk, tehetségesnek tartanak, ígéretes tehetségnek. De amint kipréselünk magunkból egy regényt, olálá! Rögtön kezdődik az a szóáradat, amelyet a választás képtelensége és a szerelmek kiszáradása kapcsán már említettem, úgymint: igazi drámák átélésére képtelen, áltehetség és egyéb á-val kezdődő szavak, sőt, hozzájön még a „fuzsitus”, felszínes és egyéb f-fel kezdődő szavak. Mert kinek van türelme elmélyedni lelkem fényesen kavargó szurkában? No de nem panaszkodom, úri lány állítólag sohasem panaszkodik. Ez utóbbit illetően valóban hordozok magamban holmi arisztokratikus vonást. A vénáim tropára vannak menve, kivéve az íróit, abban feltartóztathatatlanul áramlik a vér. A Vér! Őseim vére, amely nálam szavakká változott. Az hiszem, a víz gyakran üdítőbb hatású.
Úri szakmát tanulok, majd színvonalas éhhalált produkálok ennek kö­szönhetően. Kiszáradok szépen, misztikus csendbe burkolózva, mint egy tibeti guru. Elrévedő tekintetemet a jegyzet felé kényszerítettem. Az úri szakmát meg is kell tanulni ahhoz, hogy az ember éhen pusztulhasson aztán. Éppen egy kivénhedt szófa lábán igyekeztem felfedezni a leleplező stílusjegyeket, amikor beúszott a képbe a BúsKépűLovag. Szilvánka rögtön elővette Nők feliratú füzetét, és mielőtt a Lovag, aki egyébként valódi nő, bármit mondhatott volna, belehúzott egy vonalkát. Közben a BúsKépű belerogyott az elrongyolódott fotelbe – melyről Pepszik, a tulaj azt állítja, hogy „ált-tájcs” –, öblöset szusszant, majd szemeit vadul forgatva, éppen Pepsziket kezdte keresni, aki a mellékhelyiség függönye mögül integetett kétségbeesetten. Úgy tettem, mintha nem látnám, újabb kortyot szürcsöltem a vodkás paradicsomléből. Néhány perce vetemedtem ennek a keveréknek az összeállítására. Szilvánka, saját kezűleg, nem hajlandó csak gyengébb és erősebb fokú alkoholokat összekeverni. Amiben valami undorító lőre van, azaz paradicsomlé, narancslé satöbbi, azt a páciens kell magának kikeverje. Ezen nem múlhatott a dolog. Fél nyolc van, egy teljes órát tanultam, ha nem ütjük le ebből azt a csekély időt, amelyet vad tekintetű ifjakra, Szilvánkára, Pepszikre és az életfilozófiám megfogalmazására pazaroltam. Annak a kurva szófának a lábát mindenesetre fel fogom ismerni, még egy ideig.
Ettem is! Márpedig ahhoz, hogy az ember ihasson, előbb ennie kell. Isten a tanúm rá, én nem akartam enni. Szilvánka volt az, aki bűnbe vitt, s mivel úri lány mivoltom nem engedi, hogy különbséget tegyek hím- és nőnemű csábítók között, mert tudom, hogy ez lehetetlen, és mert az egyenjogúság szószólója vagyok, tehát Szilvánka egy óvatlan pillanatban elém helyezett egy tányér ételt, majd összefonta a karját azon a helyen, ahol valamikor a melle volt. Felnéztem rá, ő meg úgy nézett rám fentről, mintha ülne. Lágyan himbálózni kezdett. Előkerült egy ahhoz hasonló mosoly is, amilyent az izzad trikójú szív tulajdonosának tartogat. Sóhajtottam. A cigarettát színpadias mozdulattal elnyomtam. Szilvánka felkapta a hamuzót, majd láthatóan indulásra készülődve, feljebb húzta bal szemöldökét. Enni kezdtem. Szilvánka elégedetten távozott. A BúsKépűLovag azonnal elfoglalta leshelyét. Onnan semmi perc alatt a tányéromnál teremhet. Csak azt a pillanatot kell megvárnia, mikor unottan leteszem a villát. Teljesen leteszem, nem csak megtámasztom, ez utóbbi annak a szinte biztos jele, hogy még folytatni szándékozom a táplálkozást. A BúsKépűLovag fejből nyomja az etikettet, ismer engem, sosem téved, a maradék mindig az övé. Pepszik ettől a mondattól hörögne. A BúsKépűLovagnak a hörgő Pepszik is éppolyan kedves lenne, mint ez a halk pantomimező, aki majd kiesik a budiból. A Lovag nemcsak a tányéromat, a bejáratot is figyelheti