[2018. március]
„A magasabb fokozatra lépett élet nem gondoskodik saját alapfeltételeinek fennmaradásáról, hanem feléli ezeket, kénytelen tehát a magatartás primitívebb rétegeihez folyamodnia. A kultúra és a moralitás kifinomulása egyre inkább megnehezíti a fennmaradáshoz szükséges immoralitás elviselését.” (Hennig Ritter)
Mary de Rachewiltz-ra, Ezra Pound törvénytelen lányára egy régi ismerősöm hívta fel figyelmemet. Azaz nem is rá, hanem az apjára, a ketrecbe zárt költőre.1
Persze hogy régi ismerős, az túlzás. Háromszor találkoztunk, először Csíkszeredában: ő mint befutott költő, én mint tejfelesszájú gimnazista; majd jó húsz év múlva Strasbourgban: ő mint vezető erdélyi politikus, én mint szürke kis programozó; és harmadszor Budapesten: ő mint a magyar kormány tagja, az én státuszom Strasbourg óta nem változott. Nem is értettem, miért volt olyan készséges, és ígért szöveget az általam szerkesztett BorLátó-számba.2 Igaz, a költők félnek a mellőzöttségtől. Mindannyian félünk a mellőzöttségtől, de a költők félelme nagyobb. S mert írni tudnak a mellőzöttség rettenetéről, jobban sajnáljuk őket, mint önmagunkat.
Költőnket meg mindig akkor mellőzték, amikor nem az a politikai párt volt hatalmon, amelyiknek el-/lekötelezettje volt. Minden pártnak vannak udvari költői. És írói. Akik áthallásos versekben vagy esszékben megvédik a politikusaikat, még akkor is, ha azok például nyíltan bevallják, hogy hazudtak és csaltak. Nem, költőnk abban az időben nem írt kedvenc pártját dicsőítő verseket, még áthallásosakat sem. Mert már régen nem írt verset. Van ilyen, hogy egy lírikus nem akar írni? Pedig lenne rá pénz, paripa, fegyver? Miért kellene állandóan írnunk? Mert levegőhöz csak a szavak által juthatunk, ha felkapaszkodunk a szavakból épített tutajunkra. A furcsa csak az volt, hogy költőnk ezek után is elvárta volna, hogy tiszteljék és szeressék. A régi költeményeiért. De nem szerették már, mert az úgynevezett irodalmi közvélemény – tegyük hozzá: téves – felfogása szerint valaki azért költő, hogy szakadatlanul költsön. Ő pedig már csak a pénzét költötte, amiből feltehetően sokkal több volt neki, mint amennyi Ezra Poundnak valaha is lehetett – figyelembe véve a tér- és időbeli koordinátákat.
Költőnk borról szóló írásában Ezra Pound sorstársának ábrázolja magát. Hangsúlyoznunk kell, hogy a szövegben szó sincs költészetről, kizárólag csak mellőzöttségről és a biográfiáról, mely utóbbinak az idejétmúlt irodalmi elméletek szerint vajmi kevés köze van a műhöz.
Melyik szerkesztő ne örülne, ha szerzője kitágítja a világot, szóval eksztrá hungáriám igenis eszt vitá, például Dél-Tirolban is van jó bor. A Tirol nevezetű faluban Pound – amerikai szülőhazájának egyik bolondokházában töltött – hosszú száműzetésének éveit végre kipihenhette lánya, Mary otthonában. Költőnk azzal kezdi, hogy venyigét telepítene Erdélybe Pound maga ápolta tiroli szőlejéből. Bölcs dolog, ha költők a borral kezdenek foglalkozni, hisz a jó bor elkészítése legalább akkora kihívást jelent, és annyi szakismeretet követel, mint a versírás. De hogy Pound vincellérkedett volna, arról nem volt tudomásom. Öregen, törékenyen érkezett vissza Európába, képzeletemben sehogyan sem illett kezébe a csákány–kapa.
Ha valamiben bizonytalan vagy, nézz utána, jutott eszembe anyám tanácsa.
*
Mary de Rachewiltz telefonszámára hamarosan rábukkantam a világhálón. Kedvesen csengő hang szólalt meg a vonal túlsó végén, hogy szőlőről, borról őt hiába kérdezem, mert az férfimunka, hívjam fel inkább a fiát, és diktálta a számát. Siegfried de Rachewiltz kissé hajszolt, de nagyon udvarias hangon válaszolta, hogy dehogyis, az öreg sohasem ment le a meredek dombon húzódó szőlősbe, noha szerette, ha volt otthon néhány palack fehér burgundija. Dehogyis volt borissza! Csak ebéd után, egy-két pohárkával.
Nem baj, ha a költők túloznak. Még az sem baj, ha hazudnak, úgysem ártanak senkinek. A költők csak maguknak szoktak ártani.
De Mary hangja, az a néhány jókedvű mondat, a kedvesség és tisztelet, amellyel az idegen telefonáló kérdéseire válaszolt, nem engedték elszakítani magamban a Tirollal épphogy összekötött, vékony szálat.
