[Látó, 2010. október]

Samuka már napok óta az ajtóban toporgott. Két hete késett a váltás, és rádión sem érkezett semmi hír. Eléggé lerongyolta a tél a kutatóállomást, és minden fogyóban volt. Valamelyest nyugtalanították a látottak is. Kekszen és halkonzerven élt, a vizet pedig forralta. A budiról jövet meg-megrugdosta a terepjáró bal első kerekét, bosszúságában, aztán ha nem esett vagy havazott, letelepedett a házikó előtti lócára. A felfelé vezető útféleséget figyelte, vagy a felhőket nézte. Közben meg-megtisztogatta a puskáját. Várt. Próbált nem gondolkodni. Amikor a felhőkből és a szélből végre arra következtetett, hogy viszonylag kényelmesen leereszkedhet a bázishoz (ahonnan az első lakóházakig már csak pár óra gyalog), még napkelte előtt fogta az előkészített táskát, a puskát, felhúzta Samukát, és elindultak lefelé.
Teljesen hétköznapi, sokat látott bakancs volt. Hosszabb gyaloglásoktól ugyan kidobta a nyelvét, már be-beázott, viszont a talpa nem vált le, és egyáltalán: igen jól tartotta magát. Ami kevesekről mondható el: megbízható volt. Nevet kellett neki adjon.
A rövidítőn indult, hogy sötétedésig leérjen a bázishoz. Foltokban itt-ott még megmaradt a hó, de a levegőben már javában tavasz volt. Samuka rutinnal vette az ereszkedést. Igyekezett úgy haladni, hogy túl nagy zajt ne csapjon. Meg-megállt hallgatózni, egy-egy neszre a távcsövébe pillantott. Próbált nem gondolni rá, de minduntalan az eszébe ötlött, hogy a város felé, az ég alján, ahol derengeni szokott, napok óta nem látott semmit.
Samuka fáradhatatlanul vitte, lefelé a réten, a görgetegen, be az erdőbe, és kilenc körül elérte egyik legkedvesebb forrását, amelyből mindig ivott, ha arra járt. Nem állta meg. Vizet vett egy flakonba, lötybölte egy darabig, nézegette, végül csak beletett egy tablettát. Leült, a puskát a combjának támasztotta, és megbontott egy konzervet. Üresen nézett maga elé, úgy rágta a gondolatot, hogy középhullámon csak statikus zajt fogott. Világéletében szerette a csendet (ezért is vállalt feladatot a kutatóállomáson), fent még híreket sem hallgatott, és ezt most bánta egy nagyon kicsit. Ősszel villám csapott a körzet átjátszójába, de a bázisnál már kell lennie térerőnek, és megpaskolta zsebében a fóliába szigetelt mobiltelefont. Külön ügyelt rá, hogy fel legyen töltve (a műszereket lekapcsolta, már öt napja csak a rádiót és a telefontöltőt tartotta a napelemeken). A fenyves zúgását hallgatta, és evett. Az ég kékjét nem háborította semmi sem. Míg a felhőket figyelte, napokkal előbb feltűnt neki, hogy nem lát jellegzetes kondenzcsíkokat. Próbált erre sem gondolni. A forrásból kifutó erecskét nézte inkább. Szuszogott. Órájára pillantott, hogy letelt-e a félóra, bólintott egyet Samuka felé, és egészségeset húzott a flakonból. Összepakolt, és az erecske mellé szegődött.
A bázis a patak partján lesz, de egy-egy sziklás szorost messzire meg kellett kerülnie. Meg-megállt, körülnézett. A csendet egy-egy mókus motozása törte csak meg, és a tulajdon léptei. Háborítatlanul haladt lefelé. Az avar surrogása visszarántotta kicsit a földre a gondolataiból. Már délután volt, és jó ideje a tölgyesben járt. Hallani vélte a vízesést, ami alatt néhány kőhajításnyira ott volt a bázis. Re­mél­hetőleg bő ellátmánnyal és talán egy magyarázattal, esetleg egy autóval.
A bázisig kifutott a faluból egy járhatóbb földút, amelyet nem menet közben kellett építgetni, mint a kutatóállomáshoz vezetőt. Úgyhogy élelmiszerek mellett töméntelen mennyiségű cserealkatrészt, papírt, tintát, továbbá szerszámot és egy életre elég mindenféle használati tárgyat hordtak ki oda. Minden szolgálatos a maga bogara szerint gyűjtögetett. Ő például víztisztító tablettákat, további konzerveket és kisebb szerszámokat hozott a házhoz az intézet pénzén, de mások miatt hat-hét balta került, és sohasem fért a fejébe, hogy mit kezdenek majd a több ezer felgyűlt zsilettpengével. Szeretett a bázison lenni, ember ott sem nagyon járt, és Samukát rendesen tudta kenegetni. Annyit meg kibírt, hogy nyáron hetente-kéthetente beszaladjon a faluba, a városba esetleg.
Úgyhogy, amikor valóban a vízesés közelébe ért, majdnem megfeledkezett a kutatóállomáson tapasztaltakról, szinte megkönnyebbülten mérte a lépéseit, csakhogy Samuka megtorpant. Nem gondolta volna, hogy az életében még meggyűlhet a baja a vízeséssel. Semmit sem hallott a zuhatagtól. Lekushadt, és odakúszott a nyálkás sziklákhoz, ahonnan szétnézhetett. Távcsővel figyelt. A kőépület ajtaja tárva-nyitva volt, a terepjáró kicsivel odébb állt. Szürkült. Vagy negyedórányit figyelte a környéket. Aztán egy őzike baktatott ki az épület ajtaján, láthatóan nem zavartatta magát, úgyhogy ő is pakolt, és leereszkedett a láncokból összehevenyészett létrán.
Nézte, nem volt villany, csak a napelemes tartalék működött. Megpróbál­ko­zott a benti rádiókkal, vételen. A civil sávokon sem hallatszott semmi, kivéve középhul­lámon egy nagyon halk, ötnyelvű, ismétlődő vartyogást, amihez odafent nem volt elég érzékeny készüléke. A mobilját már be se kapcsolta. Még Samuka is sejtette, hogy mi történt, évek óta benne volt a levegőben. Kiült a puskával az emeleti teraszra gondolkodni, nem sietett. Ráesteledett. Azon járt az esze, hogy hányan is voltak önkéntes tesztalanyok. Samuka hallgatott.
A biztonság kedvéért a padláson vackolta el magát, nehogy meglepjék, de a bázis környékén a kutya sem járt. A városban volna a helye, de oda sehogy sem kívánkozott. Különben sem, most meg pláné. Egyértelmű parancsot sem kapott. Hát mi közünk egymáshoz? Samuka hallgatott.
Hajnalban felpakolta a terepjárót mindennel, amiről úgy gondolta, jól jöhet, és az élelmiszer mellé még befért. Talált még két puskát meg hat doboz töltényt. A kutatóállomás felé fordította a terepjárót, és Samuka higgadtan a gázra lépett.