kiváló les­helyéről. Pepszik bármelyik pillanatban előkerülhet. Azért a pillanatért érdemes élni. Pepszik nélkül az élet nem ér semmit. Annyit sem, mint az a darab szalmakrumpli, amelyet lányos zavaromban leejtek. Idegesít, ha néznek, miközben eszem. Szinte nyelni sem tudok. Lebénul a torkomban valami. Az az ember, akivel enni tudok, az örökre a szívembe költözött. A Lovaggal nem próbáltam enni, mert egyrészt ennek az én tányéromban kellene megtörténnie, másrészt én őt nem érdeklem, csak a maradékaim. Azokra általában nem vagyok túl büszke. Pepszik szerint ez érzékenységem jele. Érzékeny vagyok, mint egy virágszál. Óvni és ápolni kell engem. Igyekszem óvni Pepsziket önmagamtól, emiatt viszont ápolásra szorulok. És vérben fürdő mariskákat iszom, sóval, borssal. Tabasco-szószról sem Szilvánka, sem Pepszik nem hallott még soha a büdös életben. Így mondták, elhiszem nekik, mert őszinte emberek, egyszerűek, nincs bennük úri finnyásság.
Pepszik majd kiesett a budiból, olyan hevesen gesztikulált, de még azért sem néztem oda, tudtam, hogy miért komédiázik ily vadul. Gondoltam, kihasználom szorult helyzetét, és míg kedvem támadna egy újabb paradicsomos koktélra, elpályázok decensebb helyekre.
Már a kifelé vezető szűk folyosón préselődtem volna át, amikor Pepszik majdnem keresztülgázolt rajtam izgalmában.
– Imádlak! – lihegte a fülembe. – Fogd meg, legalább a kezemet! – könyörgött máris. Olyannyira rám költözött testileg, hogy úgy éreztem, egy vagyok az ódon várfal számos kövéből, de nagyon szeretnék illékony anyaggá válni. Ha lepárlódnék, egy kis vodka maradna itt belőlem.
Szilvánka a bárpultnak éppen abban a kiszögellésében ütött tanyát, ahonnan jól láthatta Pepszik szerelmi tébolyát, de már erre is csak sóhajtani tudott, és egy vékony vonalat húzni Szerelmek feliratú füzetébe. Szemét a szemközti falon levő filozófus szemébe mélyesztette. A Filozófust Tamango, a festő örökítette meg, szénnel és szemceruzával. A nagy gondolkodó tekintetéből páni félelem villogott. A fej alatt csenevész nyak kez­dődött, de nem azt a célt szolgálta, hogy megtartsa a mindig billegő koponyát, hanem hogy tölcsérként működjön a gyomor felé tartó alkoholoknak.
Pepszik erőteljesen csókolgatta az ujjaimat, és sírni készült, sőt zokogni, ismertem már ennek a kiselőadásnak minden elemét, de el nem mozdulhattam, mert Pepszik a gravitáció erejével hatott rám. Ma valahogy nem volt szerencsém. Pedig mindent megtettem, hogy elkerüljem a gödörbe esést. Nem gorombáskodtam a lábdobogtatókkal, nem átkoztam meg senkit, egy fél, vézna átkocskát sem mondtam, tényleg. Megettem Szilvánka szalmakrumpliját, csak kiváló minőségű vodkát ittam házi főzésű paradicsomlével, nem kutattam a szívemben úszó borsdarabkák között annak a férfinak vagy nőnek a nevét, aki miatt azt a kis kellemetlen viszketést éreztem, mely immár kiköltözött a mellem külső felére, tanultam is, legalább három antik bútortípust fel tudok sorolni, ezzel már az ószeren be lehet vágódni. Nem is hazudtam ma szinte semmit, igaz, hogy emiatt egész nap hallgattam, írni is csak keveset írtam. Szóval nem értem, hogy a sors miért akasztotta újfent ezt a Pepszik nevű, fülembe forrón sutyorgó alakot a nyakamba. A várfalból halkan peregni kezdett a homok, évszázadok óta készült erre, hogy a hátamba folyjon a ruha hasítékain, végig a gerincemen. Pepszik is megérezhetett valamit, fájdalomittas hangon megjegyezte, hogy olyan vagyok, mint egy darab kő, de ő az ércet is felolvasztja szíve hevével. Nem bonyolódtam technológiai kérdésekbe, mert miközben a bordám be­lülről örökre várfalmintás lett, eszembe jutott, mitől is viszkethet a szívem, a tegnapi koktélokon kívül.