A postán hamarosan megérkezett a Discretions3 német kiadása, Mary önéletrajza. Egy ültömben elolvastam volna, ha lett volna rá időm. De nem volt, mert csak nyolcórányi programozás, csak a fiaim fürdetése és a lefekvés előtti meseolvasás után ülhettem íróasztalhoz.
Már az elején megszerettem ezt a könyvet, mert egy lányról és az apjáról szól, s első házasságomból nekem is van egy lányom, aki már évek óta ezer kilométernyi messzeségben él. Hiánya még legboldogabb perceimre is ráveti lepkeszárny-árnyékát.
Újabb hívásomkor Mary készségesen válaszolta, hogy szívesen elbeszélget velem, csak néhány nappal előtte jelezzem érkezésemet. Az első adódó alkalom pünkösdkor volt: szombat reggel elindulunk, vasárnap találkozunk, hétfőn hazajövünk. Nyaktörő vállalkozás egy három és fél és egy féléves fiúcskával. Az fel sem vetődött bennem, hogy egyedül induljak útnak.
Feleségem lelkesen átvállalta a szervezést: vásárolt egy összecsukható bébiágyat, és a világháló segítségével szállást foglalt. Pünkösdre sokan készülhettek Dél-Tirolba, mert csak hosszú keresés után akadt kiadó szobára. Frau Gampert kedves volt, még azt is megígérte nehezen érthető dél-tiroli nyelvjárásban, hogy betesz egy pótágyat a nagyobbik fiunknak.
*
Egy dél-tiroli utazás lenyűgöző, főleg az utolsó negyede, az átkelés. Igenis: az ÁTKELÉS. AZ ALPOKON. Északon szürkén szemerkélő eső, a havasokban az utak szélén ilyenkor, májusban koszos hófoltok. Kövek mindenütt. Sárga meg barna zuzmók. Aztán a csúcsról való leereszkedés a hirtelen napsütésbe, virágzó fügefák, szőlőskertek közé. A széttárt karú, négyezer méteres hegyek őszülő anyákként, fehér nőstény oroszlánokként vigyáznak a zöldellő dombokra épült falucskára.
Közhelyes ez a rajongás, fogja megjegyezni két nap múlva, pünkösd hétfőjén Siegfried de Rachewiltz, Mary fia. Minden Alpokon átkelő elődje hasonlóan lelkendezett. Még Goethe is. Hogy megérkeztek a földi paradicsomba. Ebbe a vidéki paradicsomba. A törékeny alkatú unoka őszülő homlokát dél irányába, a kiszélesedő völgy felé fordítja: néha átkozottul szűk ez a paradicsom, suttogja maga elé, majd bocsánatot kér, hogy dolga van a szőlősben.
Az útszéli üzletekben szombat délutáni csúcsforgalom. Német és olasz szavakhoz jófajta sajtok, helyi vörösborok, vernatsch-ok és többéves, alpesi levegőn szárított sonkák meg a híres, ánizzsal ízesített kenyér. A fiúk ébredeznek délutáni álmukból, narancslevet hörpölnek, mandulás süteményt majszolnak. Örvendenek. Jól vannak. Jó fejek.
Szállásunk a falu legmagasabb dombján, emeletes, muskátlis gerendaházban. Herr Gampert kissé imbolyogva irányítja be a Passatot a meredek udvarra, aztán kereket old. Felesége épp csak annyira tartózkodó, hogy elviselhető legyen az első találkozás. Szobánk a vendégággyal és a szétnyitható járókával apró sátor, biztonságos szállás.
Miután a fiúk elalusznak, a szűk, szellős erkély anya-apa-páhollyá változik, ahonnan az egész világ belátható: ölelés és kibontakozás. Paradicsomi biztonság. Felettünk a csillagos ég jeges mélysége. A fiúk békésen alusznak az erkélyről beáramló havasok meséitől. Nem félnek tőlük. Az óriások szeretik egymást.
Feleségemmel gyertyát gyújtunk, sajtot, sonkát csemegézünk, szelíd vernatsch-ot töltünk a poharakba. És örömünket leljük egymásban. Alattunk, a kinyíló völgy egyik dombján Brunnenburg kastélya magas tornyával.
– Vajon miről álmodik brunnenburgi tornyában rég megözvegyült Marynk? Az anyja is itt halt meg, tudod, Olga, Pound szerelmese. A híres, Vivaldi muzsikáját csipkerózsika-álmából felébresztő hegedűművész. Száz évet élt – suttogom.
– Nem szeretnék száz évig élni, csak ha veled – így a feleségem.
– Mary és jegyese már megismerkedésük napján elhatározták, hogy egy igazi várban fognak élni. Vagy lehet, hogy ez Mary feltétele volt? A dél-tiroli falusi kislányé, Ezra Pound világ elől elrejtett szerelemgyerekéé (milyen szép ez a szavunk!)? Tény, Boris de Rachewiltz, a félig orosz, félig olasz herceg, mellesleg nemzetközileg jegyzett egyiptológus, szóval a leendő férj szavatartó ember volt.
