[Látó, 2008. július]
Az álmok tényleg nem hazudnak,
az álmaim, anyám, a vízen járnak,
forgatják köpönyegüket a szél ellen, a szélért.
Midőn a szélén élt a szélnek,
álmom elszédült s ellankadt,
kókadtan ült a parton,
nem volt sem anyja,
sem, aki a vízen vitte volna...
Anyám és nagyanyám víg, ringó kalotaszegi léptekkel sétáltak a vízen, hátukon sápadó őszi falevél, dávidcsillag virít, amint önök is látják, nyilvánvaló: anyám s nagyanyám fordítva vette fel a pulóverét. Sétájuk mégis holmi tündék szédülten andalító lebegése volt, s a víz veres vala alattuk, s én murok helyett szinte ürüléket ettem, egy érdekes fa odvában.Melyhez egy faháncs-csónak segítségével jutottam el, mert anyámmal és nagyanyámmal ellentétben nekem nem sikerült a vízen járni. De álmodni mindig jobban tudtam. S ők próbálnak megfejteni. Valahogyan ápolni... azaz életben kell tartani a családi kötelékeket... No de mit ér a meggy, ha híg a leve, kiáltánk fel, s e körös-környű való murok-abundenciában természetesen megfogan bennünk az idea, az ötlet: hogyan csavar-facsarhatnánk, főzhetnénk e murkokból pálinkát?
... s a víz veres vala alattuk, s én murok helyett szinte ürüléket ettem...
Kóser leve van a muroknak hej, s én szinte ürüléket ettem, s a víz veres vala alattuk! Szóval egészen kóser leve a murokból facsart-csavart pálinka. S lássanak csodát, ezen édes gyökérből sem kucifántosabb alkoholt varázsolni, mint az kertek gyümölcséből.Mert szépek voltak Jeruzsálem kertjei, s szépek bennök Jeruzsálem leányai. S szép vagyok én is, midőn itt ülök lustán, kaktusz és zöldtea elegyét kortyolgatva, és a fejemben bűnös gondolatok születnek. A fejem is szép még, s gyengédenmeghajló hátam,mely éppen befér e furcsa fa odvába-hajlatába. Közben anyámék tovább folytatják sétájukat a vízen, fordítva felvett pulóverjeikben, olybá tűnnek, mint két illedelmes szőrcsuhás barát. Sétájuk kissé idegesítő immár, egyrészt amiatt, hogy a víz felszínén történik ő, másrészt inkább kerengés ez, mint barangolás.
... s a víz veres vala alattuk, s én murok helyett szinte ürüléket ettem...
Anyám a király táncosnője volt, nagyanyám a nagyapámé. Én, egy fa odvában ülök és szinte..., s a víz veres vala alattuk. A király időnként felgyűrt ingujjban anyámnak ropta, nagyapáma nagyanyámé volt. Énmagamnál voltam, félig, vagy talán egé szen, s kitalált világomban az ujjaimmal játszva, királyokat táncoltattam, s a víz veres vala alattam. Anyám kicsit megcsúszott a vízen, és nagyanyám karjába kapaszkodott, mely kar minden valószínűséggel ezáltal olyan értelmeket nyert, amilyenekre jómagam is vágytam. De hát egy fa odvában ülve, elég körülményes az átlényegülés. Fussunk, meneküljünk, de mégis... oly visszatetsző eme cseppfolyós anyag körülöttünk, melynek színe nemrégiben bíborba váltott. Ezek szerint még van nap, és most éppen leáldozni készülődik, miközben ujjaimmal játszva királyok táncoltatnak.
... s a víz bíbor vala alattuk, és égett a talpuk, miként orcám égett...
Mindkét orcám éghet, e átlényegült kar, s e királyi táncosnő körében, hisz mi vagyok ehhez képest, én, ki murok helyett szinte..., és égett a talpuk, miként orcám égett. Bocsánatokra vágyom, de esedezni nem tudok, esengeni sem, mégis esendő vagyok. Mert ahogy mondani szokták, nehogy a só nyalná a kecskét, és még a vízen sem tudok járni. Anyám s nagyanyám, kart karba öltve furcsán kapdossa a lábát, mert a víz bíborrá vált alattuk, és lassan főni kezdett, nekem pedig annyira ismerősen, a szemem kezdett égni. Sírni kívántam volna sokszor, sokkal többször, mint ahogyan ezt meg is tettem. A lenyelt só felmarta a torkom, mely ettől olyan lett, mint egy agyondolgozott kérges tenyér. Miközben ők egymásba kapaszkodva mentek, csak mentek, én e fán kívül semmit sem lelek, amibe kapaszkodva menni tudnék, márpedig aki érzi, hogy úgyis csak elmerülne: üljön.
... s a víz bíbor vala alattuk, és égett a talpuk, miként orcám égett...
A fában ültem, s a színem lassan bíborba váltott, és megfőtt a szívem, miként az ékesszóló szamár nyelve. Anyám karját a nagyanyám karjába fűzve ment, szárnyaik összeértek, s az érintkezés nyomán szikrák pattantak, egészen kicsi szikrák, melyek az éjszakai víz tükrén táncoló, apró koboldokká váltak. És ők ketten ismintha távolodtak volna, egyre kisebbek lettek, talán álomba szenderültem közben, és mikoron szemem újra kipattant, ott álltak előttem hatalmasan, kart karba öltve, s a víz veres vala alattuk, s én murok helyett szinte ürüléket ettem, és a víz egyszerre bíbor lett alattuk, és égett a talpuk, miként az orcám égett, s szárnyaik összeértek, és az érintkezés nyomán szikrák pattantak belőlük, s a szikrák a fámra estek, és a fám kigyúlt, lángot, tűzcsóvát vetett, én pedig e fán kívül semmit sem lelek, amibe kapaszkodva menni tudnék.
... márpedig aki érzi, hogy úgyis csak elmerülne: üljön.