Mire ezt így szépen letisztáztam magamban, és Pepszik könnyei lefelé folytak a hátamon, összekeveredve az évszázados homokkal, testem emanációival, gyanús illatokat produkálva, amelyek miatt engem mindig kergetnek aztán, férfiak és nők vegyesen, mert nem teszek különbséget, én nem, született anarchista vagyok, de hiszek az emberben, és abban, hogy az emberi jólélek győzedelmeskedni fog, éppen azért, mert tudom, hogy ez lehetetlen, szóval megjelent az ajtókeretben Medvegy, aki egy apró kézmozdulattal levette rólam a hüppögő tulajt, és kígyóbűvölő szemét az enyémbe mélyesztette. Lábamat kicsit szétvetve mélyeket lélegeztem. Egy filmben láttam ezt, pánikroham ellen védekezett így a gyönyörű színésznő, a következő jelenetben fergeteges szeretkezésbe kezdett valakivel, mely aztán a szeretetet mellőzve folytatódott, de továbbra is a testek implikálásával, szóval álltam ott, enyhe terpeszben, levegő után kapkodva, mert a szívem olyan erősen kezdte pumpálni körbe-körbe bennem őseim vérét, melyek szavakká válnak, bár a víz üdítőbb lenne, szóval oly sebességgel keringett bennem ez a vér, hogy a torkom elszorult, egy szót sem tudtam kinyögni. Nem is baj, mert rólam már mondtak olyant is, a választás és az igazi drámák átélésének képtelensége miatt, hogy akkor is hazudok, amikor kérdezek, szóval egy szót, egyetlen szót sem tudtam kinyögni, csak néztem, mert nézni, azt tudok. Néztem ezt a lomha testet, irdatlan fejet, mely nem annyira nagy, mint ijesztő, nem a rútsága miatt, hanem mert oly határozott, hogy képtelen vagyok ellenállni neki, képtelen vagyok kihagyni azt a látványt, amikor ez az arcberendezés, hirtelen bekövetkező határozatlanság okán összeomlik.
Vannak az ember életében olyan találkozások, amelyek tartsanak csak röpke másodpercekig, akkor is tudni fogjuk, hogy igaziak, örökké megmaradnak emékezetünkben, merthogy ezekben a röpke másodpercekben éle­tünk igazi párjával állunk szemben... Ilyesféle, lágyan duruzsoló, fülbe, szívbe, vesébe mászó mondatokkal oldják meg a női magazinokban, romantikusból erotikusba, és erotikusból romantikusba hajló regényekben, kínai meg ősmagyar horoszkópokban, virágénekekben, imádságokban és más, nem irodalmi természetű művekben az enyémhez hasonló szituációkat. Szerencsére az agyam soha nem áll le, még az eksztázis pillanatában sem, emiatt szokták egyesek az eksztázis valódiságát megkérdőjelezni, szóval az agyam soha nem áll le, így most sem, miközben szédültem, s levegő után kapkodtam, majd a Medvegy mancsai után, hogy össze ne essek a hirtelen rám törő érzésektől. Szóval az agyamnak köszönhetően, pontosan érzékeltem, hogy Medvegy számba kúszott nyelvén újra annak az átkozott, Másik fehérnépnek az ízét érzem, és hogy tessék, kár volt egész nap ezt az önmegtartóztató, nem hazudó, nem vedelő, keveset író, viszonylag sokat tanuló, nem átkozódó, nem minősítgető, szeretetreméltóságot sugárzó, koktélokat keverő, majd felhajtó életmódot folytatnom. Mert itt áll előttem életem háborúja, tárgya egy férfi, pontosabban, így: EgyFérfi. És nézem az EgyFérfinak az ő óriási, lomha testét, azt a részét is nézem, amelyet nem látok most, csak emlékezetből tudom, milyen, itt van, milliméterekre tőlem, sőt, félig bennem, az az irdatlan fej, amely nem annyira nagy, mint ijesztő, és amely nem rútsága miatt ijesztő, igaz, a szépség is ijesztő lehet, sőt, talán az lenne a legijesztőbb, ha sem szép nem volna, sem rút, de semmit