– Veled talán még egy ilyen várban is...
– És alighogy a fiatal pár beköltözött a romos, kitörött ablakú toronyba, megszületett első gyermekük, Siegfried. Majd váratlanul betoppant Olga, anyósával, a büszke Isabellel. Az öregasszony törött medencecsontjával meg sem tudott moccanni. Háta tele volt felfekvés okozta sebekkel. A rapallói kórházban mindenkinek azt mondta, hogy költő fia kastélyt vásárolt neki.
– Hogyhogy az anyósával? Poundnak Dorothy Shakespear volt a hites felesége!
– Akkor helyesbítek: Olga a szeretője anyjával érkezett Brunnenburgba. És Maryn megint nevelőapja, Tatte segített. Szomszédait szólítva otthagyta a szénacsinálást, hogy egy karosszékből hosszú gereblyékkel gyaloghintót rögtönözzenek, s vigyázva vállukra emelve meginduljanak a meredélyen. Úgy vitték Isabelt, mint egy császári özvegyet. A rögtönzött trónust férfiak, asszonyok, gyerekek kísérték. Bőröndökkel, könyvesládákkal, kosarakkal, párnákkal és szatyrokkal. Az agg hölgy egyfolytában szónokolt, de az ösvény mellett rohanó patak csobogásától senki sem értette a szavát.
– Hol van Olga? Nem látom Olgát a díszes menetben.
– Nem tudom. Talán rábízta mostohaanyósát falusi lányára, és másnap hajnalban visszautazott Velencébe. Olga nem szívesen mozdult el Pound mellől. Igaz, hiába menekült volna vissza, mert a költőt akkor már elhurcolták egy államokbeli bolondokházába. De Olga mindvégig kitartott mellette.
– Miközben a férfi fiatal szeretőkkel szépítette bezártsága napjait…
– Tévedsz, ha Sheri Martinellire4 gondolsz. A hatvanhat éves költőt a harminchárom éves Sheri végig grampaw-nak5 szólította. Pound meg unokalányának nevezte. Legalábbis kapcsolatuk elején.
– Concitatio senectutis…
– Ha nő lennék, én is beleszeretnék egy ilyen ipsébe. Szép volt, gyöngéd, és nagyon okos. Miért félünk ettől a szótól? Leszoktunk volna az alázatról? Miért fáj, ha nálunk jobbal találkozunk? Aki nálunk bölcsebben, szebben, kedvünk szerint szól? Miért félünk, hogy magunk fölé helyezzük azt, aki ki tudja mondani, amit mi nem? Azt mondja:
Amit szeretsz az megmarad
s a többi: sár
amit szeretsz azt el nem szedhetik
amit szeretsz örökséged s igaz
avagy kié ez a világ, enyém, övék
vagy senkié?6
– Mi rossz van abban, hogy csak egymáséi? Faithful! Nem tudom lefordítani neked ezt a szót. Talán: bizalommal és ígérettel terhes. Odaadó, ragaszkodó, megbízható, kitartó, állhatatos, becsületes, lelkiismeretes, kötelességtudó, elvhű, szótartó, megbízható, hitelt érdemlő, az igazsághoz ragaszkodó, pontos, hiteles.
– A hűség furcsamód hiányzik a felsorolásodból! Pound maga írta, hogy „szeszélyes napba csörgő szarka” volt.
– Olgával huszonháromban ismerték meg egymást, a párizsi Natalie Barney szalonjában. Olga Rudge, a világhírű, csodaszép hegedűművésznő éppen diadalmas koncertkörútról tért vissza. Pound meg – a dzsungelhajú költő. Kapcsolatuk ötven évig tartott. Huszonnégyben Pound és Dorothy, a felesége, Rapallóba költöztek. Háromszögű szerelem.
– Szárnyát összetéveszti a farkával! Nehogy azt mondd…!
– Dehogy mondom. Huszonötben Olgának le kellett mondania amerikai turnéját, mert állapotos lett. Leányocskáját, szóval a mi Marynket Maria Rudge néven hozta napvilágra a Sanatoria della Citta Bressanonéban. Akkorjában más idők jártak, egy törvénytelen gyerek komoly veszélyt jelentett volna a fényes karrierre. Stigma! Az a dél-tiroli parasztasszony fogadta örökbe, aki Olga mellett vajúdva halott fiúcskát hozott világra. Johanna Marchert Mary Sama Mammének fogja hívni.
Mary: Vajon milyen hatalom tartotta vissza azt a kezet, amely Mammét egyszerű császármetszéssel megszabadíthatta volna a szenvedéstől? Miért nem jutott ez akkor senkinek az eszébe? Egészséges parasztmenyecske volt. Igaz, túl sok temperamentum ahhoz a törékeny testhez. A hasában mozgolódó gyerek meg túl nagy volt kicsi termetéhez. Megfulladt. Halálra kékült bébi. Csak a bőségesen kiáramló anyatejet hagyta erre a világra. Öten figyelték, amikor először megszoptatott. Mintha attól féltek volna, hogy nem is igazi a teje. Három orvos, apám, az úr meg anyám, az előkelő, városi hölgy. Mamme később azt mesélte, hogy úgy nyújtottam csicse után a számat, mint egy csóré madárka. És már akkor érezte, hogy nekünk kettőnknek szükségünk van egymásra.7
– Attól nem félt, hogy házas ember szeretőjeként szájra veszik?
– Olgát ez egy cseppet sem zavarta. Hamarosan már a Salle Pleyelben játszott. Pound új operáját, a Le Testament de Villont adták elő. A következő években Európa legfényesebb koncerttermeiben királyok, miniszterelnökök csodálták művészetét. Korának egyik legünnepeltebb koncerthegedűse volt. A kislány titkát szigorúan őrizték. Már a nevelőszülőkhöz is titokban vitték el a pólyást.
Mary: A hegyi falucskába pillanatok alatt beköltözött Amerika. Egy éjfekete, Outis márkájú automobil képében érkezett. Belsejéből divatos úr és úrinő szállt ki. A szénacsináló népek felemelték kaszájukat, lábuk közé fogták gereblyéiket. A fuvarozók az árok felé fordították a lovak fejét.
Tatte bizonytalanul kezet adott a magas, szőke úrnak: Adjon Isten! A kézfogás nem sikerült valami jól, mert Tatte jobb keze félszeg volt, a kék szemű óriás pedig bal kezével sebesen az úrinő karjaiban tartott pólya után nyúlt.
Jó, nagyon jó, bólogatta az úr kétségbeesetten a füstös gerendák alatt fejét hajtogatva, és a rugdalózó porontyot Mamme kezébe nyomta. A levegőnek szénaillata és trágyaszaga volt. Az úrinő nem ment be a házba. Szeméhez fehér selyem zsebkendőt szorítva visszaült a kocsiba.
Mamme magához szorította a pihepólyát, majd a beoldalgó, piros arcú Margitra pillantva magasba emelte: Nem biztos, hogy ilyen szép kislányt tudok belőled csinálni, de megígérem, hogy szeretni foglak. Mamméban nem volt képes megülni egyetlen gyerek sem. Nem, hogy csak hónapokra hagyják, arról szó sem lehet, ezek évekig nálam fogják hagyni a szőke csöppséget, gondolta magában.
Később azt mesélte, hogy az úr az asztalra tett egy ötszázlírást, ami óriási összegnek számított abban az időben. Kéthavi ellátás plusz száz líra zsebpénz. Zavarodottan néztem a még sohasem látott bankóra. Mire az úr tétován megkérdezte, hogy talán nem elég? Az orvos azt mondta, hogy nagyjából ennyi a taksa. Bólintottam, erre megszorította a kezem. Gondozott körmű, hosszú ujjai voltak, és Margitra mosolyogva megjegyezte, hogy aztán az övéből is ilyen szép kislányt növesszek, mire visszajönnek. A nagy fekete autó elviharzott.
Ezeknek bottal ütheted a nyomát. Tatte úrhölgyek és urak iránti bizalmatlansága éppoly rendíthetetlen volt, mint Mamme hite az isteni Gondviselésben.
S akkor mi van?! Ez a pénz az Úr ajándéka, a lányocskát meg kárpótlásul adta a miénkért, aki ott halt meg az ölemben. De a tejem az jó. Bárcsak sohase jönnének vissza.
– A németek a gyerekét elhagyó anyát Rabenmutternak, hollóanyának nevezik. Igazuk van! Otthagyta, és elment koncertezni, ünnepeltetni magát a nagyvilágban!
– Ez a kifejezés egy téves megfigyelésen alapszik. Nézz utána a Dudenben! És nem igaz, Pound és Olga nem adta fel Maryt! Ha tehették, meglátogatták.
Mary: Nyár végén érkeztek, bejelentetlenül. Aratás ideje volt, sok munka a havasok hűvösödő sóhajában. Ráadásul kenyérsütés napján. Tatte már éjszaka felkelt, hogy befűtse a kemencét. Mire a nagy kenyérpillangók beszálldostak forró fészkükbe, még a legkisebb gyerek is elfáradt. A csecsemőket ilyenkor félretolják, hogy ne legyenek útban. Szarban, húgyban találtak, a kopott mózeskosárban. Az úri hölgy összevonta a szemöldökét, Mamme elpirult: úgy vigyáztam rá, mint a lelkemre! Tatte megvonta a vállát: ilyenkor a kenyér fontosabb. Az úr megértette-forma a helyzetet: A föld mindünknek anyánk... Az élet alapja a kenyér... A nép búzaszem-izzadása... Aggass rá üveggyöngyöt, etesd mézeskaláccsal, végezetül dobra veretik a porta.