sem tudnék leolvasni róla. Abba a csatába nem szívesen mennék bele, talán mégis igazuk van azoknak, akik azzal vádolnak, hogy képtelen vagyok az igazi drámákat átélni, mert íme az igazi kihívás: kiismerni az arctalan arcot, és megtudni, mi háborog egy arctalan lélekben, mert kivétel nélkül, minden lélekben háború van, még a Teréz anyáéban is, a pápa sem hiába járt tangózni fiatalkorában, erre nem mentség az, hogy az ember argentin, szóval, szöget ütött a fejemben ez a dolog, miközben Medvegy határozottan kirántotta a nyelvét a számból. De én már tudom, hogy akkor is látni fogom ezen arcberendezés összeomlását, ha éveket kell erre várnom, de most hirtelen a várfalnak, az évszázados homoknak, a Pepszik-féle gravitációnak és a vérben fürdő mariskáknak köszönhetően már az is világos, hogy életem csatáját nem ezzel a Medveggyel fogom megvívni, és az IgaziEgyFérfi arctalan arc lesz, melyről nem lehet leolvasni, mi háborog a vonások nélküli ábrázat mögött, mi kavarog abban a lélekben, ügyesen, de nem elérhetetlen helyre zárva. Ettől a felismeréstől olyan boldogság jött rám, hogy szinte a levegőbe emelkedtem, és újra értelmét láttam az életnek, miközben az agyam miatt, mely sohasem áll le, azt is megéreztem, hogy ez is valami átverés lesz, de milyen nagyszerű, nagyszerű, és milyen csavaros, körmönfont kis dolog ez az élet, és az ő értelme, amelyet, ha lebontunk, mégiscsak egyszerű fonalat kapunk, még csak nem is hegedű­húrt, tartós lószőrből, csak egyszerű, könnyen szakadó fonalat.
Medvegy becsúsztatta kezét a ruhám hasítékain, és szelíden elválasztott a várfaltól, ujjbegyeivel gyöngéden a hátamba masszírozta az évszázados homokot, és mit sem törődve az én csodálatos agyammal, sem a lelkem üstjeiben kavargó fényes szurokkal, ártatlannak tűnő tekintettel a szemembe nézett: – Menjünk a Méhecskébe, anyukám – zümmögte. És már futottunk is, keskeny, csúszós kövű sikátorokon, majd töredezett lépcsőkön a Méhecskébe, hogy felüdüljünk az almafák alatt, lepattogzott festékű vasasztaloknál, ahol szerelem szorongatta a szívemet nyaranta, pótvizsgák idején, és akkor, amikor már az egész élet egy pótvizsgának tűnt, akkor, amikor ez éppen vicces volt, avagy öngyilkosságra serkentő gyógyszerek és porok idején, reménykedésünk időtlen idejében, ősszel és tavasszal, de még télen is, pedig a jeget csak koktélban szeretem.
Egyesek szerint az ilyen beköpések gyengítik az irodalmi művet értékében, hangzásában és hitelében, pedig én mindig hitelre írok, tollamat valami magasabb rendű múzsa vezeti, akiről én azért tudom, hogy a saját háborgó lelkem szüleménye, aki rókaszagú tyúkólak körül, atkáktól hemzsegő szénapadlásokon, halottak ágyaiban, ablakpárkányok szélén egyensúlyozva, üveges vitrinek (bennük felvágatlan Jókai-kötetekkel), templomok galambszaros tornyaiban ölelkező egyéb lelkekkel, üveggel és üveg nélkül, átkozódva és átkozottan, átfagyva és cseppfolyóssá hevülve, de szinte mindig cigarettázva, legalábbis cigarettára vágyva, és miért, miért kell minden mondatot befejezni, miért kell minden mondatot befejezni, kérdezem többször, és közben tudom, hogy eszem ágában sincs befejezni, sem ezt a mondatot, sem más mondatokat, amelyeket le sem kell írni, mert itt kavarognak, mint holmi Möbius-szalag, könnyen elkészíthetjük egy papírcsíkból, ha végeit összeragasztjuk úgy, hogy az egyiket száznyolcvan fokkal elfordítjuk, és máris vége, vége, pedig el sem kezdődött.