Megegyeztek, hogy másnap bevisznek a városba. Mamme életében nem járt még szállodában. A Hotel Post Bruneckben van, jó egyórányi járásra. Tolta a babakocsit, és kétségbeesésében egyfolytában énekelt: kitárta szívét a Jézuskának.
Apró kép az egészségesen vigyorgó lányocskáról. Arról, hogy Kofler fényképész műhelyében készült-e, vagy a szállodába rendelték a veres hajú öreget, nem szól a fáma. Mamme szürkületkor feldúlt lélekkel hazatolt. Duzzadó mellei között nagy címletű bankjegy, háta mögött szívéről legördült kövek.
– Kultúrsokk mindkét oldalon. Jó, megértem, vannak dolgok, amiket nem lehet visszacsinálni. Jóvátenni ugyanvalóst nem! De hát, könyörgöm, ott van ez az anyjától elhagyott kislány.
Mary: És nőtt-növekedett Samáék Moidiléja. Szóval én. Megszerettem a bárányokat, a teheneket és a lovakat. Imádtam a knédlit és a szalonnát. A népdalokat és a meséket. Minden este ugyanaz a történet: ahogy megpillantom, hogy Tatte zsebre vágja a dohányoszacskóját, felszököm a padra, és hátulról nyakára kulcsolom a karomat. Tiltakozik, de csak úgy viccesen, mert sohasem enged el. Mammét azzal nyugtatja, hogy így legalább korábban hazaérünk. Mamme napsugaras meséit a holdfényben összegyűlő férfiak folytatják a kocsma fehérre meszelt kemencéje körül. A történetek gyakran leszakított végtagokról és kirabolt hullákról szólnak. Tatte igazi hősnek számít, mert sohasem volt szerencséje. Megparancsolták, hogy hírt vigyen az ellenségről, de alig indult el, egy olasz golyó szétszaggatta a jobb kezét.
– Az elhagyatottság érzése minden gyerek ősfélelme. A sírás ennek az ősfélelemnek a megnyilatkozása. Segítség és vigasztalás utáni kétségbeesett kiáltás. A gyerek érzi, mi több: tudja, hogy ki van szolgáltatva a felnőtteknek. S ezt a szövetséget, ezt a bilincset csak a szeretet és a törődés képes szavatolni. A boldogság, a biztonság lehetőségének egyetlen záloga a szülői szeretet. Az anya szeretete. Az „olyannak akartalak, amilyen vagy” érzése. És a remény sohasem vész ki a gyerek lelkéből! Bámulatra méltó, hogy akárhány csalódás, fájdalom érné, mindvégig feltétlenül bízik a felnőttekben.
Mary: Hotel Post, Bruneckben, másodszor. Fonott székén trónol az úr és szíve választottja. Lábuknál vízzel telt lavórtengerben regulázom celluloid libanyájam. Unom a játékot. Inkább a puha bőrbe bújtatott, karcsú lábakhoz szorítom az arcomat. Net!, csitítgat a küszöbön lábatlankodó Mamme. Net! Alig hallom veszélyvijjogását. Pound és Olga olvasnak. Csókra termett lábuk néha összefonódik. Az emlékek káosztaván egyetlen bizonyosság lebeg bennem, hogy igenis: AKARTAK! A többi zene és költészet. Költészet?
– Persze, ezt utólag írta, jó harminc év múlva. De vajon mit érezhetett ott, abban a szállodai szobában?
– Furcsa, mondhatnánk, összetett bizonytalanságot érzett. A falusi nevelőszülei kézzelfogható, közvetlen szeretetét, és a vér szerintiek egészen más, művészvilágból érkező idegen odaadását.
Mary: Az elemi iskolában, úgy emlékszem, a harmadik vagy negyedik osztályban egyszer házi feladatként önéletrajzot kellett írnunk. Az enyém így szólt: „Maria Rudge a nevem. 1925. július 9-én születtem Brixenben. Az első kilenc napomat egy üvegharang alatt kellett eltöltenem, mert még nem tudtam jól szuszogni. Aztán szüleim hazavittek Geisbe. Apámnak nyomorék a jobb keze meg a lába szára. És a háta tele van az ellenség golyóival. Emiatt időváltozáskor nagyon szokott fájni a teste. A háborúban szerzett kitüntetését az üveges szekrényben tartjuk. Nővéremet Margitnak hívják, és imádja a macskákat. Barna a haja és zöldek a szemei. Barátaim: Andreas Hofer és Adolf Schuster. És van egy kedves kis fehér kutyám, akit Turggille-nek kereszteltem. És van egy fekete bárányom, aki velem lakik, mert a gonosz anyukája elhagyta, és nem szoptatja többé. Azt mondta, hogy neki elég az a két fehér, a harmadik már túl sok. Így hát én cumiztatom, s néha kap egy-egy tojást vagy kicsi cukrot a tejébe. Csinos, kövér bárányka és szép göndör a szőre.”
– Na látod, szó sincs ebben úrról és úri hölgyről, szállodai luxusról és vízzel megtöltött lavórban úszkáló celluloid kacsákról!
– A dolgozatot valószínűleg Pound is megkapta, mert hamarosan Marynál termett, még az apját is magával vitte.
Mary: Mamme az álomittas kislány fölé hajol, és suttogni kezdi: mondd utánam, énistenem jóistenem lecsukódik máraszemem... vigyázz az én szüleimre meg a nagyszüleimre... Nagyapámat Homernek hívták. Egyszer meglátogatott. Az úrral érkezett. Nem értettük egymás szavát, az úrnak kellett fordítania. Csak évek múltán tudtam meg, amit akkor a fejemet simogatva egyfolytában ismételgetett: túl zsenge még a hajtás, vétek lenne átültetni. De éreztem, hogy bölcs és szeret. Nagyapónak nevezhettem.
– A gyerekek nem szeretik a többértelműséget. Elbizonytalanodnak, ha választás elé állítjuk őket, mert ezzel éppen az általad emlegetett ősbizalmat kezdjük ki a lelkükben. Ösztönösen elutasítják a döntések dilemmáival, magánnyal járó szabadságot.
Mary: Elsőáldozásom tavaszán nagy a felfordulás körülöttünk: lebontani, átrendezni, kipucolni, felépíteni. Ácsok, asztalosok forgolódnak Mamme körül, aki elhatározta, hogy erre az alkalomra szobát nyit az úrnak és a hölgynek. Hogy közelebb legyenek bizalmukkal a családhoz. Hogy soha el ne vigyenek innen. Hogy maradjak az ő lánya. A felső lakosztály el is készült időben, friss cirbolyafenyő illatú. Ki nem állhattam ezt a cirkuszt. Csak Tatte hálókamráját szerettem, ahol együtt aludtunk el, kéz a kézben.
– Most erre mit mondjak? Hát: nőtt-növekedett Samáék Moidiléja, míg egy szép napon Velencébe hívták…
Mary: Magas, sötétkék karosszékbe ültetnek, leopárdbőrrel letakart párnákra. Szemben velem, óriásnyi sötétbarna asztal mögött ül anyám. Felségesen, akár egy királynő. Időnként tündérlágyan a fal melletti padon ülő apámra mosolyog. A falak világossárgára vannak festve, okkerszínű oszlopokkal. Fejünk fölött óriási üvegcsillag. Ez az első emeleti ebédlő. A belső lépcső falán sötétbarna festmény: káosz? univerzum? vagy egy keresztrefeszített torzója? Legjobban anyám szobája tetszik. Az ajtaját borító óriási tükrön gyönyörű ruha függött. Vele szemben gyöngyházselyemmel bevont heverő. A hosszú, alacsony könyvespolc közepén két pár különleges cipellő, az egyik szalmából, a másik fekete fából: anyám japán kimonójának tartozékai. Négyévesen jártam először ebben a házban, de csak rövid időre, ahogy Homer nagyapám tanácsolta. Anyám feláll, és megsimogatja a fejem. Nagy megdöbbenésemre megállapítom, hogy nem visel harisnyát. Azonnal meg is jegyzem az ajtóban didergő Mamménak, hogy ez egy feslett nőszemély, amit ő nagy hirtelen, olaszra fordítva a szót, nix strumfra szelídít. Anyám erre megfogja a kezemet, és végighúzza a lába szárán. Üveglábad van, jegyzem meg mogorván, és otthagyom. Apám a másik szobában mintha a fejében zúgó méhkaptár ellen küzdene. Dühös. Nem gondolkodik. Most nem töpreng. Csendet! Ez a belső csend másfajta feszültséget kíván. Egy boldogságos érzést, a várakozás boldogságát, hogy felszökelljen a termékenység nyula, aki órákig képes énekelni, mindegy, hogy az asztalnál vagy az utcákon. Zümmögése utánozhatatlan. Embertelen beszéd szeretőnek, lánynak. Orrhangú fémszavak. Pallasz Athéné világló sisakját Aphrodité fejéhez koccantja. Izgatott kalapácsütések. SZABÁLYOK MÁRIÁNAK.
Az óriások megszomjaztak, anyjukat hívják: amamamamámá.
Kell-e a pátosz? Kell-e a meghatódás? – kérdezem immár magányosan. Kell! Mert a versnek nincs vége:
„Uralkodj magadon s majd elviselnek.”
Alázd meg hívságod
Vert eb vagy jégesőben,
szeszélyes napban csörgő szarka vagy,
félig sötét félig fehér,
szárnyt farkkal összevétsz
alázd meg hívságod
silány dühöd
hamisságon hizott,
mondom alázd meg,
serény pusztító, szűk adakozó,
alázd meg hívságod,
mondom alázd meg
Nem! Ez a történet nem rólunk szól! Mintha volna világod ezek után nélkülük. Átbújsz a drótkerítésen, fellélegzel, és szárnyaid nőnek, miután elhagyod a földet, ami csak a szenvedésről szól?!
Mit megtettél a nem-tevés helyett
az nem hiú.
Ha zörgettél illendően
Hogy egy rideg lélek kinyíljon
Ha légből szűrtél élő hagyományt
vagy szép agg szemből győzetlen tüzet
Az nem hiú
Itt a meg-nem-tevés a tévedés
vagy tétovázó visszatorpanás 8
Hajnalban háznépem zümmögésétől, álomsóhajaitól és a szelíd vernatsch-tól mámoros fejjel régi naplót betűzgetek a pislákoló gyertyafénynél: „1946. június 3. Eltemettük a kistestvért. Hideg, szeles idő volt. Egy kofferben vittük ki az 59-es villamoson. Megvettük a sírhelyét, elmentünk a melegedőhöz, vártuk a sírásókat, hogy elhantolják. Megjöttek, s elföldelték a kis ládikát. Mikor magunkra maradtunk Lászlókával, nem tudtam többé elfojtani a könnyeimet. Soha nem éreztem még ilyen állati fájdalmat. László azt mondta: Ne sírj, apa. Én megmaradtam a kisfiadnak. Aztán hazamentünk.”9
Nem! Ez a történet éppen hogy rólunk szól! A mámorban lakozó mefisztói félelem szétzúzza bennem a szeretet gátjait, elém tárja a racionális, metafizikától elfordult, kétségbeejtő e világot. Zuhanok.
„Mások pedig csúfolódva mondának: Édes bortól részegedtek meg.”10
*
Izgalommal készülődöm a tiroli pünkösdi misére. Feleségem érzi a feszültséget bennem, a reggelinél a gyerekekre figyel. Hagyja, hogy magamba roskadjak, mint minden nagyobb nekifutás előtt.
A templomban tavaszi virágillat. Sok fény és sok ember, helyiek, turisták vegyesen. Mary után kutatok, úgy beszéltük meg, hogy a mise után találkozunk. Ismerem arcait a könyvéből: bébiarc fotográfusnál, kislányarc mellvéden Pounddal és a velencei Lidón, bakfisarc bárányokkal és bikával, lányarc nevelőapával és ekét húzó lóval, fiatalasszonyarc csecsemővel, férjjel és várkastéllyal, feleségarc apákkal. Vajon milyen az arca ennyi halott után?
Korán érkezünk, de az első négy padsor máris foglalt. A szélső bejárat közelében ülünk le, hogy feleségem könnyen kereket oldhasson, ha a fiúk ráunnának a füstölgő hic est corpusra. A gótikus templom otthonos, de valamiért mégis idegen. Az élénk színek! Semmi tatárjárás, semmi komcsi besúgó, buta békepap. Mary temploma.
Őt keresem, fejemet ide-oda forgatva a zsúfolásig megtelt térben. Feleségem a gyermekeket csendesíti. És csendesítés közben felém súgja, hogy ott ül Maryd az első sorban. Szerelmetes szemeivel a világosság, az oltár felé int, a fekete ruhás nő felé. Megőszült asszonyfej hátulról. Varkocsba font, kontyba tűzött fehér hajkorona. Egyenes tartású fej a sok hajlott között. A fényképezkedő idegenek között.
A fiatal papot, mondhatnánk papocskát gyertyák fénye és tömjénfüst övezi. Ahogy illik. Ahogy nálunk, otthon is szokták. Ahogy szeretem.
1 Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak.
2 Und es geschah plötzlich ein Brausen vom Himmel wie von einem gewaltigen Wind und erfüllte das ganze Haus, in dem sie saßen.
3 Apparvero loro lingue come di fuoco, che si dividevano, e si posarono su ciascuno di loro.
4 Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogy a Lélek szólásra indította őket.
5 Es wohnten aber in Jerusalem Juden, die waren gottesfürchtige Männer aus allen Völkern unter dem Himmel.
6 A quel rumore, la folla si radunò e rimase turbata, perché ciascuno li udiva parlare nella propria lingua.
7 Nagy meglepetésükben csodálkozva kérdezgették: „Hát nem mind galileaiak, akik ott beszélnek?
8 Wie hören wir denn jeder seine eigene Muttersprache?
9 Siamo Parti, Medi, Elamiti, abitanti della Mesopotamia, della Giudea e della Cappadòcia, del Ponto e dell’Asia,
10 Frigiának, Pamfiliának, Egyiptomnak és Líbia Cirene körüli részének lakói, a Rómából való zarándokok, zsidók és prozeliták,
11 Juden und Judengenossen, Kreter und Araber: wir hören sie in unsern Sprachen von den großen Taten Gottes reden.”
12 Tutti erano stupefatti e perplessi, e si chiedevano l’un l’altro: „Che cosa significa questo?”
13 Mások gúnyosan megjegyezték: „Teleitták magukat édes borral.”11
Bábel ellentörténetének csodájából a prédikáció józanít ki. Nem az az áhítatoskodó, kioktató, amelynek korlátoltságától legszívesebben a föld alá bújnánk szégyenünkben. Nem. A plébános németül beszél, de hanghordozásában, mimikájában, gesztusaiban vérbeli olasz operaénekes. Vagy inkább latin szónok: helyesel és tagad, kérdez és azonnal felel rá, suttog és felkiált, behunyja, majd nagyra mereszti szemeit: „Kedves testvéreim! Pünkösd a lélek ünnepe. Azé a léleké, amely nem ismer korlátot és nem ismer lehetetlenséget. Azé a léleké, amely évszázadokig hamuban lappang, míg egyszer kiömlik a zsarátnok mindenekre. Azé a léleké, amelynek végtelen árnyalatai, megfoghatatlan finomságai és alig kifejezhető erői vannak. Amelynek fény- és színskálája beláthatatlan. És ha karácsony a gyermek, húsvét a hívők, akkor pünkösd a poéták ünnepe. A mi ünnepünk, testvéreim a boldog és szent látásban. Kettős tüzes nyelvek a mi fejünkre szállnak! Ó, bár várnók méltó alázattal őket, mert nem mi ajándékozzuk meg a világot, hanem minket ajándékoz meg a Lélek! Más nyelven beszélni pedig azt jelenti: költői nyelven beszélni! Mi, egy nagyon megpróbáltatott, kis népnek poétái, voltunk már Kasszandrák, vagyunk ma Jeremiások, de leszünk még Illések, Mózesek, Péterek is!”
A templom lassan kiürül. Bach D-dúr fúgáját már csak az egyenes hátú, térdeplő asszonnyal hallgatom végig.
Az orgona elnémul, mire ő fürgén feláll, felém fordul és elmosolyodik. Igen, ő az: néhai Ezra Pound és Olga Rudge szerelemgyereke. Ősz haja kontyocskába szigorítva néhány ujjnyival a tarkója fölött. Két opálos fényű kagylófésű fegyelmezi a magas, domború homlokból hátrafésült fürtöket. Az idővel packázó parányi fülkagylók, fehér fodrú gallérban eltűnő, hosszú nyak, lányosan friss, világoskék szemek. Az izmos asszonyi testet egyszerű fekete kosztüm fedi. Igen, a fejtartásában van valami időnek ellentálló. Hosszú, ápolt körmű kéz, a bal kéz kisujján egyszerű foglalatú briliánsgyűrű, apró bőrtáskát szorít a gazdagon domboruló mellekhez A jobb kéz rövid kézfogásnyira kiszabadul eme példás elrendezettségből.
A templom előtt feleségem a fiúkkal a sírköveket böngészi. Némelyikükön tojásdad zománcfénykép, katonai egyenruhába öltözött férfiakról.
Egy darabig együtt sétálunk a turistáktól zsúfolt korzón. Mary bosszúsan kerülgeti az autóbuszokból kiömlő, idős idegeneket. Brunnenburg irányába tartunk. A kastély felé vezető út kereszteződésénél azzal búcsúzunk, hogy délután találkozunk az interjúra. Megfordul, integet, fürgén ereszkedni kezd a meredek úton. Hegyet hágó, lejtőt lépő tiroli parasztasszony zergelépései.
Gampert asszonyság dél-tiroli bablevese, a délutáni napfény s a havasok felől fújdogáló szellő valamennyire enyhítik lámpalázamat. A kastélyt körülvevő kerítésen modern kapu, telefonnal. Öreg, gyerekarcú kapus sántít végig a repkényes kövekkel szegélyezett udvaron. Nem igen értjük a beszédét, de fiaim azonnal megbarátkoznak vele.
A lakótornyot kivéve a kastély néprajzi múzeum. Siegfried, Mary fia gyűjtötte össze anyagát a turizmusból meggazdagodott, anyák-apák szegényemlékétől szabadulni akaró falusiaktól. Hogy minél több szobát kiadhassanak, a két-három emeletes családi ház cselédszobájában meghúzódó házigazdák zsugorisága felszámolta az idegenek számára érthetetlen falusi kultúrát. A szegény múltat majd elmagyarázza a brunnenburgi grófúr a gyéren érdeklődő múzeumlátogatóknak.
Fürgelábú Mary várat magára, addig nyugodtan körülnézhetünk a pompás termekben. Legszebb a kinyíló völgyre, a Meranra néző. A sötétedő, ónémet faburkolaton fehérre mázolt afrikai maszkok, rozsdásodó fegyverek, elsárgult fényképek piramisokról, ásatásokról, kevés fehér bőrű, sok sötét bőrű szereplővel. A Boris de Rachewiltz-emlékszoba mellékszoba, mert minden többi Poundról szól. Mary férjét jó nevű egyiptológusként tartották számon. Megtehette, hogy szenvedélyének éljen, hisz apja, az öreg Rachewiltz gróf dúsgazdag volt. Maryt fenntartásokkal fogadták, de a menyecske hamarosan önállósította magát, rokonokat, barátokat csalogatott az egyre otthonosabbá váló kastélyba – és fizetővendégeket. <
